(Kibenn meglaatandivc, millen nagi wezedelem, ha az ember wizet iszic).
Mondtuk feljebb, hogy Ráby Mátyásnak vesztére kellett a pesti «Fehér
Farkasba» szállni, a helyett, hogy a budai «Fehér Farkast» választotta
volna. Mert ha az utóbbiban ütötte volna fel kvártélyát, hát akkor, a
mint a helytartó tanács elnökétől megvált, egyenesen ment volna ki a
szállására, útközben megcsapta volna a drága jó hársfa-illat, a mi a
városmajorból szétterjedez ilyenkor, arrafelé vette volna sétálását. Ott
még abban az időben a mostani bűzös «ördögárok» helyén gyönyörű szép
patak folydogált, a mi a Zúgligetből eredt; azon volt a városnak egy
derék négykerekű malma, a melyben egyuttal tejgazdaság is volt; ott Ráby
Mátyás kapott volna a piros pozsgás majorosnétól jó friss tejet, puha
czipót; azután kedve támadt volna felsétálni tovább a kies patak
partján, észre sem vette volna, mikor a Disznófőhöz megérkezett. Ott
épen akkor nyilt a gyöngyvirág minden csalitban; ki ne szeretne
gyöngyvirágot szedni? Az felcsalogatta volna őt egész a Mátyás király
fájáig. Ott a fűbe leheveredett volna; senki más a dongó vadméheken
kívül meg nem szólította volna; azok pedig nem bántanak senkit, a ki
őket nem bántja. Onnan aztán nagy délután elkerült volna a Mátyás király
kútjáig, a mihez a törökök egész tömör épületet emeltettek; attól nem
kell kérni a vizet, adja magától; végre késő estére jól kifáradva került
volna vissza a Fehér Farkashoz, a markát teleszedve mezei virággal s
aludt volna utána fölségesen.
Egészen másképen ütött azonban ki a dolog, hogy a pesti «Fehér Farkast»
választotta tanyául. Pest még akkor nem volt olyan szép, mint most,
hanem olyan bűz akkor is volt benne, mint most. Abban a hajdankori
vendég-fogadóban megette az embert a légy. Menekülni kellett valamerre.
Ki a városerdőbe, a hogy akkor a «liget»-et nevezték. Ott pedig akkor is
annyi por volt már, mint most.
Ráby Mátyás ide indult ki sétálni.
Tele volt a feje mindenféle nagy gondolatokkal.
A népboldogítás eszméi legjobb útban voltak teljesedésükhöz.
A lanyha, lágymeleg kerületi biztost egyenesen az ő feljelentése folytán
hivta vissza a császár, s a kit helyébe kinevezett: A..y P. egy szigorú,
komoly ember volt, ki maga is nagybirtokú úr az országban, a hivatalt
csak becsületből viselte; hidegvérű, hozzájárulhatlan, hűséges. És a mi
fődolog, senkivel sem állt barátságos lábon idelenn.
A mint ez le fog érkezni, a legelső teendője lesz, Ráby Mátyás alapos
vádjai folytán, a szentendrei magistratust felfüggeszteni, új biró- és
tanácsválasztást elrendelni, melynek kétségtelen eredménye az eddigi
tanácsbeliek elüzetése s újak beiktatása. Akkor aztán az új tanácsbirák
előtt vagy kénytelenségből fedezi fel a letett nótárius a nagy kincses
ládához vezető befalazott nyilást, vagy ha az nem teszi, majd fel fogja
fedezni a pópa a másik bejáratot, a miről csak neki van tudomása, ahogy
ez iránt Rábynak igéretet is tett.
Ha egyszer aztán a nagy kincses láda fel lesz fedezve, abból először is
a szegény kizsarolt jobbágynépnek egyszerre vissza lehet fizetni a rajta
tíz esztendő óta kizsarolt harácsot. Micsoda öröm lesz ebben a városban,
meg az izbegi telepen, ha a szegény, elnyomorodott telkes gazdának
egyszerre három-, négy-, ötszáz forintot leszámlálnak az asztalára s azt
mondják neki: «nézd, ezt igazságtalanul fizettették veled, az igazság
visszatért a földre, ime megtéríti az elvettet». Micsoda evangeliumi
hirmondás lesz az nekik! Előre kéjelgett a lelke ettől a gyönyörtől! Ő
neki magának semmi anyagi érdeke nem volt ebben; mert ő előre lemondott
minden jutalomról s csak olyan föltétel alatt vállalta el e megbizatást,
ha a felfedezett kincsben őt nem részeltetik. – Hiba volt tőle pedig ezt
tenni; mert ha tartotta volna magát ahhoz, hogy a törvény által
megszabott harmadrészt a felfedezett kincsből magának arrogálja, hát
ahhoz kapott volna majd kompanistákat, a kik vele a felfedezés
fáradalmait s a jutalmat is megoszszák; de mikor minden ember előtt azon
kezdte, hogy «gyerünk kincset ásni, de ebből magunknak ne tartsunk meg
semmit!» hát az ilyen kincsásáshoz világos, hogy senki sem adja oda
kölcsön a tenyerét.
