(Mellben ember meghghilkoltatik aneelkewl, hogi ember meghghilkolna
wala.)
E tíz hét alatt elég ideje volt Rábynak elmélkedni a maga történetének
charadái fölött.
Vajjon kinek a munkája volt ez az ő megmérgeztetése? a megtámadott
tanácsbiráké-e? vagy a hivatalától megfosztott udvaronczé? vagy
megszökött feleségeé? – Nem találta ki.
Az egész tíz hét alatt senki egy teremtett lélek sem nyitotta rá az
ajtót, hogy felőle tudakozódjék, a chirurguson, meg a Böske cseléden
kívül.
Pedig hiszen, ha ellenségei nagy számmal voltak, de jó embereinek is
csak kellett lenni. Ott volt a nagybátyja, a Rotheisel Ábrahám,
Avakumovics uraimék, a rácz pópa; – hát a háladatos nép?
Eleget követelte a Böskén, hogy ez meg amaz nem volt-e itt látogatóban?
de az vagy azt felelte rá, hogy volt itt, de akkor épen jó izűen aludt
az úr, vagy azzal ütötte el a dolgot, hogy a tilógus megtiltotta minden
embernek a beteg háborgatását.
Mikor nyár vége felé a szőlő zsendülni kezdett, a jó Böske egy tányérka
góherrel lepte meg a lábbadozó gazdáját.
Ráby azt kérdezte tőle, hogy ki hozta azt a szőlőt?
Böske azt hazudta, hogy Szent-Endréről voltak itt az ismerős gazdák,
azok hozták. Pedig voltaképen ő maga vette azt a béréből.
– Hát mért nem eresztetted be őket hozzám? zsémbelt rá a lábbadozó. S
aztán addig veszekedett a cseléddel, míg az utoljára kivallotta, hogy
biz itt nem járt se ma, se tegnap, sem az egész tíz hét alatt, se rácz,
se zsidó, se úr, se paraszt.
Ekkor meg azért haragudott meg Ráby, hogy ez hazugság! Bolond beszéd. Ez
világos fillentés.
Erre aztán a Böske ríva fakadt, hogy ő neki nem akar hinni a gazdája s
aztán elmondott neki mindent a maga védelmére. Hogy az emberek milyen
rosszak! szántszándékosan kerülik a beteget. Félnek tőle. Minden rosszat
reá fognak. Azt beszéli apraja-nagyja, hogy az ő ura megérdemelné, hogy
lenyakazzák, mert el akarja adni az országot. A postamester is azt
izente, hogy nem mer idejönni hozzá, mert fél, hogy meglátják, s hogy ha
meggyógyul az úr, csak menjen fel Bécsbe, itt ne maradjon ebben az
országban.
A jámbor cseléd igazat beszélt. Rábynak olyan veszett neve volt már
költve, hogy azt az excellentiás uraktól le a suszter-inasig mindenki
csak szidalmazta. Hanem ő azért mégis úgy megharagudott azért az őszinte
felfedezésért a Böskére, hogy rögtön elkergette a szolgálatból.
Kifizette neki az egész esztendei bérét, de egy óráig sem tűrte meg őt
tovább maga körül.
A lábbadozó betegek ingerültek és háládatlanak.
De Rábynak igaza is volt.
A ki olyan munkára vállalkozik, mint ő, annak nem szabad azt meghallani,
hogy mit suttog odakinn a haraszt? mit csiripelnek a háztetőn a verebek?
Annak menni kell a maga útján előre, a maga terve szerint s nem
tekinteni a háta mögé, nem látni meg a fintor pofákat, nem venni magára
az utána kiabált gúnyneveket, szidalmakat, nem jegyezni fel, hogy mi
volt az, a mivel most hátba hajították: sárgöröngy, záptojás, vagy
rohadt alma? Mert a ki ebben válogat, annak nem való az ilyen kísérlet.
A nép jótevőjének lenni! Vasfej és rinoczeros bőr kell ahhoz. – Azért
igen jól tette, hogy eltávolította magától azt az egyetlen utolsó
cselédet is, a ki bolondos jóhiszeműséggel behordta neki, hogy mit
beszélnek felőle odakinn a hetivásárban.
Most aztán olyan egyedül maradt a világon, mint a fészekből leesett
meztelen fiaveréb.
