(Mellben leiratic egi nagion waalogatott taarsasaag ees annac az ev
visselth dolghai.)
Kilencz láb volt a hossza, hat láb a szélessége annak a föld alatti
pinczeboltnak, a hova Ráby Mátyás bekerült.
Aztán volt is már akkor benne igen diszes társaság. Tizennyolczan
voltak. Már most a ki csak annyit tud is az arithmeticához, mint magam,
könnyen kiszámíthatja, hogy ebből minden egyes vendégre jut 3 □ láb.
Untig elég, ha szinházi díszelőadásról van szó. Hanem már a lefekvésnél
csak úgy oldható meg a geometriai talány, hogy a legszélső alvónak a
háta a falon fekszik, azután pedig minden következőnek a feje az
antecessorának az ölében nyugszik. Épen, mint a római tricliniumoknál.
Egészen classice! De már most Ráby Mátyás személyében még egy
tizenkilenczedik is járul az osztozókhoz. Hogy ennek miként jut még
ottan hely, hogy kényelmesen megfészkelhesse magát? azt már oldják meg
azok, a kik a sublimior mathesishez értenek.
Szerencsére az ajtó fölötti ablakon nem voltak üvegtáblák, csak
drótfonadék, tehát megfulladni nem lehetett odabenn.
Ez különben a legelőkelőbb börtön volt a vármegyeházánál, a mi
gyanítható volt abból, hogy itt telepedett meg az öreg Csajkos is, a
«rabok apja,» a kit már Ráby olyan régen ismert s annyiszor
megszólított. Hébehóba jót is tett vele. A principális pipáiból a félig
égett dohány-maradékot, a bagót, összegyüjtötte a számára. (Mert a
szegény rabnak pipázni nem szabad, csak bagót rágni.)
Az is mindjárt ráismert ám. Odacsörömpölt eléje. (Neki nehéz láncz volt
a lábán.) S megveregette a vállát; míg a többi sok akasztófa pofa mind
oda bámult a szeme közé.
– No hát édes selyem úrficskám, te is bekerültél a társaságba? Ezt már
soha sem hittem volna, hogy ennyire vigyed! Én mindig olyan alamuszi
kölyöknek ismertelek, a ki még az almát se tudja hámozatlan megenni. S
ehol van ni, milyen derék ficzkó lett belőled! Hát mi van a saraglyában?
öcsécském! Loptál, raboltál, vagy meg is öltél valakit? Mert nem ér ám
az semmit, mi közöttünk azt mondani, hogy «ártatlan vagyok». Hiszen mind
ártatlanok vagyunk mi odafenn; s eb a ki rávall akár magára, akás másra,
még a deresen is, vagy ha létrára húznak is fel. Hanem ide lenn, a
pajtások között nem szabad ám mórikálni! Hát csak rukkolj ki vele, hogy
mi jó hozott ide?
Rábyt megnémítá az undor és iszonyat. Eltakarta a kezével a szemeit.
– No csak nem fakadsz tán sirva, vagy mi? Csak nem csúfolod meg vele ezt
a társaságot? Hiszen ha pityeregni akarsz, akkor csukasd magad az
asszonyok tömlöczébe; úgy is ott van a két feleséged!
Az egész társaság röhögött.
– Ahá! kiálta fel egy hang a legbelső szögletből. Hát ez az a híres! Hát
akkor tudom én, hogy mi a bűne? megmondták nekem az asszonyok, azoknak
meg a hajdúk mondták. Ez egy ispion!
Arra az egész társaság felzúdult: «ispion! árulkodó! Dejsz ezt
megfojtjuk az éjjel. Ráfekszünk valamennyien s kiszorítjuk belőle a
lelket.»
– Csihaj te! rivallt rájuk a rabok apja; visszatartva a Rábyra rohanó
tömeget, majd nem ugattok mindjárt! Én is tudom azt jól. Olyan ispion
ez, a ki csak az urakra árulkodik, nem a szegény emberekre. Mikor az
urak lopnak, meg rabolnak, azt fütyüli be. Nem bánt ez minket.
– Az már más, akkor hát legyünk jó komák! kiabálták a rabok, s Ráby
Mátyásnak meg volt az az öröme, hogy az új bajtársak rendre
összeölelgették. A szép selyem ruhái megköszönték azt nagyon.