S ha aztán teljesül a nagy öröm, ott lesz mellette a nagy boszúállásnak
a gyönyörüsége is. Mert az a nagy láda nem csak az eltitkolt kincseket,
hanem a titkos számadásokat is rejtegeti. Azokból aztán egyszerre ki fog
derülni, a nagyságos, kegyelmes, excellentiás és tekintetes urak közül
kik és melyek vannak nyakig ebben a ládában? kinek meg csak az ezüst
sarkantyúja van oda csukva? Kiderül az egész turpisság egyszerre! És
mindazok, a kik őtet ex offo a magas paripáról üldözték, a kik törvény
elé állították, megcsúfolták, a szivében késeiket megforgatták, maguk
kerülnek a vádlottak szégyen-padjára s bármilyen magasan hordják is a
szarvaikat most, ő ezeket mind le fogja törni!
E szárnyas gondolatok vitték őt végig a pesti város-erdő nyárfás útjain.
Még akkor csak jegenye, meg szilfa volt ottan; az első ákáczot csak húsz
évvel később, s az első platánt csak ötven év mulva ültették el
Magyarországon.
Ábrándozásai elvitték az erdő széléig. Egyszerre csak azon vette észre
magát, hogy ott látja a közelben azt a nagy puszta térséget, a mit
néhány órával az előtt a budai várból mutatott ő excellentiájának, azt a
füzfákból szegélyezett négyszögöt. Már akkor a mérnökkar dolgozott annak
a felmérésével; utászok vertek le czölöpöket, az első kapavágást tették
az új épülethez.
Vajjon lebegett-e Ráby Mátyás szemei előtt az a város, melynek száz év
mulva ez a kétezer ablakos épületszörnyeteg útjában fog állni, s
alkalmatlanná válik tovább fejlődhetésére? Vajjon álmodott-e róla
kalandozó lelke, hogy a «Neugebäude»-nak még története is lesz valaha?
és minő története.
Merengéseiből megszólítás zavarta fel.
Észre sem vette, honnan került melléje a megszólító? Hát hisz ép annyi
joga volt itten sétálgatni, mint ő neki. Tisztességes pesti
nyárspolgárnak látszott; magyaros öltözetben, zöld hosszú mentében, nagy
leffentyűs zsebekkel, melyhez hason alul érő tarka virágos lajblit s
épen nem feszesen álló magyar nadrágot viselt s hozzá háromszögletes
kalapot. Az óraláncz a rajta lógó carniolgombbal a nadrághasítékból
csüggött elő, ugyanonnan túl felől, a symmetria kedvéért, a tarka
zsebkendő. A kezében nagy elefántcsont fogantyús nádpálcza volt. Az
arcza azt a kifejezést viselte, a mit az ostobaságból consequenter
kifejlődött bölcseség kölcsönöz az olyan embernek, a kinek mindig igaza
van s a ki senkitől sem tanul. Kurta bajusza is volt, a szája két végén
kiborotválva, a mi magyaros kifejezést adott a tekintetének; hanem azért
egy szót sem tudott magyarul. Tótul inkább, arra több szükség volt.
Hanem az anyanyelve német volt. De még minő német!
Ráby viszonzá a «gun Tóg»-ot udvariasan s ő is mondott rá valamit
németül. Hanem arra a megszólító csak a fejét rázta. Adelung nyelve arra
nem elég, hogy azzal itt Pesten megéljen az ember. A pesti német nyelvet
alaposan tanulni kell. «Tész kapir ma ned» mondá a jámbor polgár, s
attól fogva Ráby arra lett szorítva, hogy ő csak hallgassa, a mit a
másik beszél.
Jobb is volt azt csak hallgatni.
– Hát tudja az úr, hogy mi lesz oda építve, a hol az a sok inzsellér
okumlál most?
Ráby kiváncsi volt rá, a leghitelesebb kutforrásból értesülést venni e
felől.
– Hát oda a császár egy nagy csillagvizsgáló tornyot építtet.
– Erre igazán nagy szükség volt már.
– Nohát persze szükség volt. Mert hát minek szenvedjünk mi pesti
polgárok folyvást a győri polgárok miatt?
– Nem értem egészen.