A mint annyira összeszedhette magát, hogy a szobát elhagyhatá, rögtön
felvitette magát Bécsbe. Ezuttal nem gyors paraszttal utazott, azt nem
állta volna ki, hanem borszállító hajon, a mit lovakkal vontattak fel
Bécsig. Eltartott az odáig utazás nyolcz napig. Hanem annyit nyert vele,
hogy a friss levegő a vizen egészen talpra állította; mire Bécsbe ért, a
megsoványodáson kivül semmi sem tanusítá a kiállott nagy veszedelmet.
Elmondta a császárnak, hogy mi történt vele? A császár azt tanácsolta
neki, hogy senkin se kereskedjék a megmérgeztetése miatt, mert ha a
vármegye elé viszi a dolgát, «dann sind Sie gefroren!» (ipsissima
verba). A helyett adott neki utasításokat és intimatumokat minden
dicasteriumhoz, és legnagyobb szigorral sanctionált oltalomlevelet
minden bántalmaztatás ellen.
Ráby Mátyás egészen pánczélba öltöztetve tért vissza Budára.
Ezuttal nem volt már tréfa a küldetése.
Az új districtualis commissariusnak meg volt parancsolva, hogy egy
«mixta deputatióval» menjen ki a helyszinére s Ráby Mátyásnak a
vádpontjait az elé terjeszsze.
A «mixta deputatióban» a karok és rendek tisztviselőin kívül előkelő
katonatisztek is részt vettek. Azoknak egyike volt Lievenkopp (most már
őrnagy, a ki azóta csakugyan örökölte a gazdag nagynénjét s kifizette
hitelezőit az utolsó inggallér-varrónőig becsülettel). S a katonákkal
nem lehet olyan könnyen komédiázni.
A mint Ráby Mátyás visszatért Budára s a kerületi biztosnak átadta a
császár parancsát, rögtön tudtára adatott a szentendrei præfectusnak,
hogy ez s ez napon a bizottság meg fog érkezni, és Ráby Mátyás feladása
nyomán nemcsak a városi tanácsháznál, hanem az uradalmi præfecturában is
vizsgálatot fog tartani; tehát a szerint történjék az intézkedés.
Ugyanakkor a városi tanács, külső és belső, újból fog megválasztatni.
Erről a választásra jogosított telkes gazdák és egyéb polgárok
tudósíttassanak, s hogy mindez szép rendben mehessen végbe, kétszáz
lovas katona számára szállás készíttessék; mivelhogy egy egész dragonyos
escadron fog ez alkalomra odaküldetni. Ez az utolsó biztatás tette meg.
Lett nagy rémülés Izraelben.
A parancsolat vétele után gyorsan futtatott a præfectus úr a nótárius
után. Még a porczellán pipáját is összetörte, olyan méregbe jött, s a
bársony-sipkáját úgy odaverte az asztalhoz, hogy leszakadt róla az
ellenzője.
– Odavagyunk falustul! jajveszékelt a præfectus, mikor a nótárius
urammal együtt maradt. Most lesz még csak, a mi lesz! Jön a
mixta-deputatió. Nyakunkon a filiszteusok. Az az új districtualis
commissarius olyan, mint egy fakutya; beszéltem vele, azt sem mondta,
hogy «servus». Mindenre csak azt mondta, hogy az instructiói szerint fog
eljárni. Hiszen jó volna, csak én adnám neki az instructiókat. De még
jobban félek a katonától. Csak ezt a Lievenkoppot ne küldték volna rám!
– Hoztál köpönyeget?
– De hisz az régi jó ismerős.
– Az a baj, hogy jó ismerős! Dagadjon meg! Nagyon is ismeri a házam
táját. Belém lát.
– Aztán egyszer-másszor úgy tudom kölcsönöket is fogadott el a præfectus
úrtól.
– Az a baj, hogy visszafizette. Alig van két hete, hogy megküldött
mindent az utolsó aranyig. Soha se hittem volna, hogy katonatiszt olyan
jól emlékezzék arra, hogy kinek mivel tartozik? de bár ne emlékezett
volna rá! Hej drága aranyok lesznek ezek nekem! – Soha sem történt az
még velem, hogy valami deputatus én nekem küldött volna aranyokat! –
Romlik a világ! – Hoztál-e köpenyeget?
– Eh, mit? Láttam én már karón varjut!
– Láttál bizony, ebanyád, de nem ettél belőle. Tudod-e, hogy mit izent a
commissarius? Azt, hogy annak a gézengúz Rábynak a feladásai folytán a
legszigorúbb házmotozást fogja végrehajtani nem csak a tanácsháznál,
hanem a nótárius házánál, meg nálam is. Felhányatja az egész kastélyt. –
Hoztál-e köpönyeget?
