(Mellben kezdevdic az «Rab Raaby»).
Rábynak a meghiúsult kisérlet után a végső eszközhöz kellett nyúlni. –
Ez volt a rácz pópának az egyenes vallomásra birása. Egyedül az tudta
még a másik bejárást ahoz az üreghez, melyben a nagy községi láda állt;
s csak ennek a ládának a kézre kerítésével lehetett az egész
cselszövényt kideríteni. A halomra gyüjtött kincstömeg, s a még nagyobb
összegre rúgó kötelezvények képezték a legcsalhatlanabb bizonyítékokat.
E végett Ráby felhivta Budára a rácz pópát magához.
Ezúttal nem kereste a leglátogatottabb vendéglőt, hanem beérte a «három
kapás»-sal, a hová a társzekeresek szoktak beszállni. Ott fogadott
magának egy szobát, a honnan csak estefelé járogatott ki.
Mégis nyomába akadtak az ellenségei s a nélkül, hogy észre vette volna,
három kémük szüntelen sarkában volt, akárhová vette útját.
Délelőtt megirta a levelet a császárhoz, a miben tudatta, hogy a rácz
pópa kész felmenni Bécsbe s mindent fölfedezni, mihelyt ő felségétől
erre egyenesen hozzá intézett parancsot kap. Ezt a levelet felolvasta a
pópa előtt is, a ki azt egészen helyeselte. A levelet nem bizta másra,
maga vitte fel a postára. A pópát aztán ott marasztotta ebédre a három
kapásnál, s annak a kedvencz ételeit, paprikás halat és «csáját» rendelt
meg délre. Ez utóbbi rácz izléshez való tészta-étek volt; még a jelen
század negyvenes éveiben is nagy kelete volt a városban; Pestről is
átjártak érte a három kapáshoz. Én már nem ettem belőle, mert akkor már
elmult. Rábynak is jobb lett volna, ha nem evett volna belőle.
Mert amint legjobban iszogatják a rácz-ürmöst, egyszer csak benyit
hozzájuk az ajtón Petray szolgabiró.
Ráby Mátyás akkor ivott először életében bort. Nem olyan bort, a
milyennel a Fruzsinka traktálta meg, hanem igazi bort. S azt mondják,
hogy a bor egészen más embert csinál megivójából. Én nem tudom, mert én
sokszor próbáltam; de belőlem se okosabb, se vitézebb embert nem
csinált, mint a milyen egyébként volnék. Rábyból feledékeny embert
csinált.
Azzal fogadta Petrayt, hogy «servus, pajtás! Hozott Isten! Gyere, ülj
ide közénk harmadiknak!»
Vagy ezzel talán csak azt a fitymáló megvetését akarta kifejezni, hogy ő
még csak arra sem tartja többé érdemesnek az egész Fruzsinkát, hogy az
elszöktetőjére haragudjék.
A Petray Péter nagyon megszontyolodott képet csinált erre.
– Jaj, dehogy ülök le, kedves barátom, jaj, dehogy iszom! Bizony Isten,
nem iszom ma. Ezer bocsánatot kell tőled kérnem.
– Tőlem? szólt Ráby, dölyfös jó kedvvel. Soha se kérj én tőlem
bocsánatot pajtás. Nem haragszom én már a Fruzsinkáért, annyiba sem
veszem, mintha tévedésből az én paraplémat vitted volna el a magadé
helyett. (Pedig dehogy nem vette.) Birjad békével.
– Jaj, hiszen ha a Fruzsinka tens asszonyról volna csak szó pajtás,
tódítá meg a csúnya beszédet Petray; – a számat se koptatnán azzal, hogy
nálad deprecáljak miatta. Nekem volt az baj, nem neked. Aztán nincs már
az nálam; továbbállt: tudja tatár hová? Most már kollégák vagyunk mind a
ketten. Nem azért jöttem én hozzád bocsánatot kérni; hanem hát nagyobb
baj van most annál. – Úgy-e bár te most levelet irtál a császárnak?
– No, és ha irtam volna?
– Tudod, hogy a helytartó-tanács megtiltotta a császárhoz panaszokat
küldözni a dicasteriumok ellen?
– Hát ki tudja azt, hogy mi van az én levelemben?
– Hát mi, a kik leveledet lefoglaltuk a postán.
– Micsoda? Az én levelemet el mertétek vinni a postáról?
– Még többet is mertünk vele tenni. Fel is bontottuk és aztán
felolvastuk a particularis gyülésben azonnal.