– Jó gyerekek ám ezek nagyon! sietett a rabok apja megismertetni
rabkollégáit Rábyval, sorba rámutogatva a fejeikre, s elmondva hogy
melyik a lókötő, melyik az útonálló, melyik a gyujtogató. Legtöbb volt
köztük a gyilkos.
Ráby mind azt hitte, hogy csak egy rossz álom az, a mit maga előtt lát.
Hiszen «álmodni! de hogyan aludni!» Erre mondta volna még csak Hamlet,
hogy «itt a bökkenő!» ha Ráby Mátyás helyében lett volna.
Szerencséjére Ráby nem volt Hamlet; mert akkor nem állta volna ki
philosophálás nélkűl, a mi pedig az ő helyzetében épen nem segített
volna rajta. Amint az öt érzéke meggyőzte felőle, hogy ez valósággal
tömlöcz, a hol ő van; hogy ezek az alakok, a mik őt körülveszik,
csakugyan rabok, hogy az a muzsika a kezén-lábán csakugyan lánczcsörgés,
hogy azok a tenyerek, a mik az ő markát szorongatják, csakugyan ragadnak
a szutyoktul; hogy az az illat, a mi az ő torkát szorongatja, csakugyan
penészbűz, s az a korty, a mivel őt a jószívű öreg zsivány kábultából
magához téríti, csakugyan a pesti vármegyeház salétromos kútvize, hát
akkor mindjárt az első gondolatja az volt, hogy elővegye a jobbik eszét,
s azon kezdje, hogy miként szabaduljon ki innen.
Csajkos apó félreértette Ráby széttekintgetését.
– Azt nézegeted úgye fiacskám, hogy melyik szögletbe kvártélyozd be te
magadat itten? Az ám a fura dolog! Mert itt már minden hely el van
foglalva; aztán nekünk már régi jussunk van hozzá. Haneha a Pápis át nem
adja a maga helyét éjszakára.
– Miért ne? Jó pénzért! hangzott valahonnan a kuczkóbul.
Az a Pápis egy kis törpe czigány volt. Vén legény lehetett már, de még a
haja mind fekete. A bőre olyan, mint a kordován, hanem a fogai olyan
fehérek, mint az elefántcsont.
– Gyere hát ide Pápis! kiáltott rá a vén Csajkos; mire az előmászott a
többieknek a lábai alatt s a Ráby szeme közé mosolygott.
– Ne félj Pápis! megfizet ez az úr. Van ennek pénze, annyi, mint a tarka
kutya. Hát hogy adod a helyedet?
A czigány nem gondolkodott sokáig.
– Mindennapra egy aranyért.
Rábyt már utólérte az akasztófahumor. Azt mondá rá:
– Még nem is sok.
Ezzel aztán mind lefőzte az egész társaságot.
– Hiszen te derék czimbora vagy fiacskám! kiálta Csajkos, a bagót a
szája tulsó felébe tolva át a nyelvével. Bár csak soká itt maradnál
közöttünk. Majd meglátod, milyen jó helyed lesz. Te fekszel legszélrül a
faltúl, te rajtad már nem fekszik senki; te pedig a fejedet az én
térdemre teszed, az lesz a vánkos. Ne félj, a toll föl nem töri az
oldaladat, mert ha szalmát kapnánk, hát azon aludnánk, de így a téglán
még egészségesebb.
– De hát a Pápis hol aluszik aztán?
Rábynak a saját nyomorusága mellett ez a kérdés jutott eszébe.
Arra nagyot röhögtek valamennyien. Azután egyszerre elhallgattak s
egymásra néztek. Majd meg valamennyien a Csajkosra néztek.
A vén Csajkos csak mosolygott nagy ravaszul.
– Hát oda fel ni! A lózsiban.
Ráby felnézett s akkor vette észre, hogy a tömör bolthajtásról két láncz
csüng alá, azoknak a karikáin két rúd van keresztül dugva, azon a két
rúdon függ azután az a nagy vizes cseber, a miben a rabok esténkint a
vármegyeházban lakó tisztviselő urak konyháira a vizet fel szokták
hordani. Sehogy sem akarta elhinni, hogy ez hálószobául is lehessen
használható a rabok számára.
Megmutatták aztán neki, hogy lehet az. Egy szálas legény felkapta a két
lábánál fogva a Pápist, felhajította a cseberre: ez felnyitotta a cseber
fedelét, s belebújt egészen.