– Dejsz én nálam kutathatnak. A nagy ládát meg nem találják.
– Nálatok nem, mert ti jól eldugtátok a magatokét, de annál könnyebben
kézre kerítik én nálam az én ládámat.
– De hát ki tudhat arról valamit?
– Hü! Bolond! Ki tudhat róla? Hát nem elég, ha a Fruzsinka tudja?
– Azt hiszi præfectus úr, hogy az elmondta a Rábynak?
– A Rábynak nem, hanem a Lievenkoppnak. Mintha előttem látnám s a
füleimmel hallanám, hogy mit beszéltek egymással, mikor odalenn
spacziroztak a labyrinthusban. Csak hogy elvetesse magát a kapitánynyal,
bizonyosan elmondta neki, hogy «van ám az én bátyámnak egy ládája, tele
obligatiókkal, az egész vármegye, a dicasteriumok, meg az udvari
cancellária mind benne van abban. A nagy uraknál kinn levő pénzei
felmennek százhúsz ezer forintra.» Ilyeneket szoktak a kisasszonyok
beszélgetni a gavallérokkal, mikor egyedül maradnak. Aztán bizonyosan,
mikor egyszer-másszor az ember nem küldhetett neki mingyárt pénzt, a
mikor meg volt szorulva, hát azt is elmondta neki a Frunzsinka, hogy
most a bátyám nem küldhet, mert ez meg az a tekintetes úr nem adta még
meg az interest. A Lievenkopp bizonyosan tud már mindent. Ha pedig
megkapják nálam azt a sok contractust, mi egymást: egybe kérdőre
vesznek, honnan szereztem tíz esztendő alatt azt a sok pénzt? mikor
idejöttemkor még a magam birtokára is auctiót szedegettem fel? S mit
mondjak? Kincset találtam? Ha pedig én belekeveredem a csávába, kendtek
mind utánam potyognak bele. Mert azt minden ember tudja, hogy fél alma
nem terem a fán. Hát ha az egyik felét megtalálták valakinek a zsebében,
a másik felét is megkeresik a másiknak a zsebében.
– Hiszen ezen nagyon könnyen segíthetünk. El kell dugni ezt a ládát úgy,
hogy ne találják meg.
– Azt bolond nélkül is tudom. De kire bizzam, hogy dugja el? Hiszen
minden ember gazember már. Hajdú, cancellista, ispán, sáfár, ha rábízom
a kincsemet, a mint azt megtudja, hogy egy harmadrésze a feladót illeti,
rögtön elárulja. Ha magam viszem valahová, pinczébe, padlásra, vagy az
üvegházba, meglátnak, és így megtudják, hogy odadugtam. Mind spion az
egész világ! Csak mi ketten vagyunk még becsületes emberek, Kracskó
öcsém.
– Semmi baj. Majd eldugom én azt a kis ládát, úgy, hogy itélet napig sem
talál rá senki.
– Hát’sz azért kérdeztem, hogy hoztál-e köpönyeget?
– Hoztam; de letettem odakinn a pitvarban.
– No hát akkor most eredj haza, aztán megint gyere vissza, de
köpönyegestül gyere be. A köpönyeg alatt hozz valami üres ládát, hogy
lássák a népek, hogy hozasz valamit, aztán hogy mikor elmégy s látják,
hogy elviszesz valamit, ne gondoljanak valamit.
Kracskó Mátyás úgy tett, a hogy Zabváry úr utasítá, elment s visszajött
köpönyegestül, valami üres czéhládával.
Zabváry úr már akkor készen tartá a maga ládáját, a mit erősen
lepecsételt mind a nyitjánál, mind a nyolcz sarkán.
– No hát itt van. Tedd el, de jól. De olyan jól még se tedd el, a hogy
mondtad, hogy itélet napig ne találjon rá senki; hanem, hogy nekem ezt
megint előadd, amint a mixta deputatió elmegy a nyakunkról. Aztán tudod,
adj róla nekem egy sor irást, hogy ez s ez ládát tőlem átvetted, s azt
nekem visszaadni tartozol, mihelyt én előkérem. Mert hát tudod, hogy
rossz a világ. Nincs már benne több becsületes ember, csak mi ketten; de
mi ketten is nagyon jól teszszük, ha kötve hiszünk a komának.