– Nem is olyan könnyű az. Hát eddig csak Győrben volt csillag-vizsgáló.
Az csinálta meg az egész ország számára az időjárást. Már pedig a mi jó
Győrnek, az nem jó Pestnek. Tud az úr diákul? No, mert én tudok.
Azzal kihúzta az oldalzsebéből a győri kalendáriumot.
– Hát ide nézzen. Mi áll erre az egész hónapra?
«Aër calidus,
Et exsiccatus,
Calor gratus,
Aër fervidus,
Tonitruosus,
Aether torridus,
Ardor intensus,
Aestuosissimus,
Sudorificus,
Tædiosus.
Ventus calidus,
Aether exsiccus,
Pulverulentus,
Aridificus
Jucundus et fervificus,
Phoebus nitidus.»
Ez így megy végig az egész hónapon. Csupa masculini generis! Csak
egyetlen egy fœminini generis holdfertály van közbe szúrva; példának
okáért, mint májusra volt irva:
«Aura immutata,
Pluvia rigata,
Temperies grata,
Pluvia calida
Vivifica,
Nubes densa,
Caligo tenebrica.»
Hát jó volna! De hát mért nem teszi ezt a győri astronomus? Ugy-e, ezt
nem találja ki az úr? Elhiszem azt. Hát én megmondom. Azért csinál a
győri astronomus az egész hónapra szárazságot, mert a győriek
gabona-kereskedők, a kiknek az kell, hogy az aratás előtt szárazság
legyen, az ő buzájuknak az ára felmenjen. Ellenben a pestiek
disznókereskedők, a kiknek meg az kell, hogy ilyenkor jó esők legyenek,
hogy a kukoricza felvehesse magát s a sertések a nagy hőségtől
torokgyikot ne kapjanak; azok meg mind zugolódnak a miatt nagyon.
Ebből azt sejtette Ráby, hogy sertés-kereskedőhöz van szerencséje.
– No hát már most ebből megértheti az úr, hogy milyen nagy szükségünk
van nekünk pestieknek arra, hogy saját magunknak legyen csillag-vizsgáló
tornyunk, a hol a magunk astronomusa olyan időt csináljon a számunkra, a
milyen nekünk kell, nem Győrnek.
Ráby Mátyás tökéletesen capacitálva érezte magát.
E közben tovább sétálgattak a városliget tekervényes útjain.
A polgártárs kifogyhatlan volt a beszélgetésben.
Elmondta, hogy miért sétál ő most itten? Azért, mert itt csinálatlan
utakon lehet járni, a mi jól esik az embernek. A mióta odaben a városban
behozták az utczák kikövezését, az embernek nincs kedve az utczára
kimenni. Ez pedig egyenesen a mostani polgármesternek a machinatiója, a
ki maga német suszter; annálfogva, hogy a német suszter-czéhet a magyar
csizmadia czéh fölé kerítse, elkezdte az utczákat kiköveztetni. Igy
aztán kevesebb embernek van szüksége magyar csizmára, mert a köveken
czipellőben is lehet lépkedni.
Ráby Mátyás most már kezdett gyanakodni, hogy legalább is a magyar
csizmadiák atyamesterével van szerencséje beszélhetni.
Ez alatt hogy «magyar» – «német» pedig nem kell valami nemzetiségi
kérdést keresni; ez csak sámfakülönbség. Emlékezem én még
gyermekkoromból a nagy úrnapi processió alkalmával kirukkolt egyenruhás
magyar vargák, német vargák, magyar szabók, német szabók ünnepélyes
dandáraira. Sok zsinoros mentés dalia egy szót sem tudott magyarul,
viszont a zöld fecskefarkos frakk alatt olyan magyar kebel dobogott,
mely a «nix tajts»-on kívül egyebet nem bocsátott ki németül.
Azonban hát a tisztelt polgártársnak tökéletesen igaza volt. – (Az az
hogy: bocsánat a czimzésért, még akkor nem lehetett a polgár-«társ»
czímet csak úgy fekete kávé mellett eltulajdonítani; a «polgár» czím
száz forint lefizetésével járt.) Tehát a tisztelt polgár úrnak
tökéletesen igaza volt, mikor a győri kalendarium-csináló ellen
panaszkodott; mert a gonosz astronomus erre a mai napra is olyan «Phœbus
fervificus»-t csinált, hogy az embernek a hátán csorgott le az
izzadtság. A polgár úr a háromszögletű kalapját a botja végére tűzte s
úgy tartotta az arcza elé napernyőnek, a mit csakhamar Ráby is utána
csinált.
A sétálás közben aztán elértek a «bimbós házhoz». Az már száz évvel
ezelőtt is megvolt.
