Kihajítja a fületlen gombot az ablakon: ez se legyen hát.
Jön a katonaság. Végig vonul az ablaka alatt. Azután jön a commissió. Ő
félrehúzza magát, hogy ne lássa, mikor Lievenkopp, meg Petray benéznek
az ablakán, s tán mosolyognak is.
Azután elcsendesül az utcza s kezdődik valami határozatlan lárma; a
piaczon összegyült nép zaja, a mi a távolról hallgatóra olyan izgatólag
hat. A perczek örökkévalóságnak tetszenek.
Egyszer aztán lódobaj közelít; hat dragonyos kiséretében jön a kisbiró
Rábyt meghívni a tanácsházhoz.
– Megválasztották ám biró uramat, nótárius uramat, esküdt uraimékat mind
újra! Ezzel a szóval köszönt be hozzá a kisbiró.
Ráby haragba jön a miatt, hogy minek küldtek érte katona-kiséretet. Ő
fegyveres kisérettel nem megy végig az utczán. A kisbirónak vissza kell
szaladni a hadnagyhoz, hogy parancsolja vissza a pikétet.
– Oda találok én magam is s nem félek senkitől!
S ezzel rendbe szedve az okiratait, elindult egyedül a városháza felé.
Nyugodt magatartása imponált a népnek. A tömeg ezuttal szótlanul utat
nyitott előtte. Különben a piacz közepén felállított dragonyosok karélya
is respectust tartott ezuttal.
Ráby Mátyás belépett a tanácsterembe. Irtóztató hőség volt odabenn. A
sűrű opalizáló gőzből úgy tüntek elő az egyes alakok, mint a tengeri
csodák a viz fenekéről. A terem tömve dugva, s minden arcz rákká főve az
emberi hőségtől, s azonfölül fölhevítve mindenféle emberi rossz
indulatoktól. S ezek az indulatok mind Ráby számára vannak felforralva.
Láthatja az arczkifejezésekből jól. Közönyös arczot csak kettőt talál,
az elnöklő districtualis commissáriusét, és Lievenkoppét. De ott vannak
aztán Laskóy táblabiró, Petray szolgabiró és Zabváry præfectus, a kikről
tudja, hogy egy kanál vizben elvesztenék. Mikor Ráby ebbe a
Zsidrák-Mizsák-Abednégó kemenczéjébe beesik, az ájulás környékezi.
De a lelki erő feltartja a roskatag testet.
Legelső dolga, ünnepélyesen protestálni a megejtett biró- és
tanácsválasztás ellen, miután a választók egy része, az izbeghi nép
erőszakosan vissza lett tartva. A választás megsemmisítését
indítványozza.
Erre aztán támad rögtön olyan pokolbeli zsivaj benn a teremben, mely
folytatását találja kinn a piaczon. S a mi tán meghiusított volna minden
további tanácskozást, ha elvégre a künn felállított katonaság
trombita-szava végét nem szakította volna; a trombitaszótól aztán
idebenn is mindenki szépen elhallgatott, úgy, hogy az elnök kimondhatá,
hogy Ráby Mátyás compossessor úr protestátiója protocollumba vétetendő,
s már most felhívja a vádlót, hogy adja elő a vádpontjait.
Ráby az asztal végén, hol számára hely volt fennhagyva, lerakta az
irományait s aztán előadá az egész terjedelmes vádat, hivatkozva
okiratokra és tanuvallomásokra. Mind ez nem történt meg a nélkül, hogy
az érdekeltek goromba közbeszólásokkal félbe ne szakították volna.
A vádlevél felolvasása után következett a terhelő tanuk kihallgatása.
Ráby Mátyás, nagy bámulatára, most tudta meg, a mit már minden gyerek
tud, hogy a vaczkor, ha megcsipi a dér, hát megpuhul.
Az ő négy tanuját mind megcsipte a dér. Avakumovics uram nem tudott már
semmiről, a mit ő neki hajdanában beszélt. Az embernek boros fejjel
eljár a szája. Nem kell azt mind így venni. Egy kis harag is volt a
dologban. A nagy kincses ládára sem akart már emlékezni. Ő azt csak
mástól hallotta, de maga nem látta, az a más meg már meghalt. Semmit sem
tudott ez többé.