Kracskó Mátyás megírta a reversalist s aztán köpenyege alá vevé a
kicserélt ládát a veszedelmes obligatiókkal, elvitte azt magával, s el
is dugta azt úgy, hogy semmi commissió rá ne találhasson.
* * *
Amint a határnap elérkezett, melyen a vegyes bizottságnak ki kellett
menni Szent-Endrére, Lievenkopp azt izente Ráby Mátyásnak, hogy jó lesz
neki egy órával későbben indulni el, mint a commissió tagjának, de semmi
esetre se korábban.
Természetes, hogy nem fogadta meg. Csak azért is korán hajnalban indult
el, hogy ő legyen ott elébb.
Szerencséje, hogy más embernek is volt rá gondja, nem csak saját
magának. A szent-endrei határban szemközt találkozott egy vadászó
emberrel, a kiben nagy csodálkozására Leányváry urat ismeré fel, a
kirilájzumáról. Soha sem szokott az öreg úr vadászni, vajjon mit
vétettek neki épen mai nap az ártatlan nyulak, hogy fegyveres kézzel
támadjon ellenük?
Megállítá a kocsiját, a mint meglátták egymást.
– Hát uram bátyám mire vadászik?
– Te rád vadászok, öcsém. Szállj le csak abból a hintóból, aztán gyere
velem egy kicsit discurálni. Nem szükséges a kocsisodnak a szájunkba
bámulgatni, a míg beszélgetünk.
Ráby megtette, hogy leszállt a kedvéért, s akkor aztán az árokparton
együtt sétálgatának előre, míg a kocsi lassan döczögött utánuk.
– No ugyan régen nem láttuk egymást, öcsém.
– Ezt a szemrehányást ugyan nekem kellett volna elébb intéznem
urambátyámhoz. Egész nagy súlyos betegségem alatt ajtót se nyitott rám.
– De furcsa beszéd! Hát nem oda lett állítva az ajtód elé egy hajdú, a
ki valahányszor hozzád akartam menni, mindig elutasított, hogy nem
szabad hozzád menni másnak, csak a doktornak.
– Hajdú? Miféle hajdú?
– Hát bizonyosan nem a Krisztus koporsója mellett elaludt római lictorok
egyike, hanem Pest vármegye hajdúja.
– S ki állította azt oda?
– Ezt én is kérdeztem tőle, azt mondta: a viczispán.
– S hogy mert az én ajtóm elé hajdút állíttatni a viczispán? Hogy nem
mondta ezt meg nekem a Böske?
– Hát úgy, hogy a Böskének több esze volt, mint a tordai malacznak. A
leány kivette a hajdútól szépen, hogy miért strázsál ő ottan? Annak az
volt utasításul adva, hogy vigyázzon itt egy emberre, a ki őrült, s ha
egyszer az szaladni akar, fogja meg és kösse meg. Már pedig a bizonyos,
hogy ha te neked a Böske megmondja, hogy itt egy hajdú bertáfol az ajtód
előtt, te, a milyen nervozus a beteg, rögtön kiugrasz az ágyadból, s in
puris femoralibus szaladsz ki az udvarra, a hajdúval birkózni. Az pedig
erős ember, te gyönge reconvalescens; megkötöz, bevisz az ispitályba
mint futó bolondot, a honnan azután, a kit mint félbolondot vittek be,
csak mint egész bolond kerül vissza. Hát ezért nem szólt neked a Böske.
– S hogy haragudtam érte a szegény leányra. Meg az egész világra. No hát
jól van. Kibékültünk.
– Velem csak könnyen. De majd azokkal oda át!
– Az ellenségeimmel?
– Nem, a jó barátaiddal. Az ellenségeiddel elbánnál már tudom, hanem
hogy a jó barátaiddal hogy jösz ki? Azt nem tudom. Értsd meg a dolgot.
Azt a tíz hetet, a míg te betegen feküdtél, nem hagyták potyába menni
birák uramék. Jöhetsz te már a császári parancscsal, hogy új
biróválasztásnak kell végbemenni. A te néped megint azt a magistratust
fogja megválasztani.
– Az lehetetlen!