Ráby még jobban elbámult.
– De hát hogy fog az ottan aludni abban a cseberben?
Most újra felhangzott az a chorusban röhögés, épen olyan gyanus rögtöni
félbeszakasztással.
– Jaj be együgyü kópé vagy te még fiacskám, szólt Csajkos, megczirógatva
a Ráby orczáját a szurtos tenyerével. Paplanos ágyban fog a Pápis hálni
az éjjel!
– Hogyan?
– Tartsd ide a füledet, megsúgom. Kiszökik innen a te kedvedért.
– Az én kedvemért?
– Hát ugyan csak. Aztán reggelre megint visszaszökik.
– Visszaszökik?
– Vissza biz az.
– De hát hogy lehet az?
– Hát már az nem a kutyák gondja. Elég, hogy ő visszaszökik. Megteszi ő
azt mindig, a mikor valamelyik szegénylegénynek izenetet kell innen
kiküldeni az odakinn maradt pajtásához vagy a szeretőjéhez, s aztán
megint vissza kell hozni a választ, hogy mihez tartsa magát a
szegény-legény, ha odafenn vallatják? Hát a te kedvedért ma is megteszi;
aztán ha levelet akarsz valakinek irni, az elviszi azt oda hűségesen.
Aztán ha pénzt biznak is rá, ha száz arany lesz is, hogy hozza ide, hát
el nem szökik ám vele, hanem visszajön ide és átadja. Nincs a császárnak
olyan hűséges kurirja, mint a Pápis!
Rábynak melegedni kezdett a feje. Ha ő mostani helyzetét tudathatná
József császárral!
– De hát mivel irjak levelet? Minden papirost elvettek tőlem, s a
legkisebb darab plajbászt is.
– Lesz itt mingyárt egész cancellária, monda Csajkos. Csak te fordulj
addig a fal felé. Nem szeretem, ha új ember meglátja a dolgot.
Úgy sem láthatta volna meg Ráby. Mert az embertömeg eltakarta előle azt
a helyet, a honnan előkerült a tinta, toll és papiros.
Biz az úgy volt, hogy a rabok már régóta dolgoztak a börtönfal keresztül
ásásán. Voltak nekik jó eszközeik hozzá, a miket beszerzett Pápis. Egy
nagy követ már kivettek a falból, utána a másikat is. A kivájt vakolatot
tollszáron keresztül kifújták a rostélyon át; a munka éjjel ment.
Reggelre mindig visszatették a követ; a hézagokat betömték rágott
kenyérrel, s arra megint port hintettek. A porkoláb nem vehetett észre
semmit. A másik kő helyén, a mit megint ráspolylyal törtek apróra, volt
aztán a mindenféle veszedelmes eszközeiknek a rejteke: ott tartották az
irószereket is.
Asztalt is rögtönöztek Ráby számára. A Csajkos intésére egy széles hátú
legény letehénkedett elébe négy kézláb s annak a hátán irta meg a
levelet Ráby Mátyás József császárhoz, melyben őt egész balesetéről
tudósítá.
– Kinek kell ezt a levelet átadni? kérdé Csajkos.
– A Rotheisel Ábrahámnak a zsidó-utczában.
– Meglesz. Fogjad Pápis!
A kis czigány kinyujtotta a kezét a cseber takarója alól s átvette a
levelet.
Hogy jut ki ez a levél innen? azt csak nem tudta Ráby elképzelni.
A kis czigány erre kiszállt a cseberből.
Kezdett beesteledni.
A rabok csináltak valami helyet Rábynak a szegletben. Tettek alája egy
rosz bundadarabot, hogy az úri teste kényelmesebben feküdjék.
A hatórai őrváltás után, a mint a kapu bezáratott, hangzott a nagy kulcs
csörömpölés: a porkoláb jött a tömlöczöt megvizsgálni, meg a raboknak
kiosztani a kenyérporcziójukat.
Valamennyinek megvizsgálta a lánczait, nincsenek-e átfürészelve? A
Rábyhoz ért legutoljára. Annak is megrázogatta a lakatokat a kezén
lábán, mintha ki tudja mióta itt volna már, hogy azokat megronthatta
volna. Azután odanyujtá neki a fekete kenyérdarabot.
– No itt a kenyér! ezzel nem terheli meg az ember a gyomrát.