A másik három meg természetesen még annál is kevesebbet akart volna
tudni, ha lehetett volna.
Nem maradt más bizonyíték, csak a fertelmes számadások, meg az
összegyüjtött portiós könyvek. Ezek ellen védje magát a tanács.
Nótárius uram vette fel a szót, hogy az egész megtámadott magistratus
nevében előadja a védelmet.
De nem volt abban szó a tanács védelmezéséről, a vádpontok
megczáfolásáról; hanem az egész replika egy válogatott szidalmi litánia
volt Ráby Mátyás ellen. Elmondta róla, hogy istenkáromló manichæus;
ördögidéző és varázsló; hétfeleséges mohamedánus török basa, a népnek
gonosz felbujtogatója, a ki a nemesség és földesuraság legyilkolására
lázít; alattomos úton álló rabló, a ki az utasokat kifosztogatja
álruhában; hamis pénzverő, a kinek ide települése óta a város el van
árasztva hamis greschlikkel; erőszakos verekedő és országháborító; az
istentagadó Ádámvallás-követőknek a főprófétája; hazaáruló pribék, a ki
a törököknek a végvárakat el akarja adni; titkos zsidó a ki semmi
templomba nem jár, hanem a zsidókkal egy kézre játszik, mikor azok
keresztyén gyerekek vérével keresztelnek; de mindenek felett a népnek
pióczája, vérszipolya, a ki a szegény nyomorult földmives utolsó
babkáját is kicsalja a tarsolyából s a nép véres veritékén hízik.
(Szegény Ráby épen akkor volt olyan sovány, hogy majd keresztül lehetett
rajta látni.)
S ez így folyt vége szakadatlanul. A sok ocsmány rágalom úgy nőtt
magasra, mint a trágyadomb, és Ráby mind ezt hallgatta mosolyogva.
Nem volt az erőltetett mosoly; valóságos szívszerinti jó kedv kifejezése
volt az arczán. Tökéletes gyönyörüsége volt benne, hogy ő róla annyi
képtelen badarságot össze tudnak hordani. Mulatta magát nagyon.
Már pedig egy míveletlen, durva lelkületű emberre nézve nincs nagyobb
méreg, mint ha azt látja, hogy a durván szidalmazott az ő dühöngései
felett csak mosolyog. Mentül veszettebbül dühöng, annál derültebben
mosolyog.
A szidalmazó embernek az arcza egészen kikelt az alakjából, a képe olyan
sápadt lett, mint az irhabőr, s a veríték csorgott le róla; szederjes
ajkai egymásnak adták a tajtékot; szemei kidüledtek üregeikből, a nyakán
és a halántékán vastagra megdagadtak az erek; s az átellenében álló
szidalmazott alak csak mosolygott reá.
Végre neki fohászkodott a nótárius a végső megsemmisítő csapásnak.
– De hogy megismerjék, hogy micsoda emberrel van dolgok, tekintetes és
nagyságos uraim, hát tudják meg, hogy ez egy felségsértő perduellis, a
ki nem szégyenlett azzal dicsekedni maga a præfectus úr előtt, hogy ő
olyan jó pajtásságban él odafenn a császárral, hogy együtt szoktak
egymással kuglizni, sőt akárhányszor megteszi, hogy felveszi császár ő
felségének drága brilliántos aranyos ruháit s azokban sétál végig a
promenádon…
De már ennél a mondásnál nem állhatta meg Ráby Mátyás, hogy hangosan fel
ne kaczagjon.
«Ha, ha, ha!»
S ettől a három szótagtól, mintha sziven lőtték volna, egyszerre
megnémult a dühöngő ember; a szája nyitva maradt, a feje hátra csuklott,
a két kezével előre kapott, a szemei a fehéreikkel felfelé fordultak,
hanyatt esett a karszékébe, a két keze még nehány perczig úgy tett,
mintha tollat fosztana, s azzal meg volt halva.
Az a «ha, ha, ha» megölte. Olyan jól megölte, mintha a szélpuskát a
szivének irányozták volna.