– Semmi sem lehetetlen. A nagyszájú kolomposokat, a kik a népnek eddig
szavukat adták, jól lekenyerezték. A te négy rácz barátod mind megkapta
a maga illetőségét s most már azokra ne számíts. Biró uram, nótárius
uram, Paprika Péter uram nem sajnálták három hét óta csapra ütni a
boraikat; minden nap eszem-iszom volt a városban. Nincs már olyan áldott
jó ember a földön, mint a mostani tanácsbeliek. A szegény embereknek
mind kenderföldet, kukoriczaföldet igérgettek a jövő esztendőre, s a
szőlős gazdák közt kihirdették, hogy az idén nem szednek se dézsmát, se
porcziót, ha ők maradnak meg. Tégedet ellenben úgy eláztattak a nép
előtt, hogy nagy szerencse lesz, ha a bőrödet szárazon elhozod közülök.
Elhitették velük, hogy «te adórectificáló» vagy, a ki azt igérted a
császárnak, hogy Szent-Endre az eddigi hatezer forint helyett jövőben
harminczezer forintot fog fizetni. Hogy ezért kutatsz olyan nagyon a
város jövedelmei után. Dühös rád az egész nép.
– De hisz ez képtelenség!
– Barátom! a nép mindent elhisz, csak sokszor és többen mondják előtte.
Hát azt nem elhiszi, hogy a garaboncziás diák hozza a jégesőt? most te
vagy a garaboncziás diák. Majd meglátod, hogy megváltozott azóta
Szent-Endre, mióta itt jártál. Egy jó embered sincs benne.
– Hát az izbeghiek?
– Úgy-e? A szegény izbeghiek. No azokat, az igaz, hogy nem lehetett
tőled eltéríteni. Úgy álltak melletted, mind a Sion hegye; s nem vették
be a gebulát[32]. Hanem azokkal meg tudod, hogy mit találtak ki.
Negyednapja, épen takarodás idején kiadták nekik a parancsot, hogy el
kell menniök a pomázi útat csinálni robotba. Az aratás, betakarítás
ideje alatt a jobbágyot kizavarni a legnagyobb kegyetlenség, mert jőjjön
egy eső, s az egész termése ott vész a kepében. Az izbeghiek közül több
gazda ellene szegült a parancsolatnak s a kényszeríteni akaró
drabantokat kisbiró urammal együtt egy kicsit meg is ütlegelte. Akkor
aztán katonaságot hoztak ellenük; az erőhatalommal ellenállókat
befogták, felkisérték Pestre; a többieket pedig felczitálták tanúknak s
ott tartják, a míg a biróválasztásnak vége leszen. Ilyenformán a te
izbeghi híveid ezuttal neked segítségedre nem lesznek. A többi pedig
mind ellened van bőszülve. Azért azt a jó tanácsod adom neked, hogy te
most addig a városba be ne menj, a képes feledet megmutogatni, a míg a
katonaság meg nem érkezik, hanem csavarogd el az időt itt velem a mezőn
s segíts nekem nyulat lőni. Ámbár tudom, hogy hiába adom neked a jó
tanácsot, mert te, mint Almanzor Kalifának a fia, csak azért is azt
fogod tenni, a mit megmondtak, hogy ne tégy.
Nagyon jól mondta az öreg. Más emberi teremtés a vett felvilágosítás
után ott ragadt volna az útban; Ráby Mátyásnak a csizmái meg épen erre
dühödtek meg; olyan vihetnékjük volt a gazdájuk lábait.
– Dehogy nem megyek. Inkább most már sietnem kell közéjük, hogy hamarább
beszélhessek velük, mint az urak megérkeznek. Isten áldja meg bátyám!
Láttam én már karón varjút!
– De nem ettél belőle! (Ennek is azt felelték vissza.) No hát eredj! De
csak aztán visszajőjj.
Ráby sietett a szekeréhez vissza s jó borravalót igért a forspontosának,
ha jóval megelőzi azokat a távolban csillámló rézsisakokat.
Nem is volt hiányosság a hajtásban. Ráby Mátyás elég idején megérkezett
a házához. Nem volt szükség kaput nyitnia. Ki volt az döntve
kapubálványostul együtt. A házáról még a vas ablaktáblákat is lelopták a
távolléte alatt, a konyhaajtója is tárva nyitva volt, s a konyhája
polczán fecskefészkek voltak rakva. Ezuttal csak a fecskék, meg a
verebek occupálták el a tanyáját.
Nem sokat időzött a szomorú helyen. Sietett a piaczra. Oda volt ma
reggelre parancsolva a népség tanács-választásra.
