(Kibenn leiratic az rabok traficája, mi modonn evk az welaggal
corespondealnac vala.)
Ebben babona van!
Hogy egy rab éjjelre kiszökik, reggelre visszaszökik s a kétszeres
vizitátiónál minden alkalommal jelen van, teljes parádéban, lánczokkal a
lábán. Hogy lehet az?
Hogy ne sokat törje rajta a fejét a tisztelt olvasó, elmondom, a
szerint, a hogy azt a Pápis önkénytes vallomásai kideríték.
A kis termetű czigány az alatt, a míg a porkoláb az utána következő
többieknek a lánczait vizsgálta, belopózott a földre tett cseberbe. Maga
Argus sem vette volna észre, hogy tizenkilencz ember közül egy szűk,
sötét oduban egy kis törpe eltünt.
Akkor a két odarendelt rab felvette a vállára a csebret s kicsörömpölt
vele a kúthoz. Az a kút kerékre járt, a míg az egyik vedret fel, a
másikat lehajtották, annak a lánczcsörömpölése alatt a Pápis a vederben
szépen lehúzta a lábairól a bilincseket. Nem volt olyan szűk békó, a
miből a czigány ki ne tudta volna szabadítani a lábát. Akkor aztán a
másik két rab a hegyibe öntötte a veder vizet, úgy intézve a dolgot,
hogy a veder födele mindig a felügyelő hajdu felé legyen fordulva. A
czigánynak csak a szája maradt ki a vízből. A levél jó helyen volt
eltéve, bedugva a félpofájába.
A két rab aztán vállára vette a megtöltött csöbröt s felvitte a
viczispán szállására. Ott a hozott vizet a rabok a konyhában álló
víztartóba kiönték. Ha valami leánycselédféle talált ott őgyelegni
olyankor, a rabok olyan csintalan, mozsdatlan beszédet kezdtek egymás
között, hogy az menten kiszaladt onnan. Az a víztartó pedig épen a
kályha-fűtőlyuk előtt állt. A mint tehát azt a vizet a cseberből
beletölték az álló vendelybe (gratulálunk a másnapi leveshez a viczispán
úr asztalán!), a kis czigány mint az evet, besurrant a kályhalyukba,
onnan azután felmászott a kürtőbe s ott várt, a míg minden
elcsendesedik.
Mikor aztán a harmadik «válts fel!» kiáltás tudatá vele, hogy elmult tíz
óra, akkor kibujt szépen a kéménylyukon s végigkúszott a megyeház
tetején.
Volt pedig a megyeház udvarán egy régi nagy körtefa. Az alispán nem
engedte azt kivágatni, mert igen szép «klastrom»-körték termettek rajta;
ámbár sokszor mondták neki, hogy az ilyen nagy fa veszedelmes olyan
helyen, a hol rabok vannak.
A Pápis nagy könnyűséggel átmászott erről a tetőről a fára, annak az
ágai pedig kihajlottak a két öl magas kőfalra, a mi a megyeház udvarát a
vármegye-utcza felől elkeríté.
No hát ilyen megszökési históriát eleget olvastunk már akár regényben,
akár criminális történetekben. Voltak rabok, a kik a Bastilleból is ki
tudtak szökni, meg a Jedikulából; tíz öles falakról is le tudtak
surranni; mi ehhez képest a régi pesti vármegyeház rongyos két öl magas
falán át kiszökni?
Igen: kiszökni; hanem aztán megint visszaszökni! Ez az, a miben a
mindennapi történetektől a mi históriánk különbözik. A Pápisnak vissza
is kellett még szökni a börtönébe.
Hát ez meg így ment végbe.
Annak a körtefának volt egy nagy oduja: abba volt egy kötél eldugva, azt
a kötelet a czigány megerősítette a körtefa kihajló ágához. Aztán
végighasalt a kőfalon s rálesett, a míg a falmentében járkáló fegyveres
strázsa hátat fordít s odább megy. Akkor leveté a kötelet s szépen
leereszkedék rajta.
A visszatérő strázsa azonban okvetlenül előbb-utóbb rájött volna arra a
lelóggó kötélre s azt mondta volna magában, hogy «nini, hát ez a kötél
mit keres itt?»