Aztán, hogy Ráby nem nyúlt érte, odadobta neki a földre.
De ezalatt, a míg a porkoláb Ráby lánczait vizsgálgatta, két rab
leemelte a csebret a karikákról s egy pillanat alatt benne volt abban, a
födéllel letakarva a kis czigány.
A két rab vállára vette a két rudat, s aztán egy fegyveres őr kisérete
mellett, haladt vele a kút felé nagy lánczcsörömpöléssel. Hogy fog ezen
az úton Pápis megszökhetni, azon Ráby mind hiába törte a fejét.
Törhette ugyan az egész éjjel; mert az álom kerülte a szemeit. Egy
pillanatig sem tudott elaludni ezen a rettenetes helyen.
Ráért rajta gondolkozni, hogy most hol van? Bejárhatta lelkével azt az
egész házat, melynek minden termét, szobácskáját olyan jól ismerte,
elkezdve a nagy gyüléstermeken, az archivumokon, a hivatalszobákon, a
fiatalság pipatoriumain, egész addig a kis czukorillatú szobácskáig, a
hol az a szelid rokkapörgés zenéje hangzott. Csak egy részét nem ismerte
ennek a háznak: azt a földalattit; most már ez a tapasztalata is meg
volt.
Vajjon meddig fog tartani?
Lehetetlen, hogy ha levelét megkapja a császár, őt rögtön ki ne
szabadítsa.
Számítgatta, hogy hány nap kell ahoz?
Két nap oda, két nap vissza. Közben egy nap, hogy Rotheisel a levelét
átadhassa az uralkodónak.
Öt egész nap!
Rettenetes idő! E rettenetes helyen!
Hátha még azt tudta volna, hogy a napokból esztendők lesznek s hogy ez a
hely nem a legirtózatosabb ebben a házban?
Bizonyosan szétzúzta volna a fejét azon a falon.
Nagy nehezen csak megvirradt.
A kulcscsörömpölés, a porkoláb nehézkes lépései hangzottak ismét a
folyosón. Egy éj elmult.
A porkoláb, a mikor Rábyhoz ért, azt kérdezte tőle gúnyosan:
– Nos, hát hogy szolgált az éjszakai nyugodalom?
Persze, hogy nem felelt rá neki.
Azután a porkoláb nyers, durva szóval parancsot osztott a raboknak, hogy
melyik menjen udvart söpörni; kik hordjanak vizet.
Ketten ismét vállukra vették a csebert s aztán egy ideig lehetett
hallani a nagy lánczcsörtetést udvaron, folyosón, lépcsőkön alá s fel. A
bennmaradt rabok, hogy a számuk megkevesbedett s most már jobban
kinyujtózhattak, tovább folytatták az alvást nagy horkolva.
Hosszú idő mult el, míg a rabok ismét visszatértek a cseberrel.
Már akkor egészen világos volt. A porkoláb ismét megvizsgálgatta a
bilincseket.
Rábynak féltében dobogott a szive. Most meg fogja tudni a porkoláb, hogy
egy rab hiányzik: a Pápis.
Dehogy hiányzott! Mikor a porkoláb a nevét kiáltá, akkor csak
előczammogott a szegletből a kis czigány s a fekete pofája kétfelé
dülledt a vigyorgástól.
Ördöge van ennek az embernek!
Még jobban elbámult azután Ráby, mikor a porkoláb újra rájuk zárta az
ajtót s akkor a kis czigány odakuporodott melléje s aztán az egyik
pofájából elővett egy sok rét összehajtogatott czédulát, a másik
pofájából pedig egy csomagot, a miben ötven arany volt. – Attól volt
olyan vigyorgós a képe.
Mind a kettőt odatette a Ráby kezébe.
Ráby nem tudta, hogy bámuljon-e, vagy megölelje ezt a kis
embervakarcsot? Pedig olyan csunya volt szegény! – Aztán ki tudja,
milyen bűnök lehettek a lelkén?
A czédulába csak annyi volt írva: «még ma, – a corridortornáczra».
Ráby tudta, hogy mit jelent e szó?
Még egy jegy volt odatéve: «50#».
Ez azt teszi, hogy «ötven arany».
Egy sem hiányzott belőle.
De hát hogy tudott mindezzel ez a kis czigány ide visszakerülni?
… Hanem már ezt tartsuk fenn a jövő fejezet számára.