De már útközben mindenütt gyanus symptomákkal találkozott. Tóth Pál, a
szűcs, Sánta Gábor, a csizmadia, Zöld Mihály, a takács, a kik ezuttal a
hajdan saját házaik kapujában ácsorogtak, a mint őt meglátták,
behuzódtak a házba. Egy pár szemközt jövő ismerős átment előle a túlsó
oldalára az utczának, s úgy tett, mintha soha sem látta volna. A
piaczon, a tanácsház előtt, már nagy néptömeg volt, a tanácsház kapuja
fölé ki volt tűzve a kardot tartó kéz. (Az uradalom pallosjoggal birt.)
Mingyárt a legelső csoportban megismerte Ráby a maga embereit. Ezek azok
az ő hívei, a kik annyit jártak hozzá, szivére kötni a szegény kizsarolt
nép ezer panaszait. Itt van ni ez a kék ködmen, a mire a zöldfoltok
vannak varrva fehér czérnával, akkora öltésekkel, mint mikor a pipiske
fut végig a havon: ez volt a nép szája, igazi Demosthenes. Máskor, mikor
meglátták, messziről levették a kalapjaikat, s alig győzte kezeit őrizni
tőlük, hogy össze ne csókolják. Most azonban senkinek sem jut eszébe
kalapot emelni előtte. De még csak útat sem nyitnak előtte, s mikor
megszólítja őket nyájasan: «édes felebarátim!» elkezdenek morogni s
egymásnak a szűrét rángatják. Ő annak a vezér kolomposnak a kezét
nyújtja, az meg az öklét mutatja neki vissza helyette; ő magyarul szól
hozzá s az ráczul felel neki vissza. Senki sem ért többé magyarul; ezek
csak ráczul tudnak már, a magyart meg nem értik. Beszélhet nekik. Szóhoz
sem hagyják jutni, belekiabálnak a szavába, s lármás szavaikat fenyegető
mozdulatokkal kisérik. Rettenetes érzés! Mikor az ember ugyan azt az
ágról szakadt folthátánfoltot látja maga ellen támadni, a kiért küzdött,
szenvedett, a kit nyomorúságából ki akart ragadni; s látja azt dühödten
hadonázni az orra alatt és hallja annak a szidalmait, a ki a ruhája
szélét csókolta tegnapelőtt; s aztán mikor annak semmit sem vétett, csak
a javára törekedett; mikor valósággal szerette azt a népet!
Igaza volt a nagybátyjának: a nép egészen fel volt fordítva, elhitették
vele, hogy Ráby Mátyás eladta a városukat a császárnak. S hogy semmi se
hiányozzék az «ecce homo» jelenetből, még azt is meg kellett látnia,
hogy üvölt «hozsánnát» a nép Barabásnak. Kracskó nótárius a tulsó
oldalon érkezvén, csakhogy a rongyos mentéiket nem terítik elejbe a jó
emberek. Ez az ő jóltevőjük; a nép megszabadítója a fenyegető
veszedelemből.
Ráby Mátyás még aligha keményebb tapasztalatokat is nem szerzett volna,
ha oda nem érkezik Avakumovics uram, aki aztán karja alá öltve kezét,
félrevonta őt a néptömeg közül, s felvilágosítá, hogy itt most nem jó
lesz beszélni; jobb lesz hazamenni a házához, s ott bevárni, míg a
commissió összeül s hivatni fogják a tanácsházhoz. Ott aztán majd
megteheti, a mi kezébe adatott. Hisz ők is ott lesznek mind a négyen, a
kik bizonyságot tesznek.
Ráby haza hagyta magát kisérni. Mást úgy sem tehetett. Ott aztán az üres
szobában volt ideje alá s fel sétálni és gondolkodni a világ állapotján.
Egyszer a nagy járás-kelésben megpillant valamit a földön. Egy fületlen
gombot. Egy kis rézgomb volt oda szorulva két padlódeszka hasadéka közé.
Fölvette. Emlékezett rá. Fruzsinka ruhájáról szakadt le egyszer ez a
gomb. Azt is tudja, minő alkalommal? Mikor itt sirt előtte az asszony; s
aztán a nyakába borult, úgy marasztalta, hogy ne menjen ezért a
háladatlan népért magát, feleségét, családi boldogságát feláldozni!
Milyen édes volt ez asszony ölelése! Akkor, ha kérésére hajol, talán jó
asszony lett volna; megmaradt volna hűségesnek; boldogság termett volna
a nyomában; az övé lett volna testével, lelkével, minden szépségével,
minden jóságával. Most pedig maradt belőle az a letört fülü gomb. És az
édes nép azt kiáltja rá: «feszítsd meg! Nekünk Barrabás kell!»