– De hisz ez hallatlan vakmerőség! kiálta Ráby, haragosan felugorva.
– No látod, hogy haragba jöttél! Mindjárt tudtam, hogy megharagszol
érte, ha megtudod. Azért is kértem előre bocsánatot. Az ám. A
particularis gyülés aztán elhatározta, hogy azért a perduellis
cselekvésért rögtön in flagranti elfogattassék és börtönbe vettessék
Ráby Mátyás.
Mindezt pedig olyan kedélyes hangon mondta el Petray szolgabiró, hogy az
asztalnál ülő rácz pópa szentül azt hitte, hogy most csak mókázik. Azért
poharat töltött neki tele rácz ürmössel, narancsszeletet dobva a bor
közé s odakinálta azt neki.
– Ejh no spectabilis, ne bolondozzék tovább! úgy sem hiszi az ilyen
komédiát senki. Jőjjön inkább, igyék egy pohár bort velünk, aztán
gyújtsunk rá a «mnoga ja létá»-ra.
A rácz pópa derék, szálas termetű, hosszú hajú, gömbölyű piros orczájú
férfi volt, a java életkorában s úgy ragyogott a képe az igazi jó
kedvtől, mikor a szolgabirót kinálta, hogy ne bolondozzék, jőjjön, igyék
egyet velük.
Petray azonban nem fogadta el a poharat, hanem egész feszesen positurába
tette magát, a balkezét a kardja markolatára, s szigorú hangon mondta:
– Semmi tréfa. Én a particularis congregatio által vagyok exmittálva,
hogy nemes Ráby Mátyás urat, mint «nobilis elapsus»-t ibi ubi
deteneáljam.
Ezzel az ajtóhoz lépett, azt felnyitotta, kitárta. A folyosón künn állt
hat megyei hajdú puskával, karddal, és a megyei porkoláb.
Erre a látványra annak a szép, daliás termetű rácz pópának az egész
arcza egyszerre átváltozott, pirosból szederjes szinű lett; a haja
ziláltan borzadt szét a rémülettől; nagyot hörgött s azzal végigvágta
magát a padlón.
Meg volt halva; megütötte a guta ijedtében.
Ez volt az utolsó emberi teremtés, a kinek tudomása volt felőle, hogy
merre van valamiféle bejárás a nagy pénztár föld alatti üregéhez. Ezzel
aztán be volt csapva minden ajtó.
Ráby Mátyás már nem tudta meg, hogy mi történt a pópával, mert amint a
szolgabiró az ajtót feltárta, a főporkoláb, Janosits Pál uram odarohant
hozzá s felszólítá, hogy adja meg magát, különben lánczra verve viszik
el magukkal.
Ráby hidegvérrel válaszolt: «én a fegyveres erőnek ellent nem állhatok,
de bizom az isteni gondviselésben, hogy az igazságot győzelemre
juttatja.»
– No hát csak tessék elébbre kerülni.
A hajdúk kivont kardokkal rögtön közre fogták s kikisérték az utczára.
Ott állt három nyitott kocsi; az egyikbe felültették az első ülésbe, két
hajdú szemközt ült vele a hátulsó ülésbe, kivont kardját a mellének
szegezve, a többiek a szolgabiróval és porkolábbal a másik két kocsiba
ültek s aztán úgy hajtattak végig Buda és Pest utczáin egész a vármegye
házáig. A csőcselék hujjahó kiabálása kisérte őket végtől végig. Hiszen
mikor valakit így «visznek,» az már a közönségnél előre el van itélve.
A mint a vármegyeház udvarán leszállították, Petray szolgabiró azt monda
a porkolábnak:
– Bánjon el a rabbal annak rendi szerint.
Janosits Pál aztán elbánt vele annak rendi szerint. Leoldozta oldaláról
az ezüstös kardját, kiszedte a zsebeiből erszényét, arany óráját,
lehúzta az újjáról a pecsétnyomó gyűrűjét, kikeresgélte a belső ruháit,
megtalálta azokban a császárnak a menleveleit, a mik megparancsolják,
hogy Ráby Mátyást bántani ne merjék, azokat elolvasta és nagyokat
nevetett rajtuk. Azután egy könnyebb fajta lánczot hozatott elő, s annak
a békóit Rábynak a kezére, lábára lakatolva, egy vas-pléhvel burkolt
nehéz börtönajtót kinyitott előtte a Nro. 3-ban, s oda minden hosszas
kinálgatás nélkül belökte.
Ettől a percztől fogva hítták a Ráby Mátyást úgy, hogy a «Rab Ráby»[33].