Ezt a veszedelmet úgy hárította el a czigány, hogy a kötél végére
hurkolt megint egy szál fonalat, annak a fonálnak a végére volt kötve
egy rozsdás szeg. A mint a földre leért, a kötelet felhajította a falra,
a szeget meg benyomta két tégla közé a falba. Az már aztán ugyancsak a
lehetetlenségek közé tartozik, hogy egy strázsa egy szál fonalat, a mi a
fal mentében lelóg, éjszaka sötétben észrevegyen. Mire visszafordult,
már a Pápis rég a sarkantyú-utczában volt s onnan aztán nyargalt a
zsidó-utczába, ott volt egy «jó ismerőse», azzal elvezetteté magát a
Rotheisel Ábrahámhoz. A jó ismerős, a Naderer elvárta tőle, hogy
szolgálatát meg fogja jutalmazni. Meg is tette. Az Ábrahámnak átadta az
izenetet s átvéve tőle a Rábyt nak küldött czédulát az aranyakkal
együtt, azonnal sietett nemes hivatásának egyéb functióit teljesíteni. A
zsidó-utczában rátalált a zsidóbiró lakára, a ki a nemes magistratus
által egyenesen e lakossági osztály felügyelete végett volt ide
internálva. «Ejnye, de szép lakat van ezen a vasajtón!» mondá magában.
Valjon mi lakhatik azon belül? Egy szál fonállal szépen kinyitotta a
lakatot a vasajtón, onnan bejutott a folyosóra. Talált egy másik ajtót,
az is be volt zárva, azt kiemelte a sarkából; onnan bement a biró
hálószobájába, az ágy előtti asztalon megtalálta a biró erszényét és
óráját és gyémántos gyűrűjét; azokat elhozta magával s azután búcsúvétel
nélkül eltávozott. Útközben felfedezte a lúdpecsenye áruló
zsidóasszonynak a boltját; annak az ablakán kivágta a gyémánt gyűrűvel
az üveget, azonban még vasrács is volt belül. Az neki nem szokott
akadály lenni; olyan volt a teste, mint a kaucsuk, keresztül tudta az
azt préselni a legszűkebb réseken is. Ott összeszedte a sok lúdfertályt
és mazsolaszőlős süteményt, azt abroszba kötve a hátára vette. Azután
hűségesen bekoczogtatott az útmutató Nadererhez, annak kézbesíté a biró
óráját, aranylánczczal együtt. Akkor a pecsenyével és süteménynyel
felkereste azt az ismerős házat, a hol egy gondos anya felügyelete alatt
sok fiatal leányok laktak együtt. Ott kiteríté a magával hozott
csemegéket, hozatott bort, megtraktálta valamennyit; a legszebb leánynak
az ujjára húzta a gyémántos gyűrűt; mulatott, a míg az utolsó máriást is
elköltötte a biró erszényéből; tovább hiába marasztották; a Ráby
pénzéhez nem volt szabad nyulni; az becsületbeli kérdés volt. Aztán
sietni is kellett, az idő éjfélutánra jár. Az utczán összetalálkozott az
őrjárattal. Azok ketten voltak és alabárddal felfegyverkezve, meg
akarták fogni; az egyiket úgy főbe ütötte egy nagy kővel, hogy
összerogyott, akkor annak az alabárdjával a másiknak a tarkójára olyat
húzott, hogy elég volt neki. Azzal aztán szaladt «haza», jó kedvében
czigánykereket hányva s ugyanazon az úton, a melyen kijött, megint
vissza is ment; kötélen át a falra, körtefán át a háztetőre, kürtőn át
az alispáni konyhába s a cseberben, a mivel másnap korán reggel megint
vizet hoztak a rabok, szépen vissza a tömlöczbe; mire a porkoláb
vizitálni jött, már akkor ő megint ott volt, a két lábán a nehéz
bilincscsel.
Másnap aztán a sok meglopott, megvert ember futott hetvenhét felé
kergetni a rablót, gyilkost. Mindenütt keresték azt, csak a vármegyeház
tömlöczében nem.