(Aztán igaz történet ám ez, nem költemény; ott olvasható Ráby
önéletirásának a 190-ik lapján.)
A nótáriust hirtelen felkapták és kivitték a szabadba; azt hitték, csak
elájult s hozzá fogtak az életrehozásához. De nem engedte magát.
Mikor aztán kezdték észrevenni, hogy de nem akar ez többet élni ezen a
világon, akkor lett aztán igazi kétségbeesés.
Legjobban megrémült Zabváry úr. Megfogta a halottnak a fejét a két
fülénél fogva, úgy unszolta:
– De Kracski! Meg ne halj, a míg meg nem mondod, hogy hova tetted el a
kis ládámat. Hallod-e! Ébredj fel. Ne légy bolond! De Isten ucscse nem
mégy a másvilágra addig, a míg elő nem adod a kis ládámat!
– De hát a mi nagy ládánkat? jajveszékelt a biró. Itt van ni. Mindig
mondtam, hogy ha csak egy ember tudja, s ha azt elviszi az ördög, mit
csinálunk? Szaladjatok a bábáért, meg a tilógusért! Muszáj neki még
egyszer annyit élni, hogy megmondja, merre a nagy láda?
De biz azt se bába, se tilógus nem birta annyira vinni, hogy azt a
barátságot megtegye nekik. Csak halva maradt az, s a hogy megigérte a
præfectusnak, úgy eldugta a rábizott ládát, hogy rá ne találjon senki a
legközelebbi itéletnapig.
Ezzel aztán igazán kiesett a világ feneke.
A kétségbeesett uraságok dühösen rohantak vissza a folyosóról a
tanácsterembe: «Gyilkos! gonosztevő gyilkos!» ordítá a biró és Zabváry
úr, Rábynak rohanva.
– Koldússá vagyok téve! Ki vagyok rabolva. Fel kell akasztani azt a
gyilkost, a ki megölte a nótáriust!
– No csak «lassan a testtel,» mondá Lievenkopp őrnagy, Ráby elé állva.
Még más is van a házban, nem csak az urak.
«Ez a gyilkos! Emberölő gyilkos!» ordítá az egész tanács egyhangúlag,
Ráby felé forgatva az ökleit. «Fel kell húzni a kútgémre!»
Ekkor felállt az elnök a székéről s inte, hogy hallgassanak rá.
– Az igaz, mondá, hogy a jegyző, ha meghalt, valóban annak a
következtében halt meg, hogy Ráby Mátyás úr a beszédébe belenevetett. De
a vád, a mit ellene felhoztak, csakugyan olyan volt, hogy azon nevetni
kellett. S törvényeink a nevetést nem számítják az emberölés eszközei
közé. Azért azt tanácslom kegyelmeteknek, hogy Ráby Mátyás úr ellen a
kezeiket felemelni tartózkodjanak; a kik ellenkezően cselekednének,
azokat majd a major úr fogja megtanítani a törvényes rend tiszteletére.
A sisak és pánczél előtt nagy respectusa van a felzúdult tengernek.
– Most takarodjanak kegyelmetek haza.
A sokaság nagy morogva nyomakodott ki az ajtón.
– Ez a váratlan catastropha egészen megzavarta a procceduránkat, mondá
az elnök, midőn a commissió magára maradt. Ilyen irritált állapotban nem
lehet annak folytatására gondolni. Legjobb lesz az inquisitiót
prorogálni, míg a zürzavar elcsendesül. Kegyelmednek pedig, Ráby kamarás
úr, azt a barátságos tanácsot adom, hogy ebben a városban már most egy
pipagyujtásra se maradjon tovább; hanem igyekezzék innen kijutni
Lievenkopp major úr dragonyosai fedezete alatt.
Hiszen úgy sem maradt volna ott Ráby tovább.
*
Mikor a szekerével visszafelé döczögött a budai úton, megint találkozott
postamester nagybátyjával.
Az öreg nagyon örült, mikor épkézláb láthatta az öcscsét.
– No hát szerencsésen jártál? Hál Istennek! Nekem is szerencsém volt.
Lőttem egy nyulat.
… – Én meg egy farkast…