– Nem térünk be a Botzenhajzliba? szólt a Ráby Mátyás kisérője. Itt
kapni ám fölséges duplasert.
Ráby mondta neki, hogy ő nem iszik semmi «gebranntes»-t és
«gebräutes»-t.
Pedig hát a tisztelt polgár kész lett volna már egy csizmaszárnyi sert
kurálni neki. Elő is vette az erszényét a nadrághasítékból (az is ott
volt), hogy nagylelküségét bebizonyitsa.
Ráby megköszönte szépen; ő csak vizet iszik.
– No azt is fölségeset kapni itten! bizonyítá a derék férfiu. Hát várjon
itt az úr, majd én bemegyek a Botzenhajzliba, magam bevágok egy stibli
sert, az úrnak meg küldök jó friss vizet. Az nekünk van itt igen jó. Az
Illés kútból. Nem hallotta az úr soha az Illés kútnak a hírét? olyan víz
nincs több a világon.
Hát Ráby nem bánta; nagyon szomjas volt és felhevült; különben is a
friss víznek nagy barátja.
A mint a polgár bement a bimbós házba, nem sokára utána kijött onnan egy
kis leány s hozott egy fatálczán egy nagy czinpoharat. Még akkor a
csárdákban ilyeneket használtak; azt nem törhették el a vendégek.
A kis leánynak olyan ártatlan kék szemei voltak; Ráby egészen elbámult
beléjük, a míg a poharat felhajtotta, úgy, hogy csak akkor vette észre,
hogy annak a víznek valami keserű ize van. A mint aztán az ajkáról
levette a poharat, akkor látta, hogy a megmaradt víz fenekén valami
fehér salak van.
Megijedt.
– Mi volt ebben a pohárban? kérdé a kis leánytól.
– Nem tudom. Az az úr adta a kezembe a poharat, a ki most elment.
– Elment?
– Igen a hátulsó ajtón. Meg sem várta, hogy visszaadjak a petákjából, a
mit a markomba nyomott.
Nem sertéskereskedő volt az, se nem csizmadia-mester; hanem felbérelt
orgyilkos! Ráby Mátyás meg volt mérgezve.
Egyszer csak elkezdtek körülötte a fák dülöngélni, a kék mennyboltozat
veres színt ölteni; a lábai odaragadtak a földhöz, a fejét úgy érzé,
mintha tíz akós hordóvá dagadna; – csak annyi ereje volt még, hogy egy
gyaloghintóig tudott elvánszorogni s a hordároknak megmondhatta hová
vigyék? A Fehér Farkasba már eszméletlenűl vitték fel.
S ha a szegény Böske ott nem lett volna, bizony be lett volna fejezve
Ráby Mátyásnak a tragédiája ezzel az utolsó pohár vizzel.
De az a szegény cseléd nem vesztette el a fejét, a mint azt a nagy
veszedelmet meglátta. Nagy hirtelen tejet itatott az urával, s aztán
tollat vett elő, megcsiklándta vele a torkát, hogy kihányassa vele a
mérget, tormát reszelt, azt a gyomrára kötötte; aztán eszébe jutott
neki, hogy egyszer valamikor hallott ő valami parasztorvosságról, a mit
otthon a patkányméreg ellen használtak; ott a vendéglőben kovácsműhely
is volt, leszaladt, felhozott egy marékkal abból a rozsdaszinű
üledékből, a mi a megoltó sajtár fenekén szokott maradni s azt kanállal
beadogatta a betegnek. A megmérgezett bevett mindent. S az használt
neki. Pedig a paraszt leányt nem tanította senki chemiára. Aztán arról
is tudott valamit, hogy a beteget nagyon jó izzadtságba hozni; dunnát
rakott rá, aztán oda ült az ágya mellé egy pálczával, s a mint a
nyavalyás az izzó ágy fenekéről az egyik kezét vagy a lábát kidugta, jót
húzott rá, hogy menten visszakapta, s így izzasztotta egész másnap
reggelig s itatta vele egyre a tejet meg az olajat.
Hát orvosért nem küldött?
Dehogy nem küldött. A hány pinczér, házi szolga volt a vendéglőben, azt
mind futtatta orvos után. Hanem hát az sem volt még akkor Pesten
hatszáz, mint most. Ketten voltak mindössze; a vármegye physicusa, meg a
városé. Mind a kettő megtagadta szolgálatát a megmérgezett körül. A
megyei orvos azzal indokolta meg nem jelenését, hogy ő neki a város
statutumai szerint nem szabad városi funduson levő házakra kiterjeszteni
hatáskörét. A városi orvos pedig a megyei privilegiumban találta
mentségét, mely neki a megyei betegek dolgába való avatkozást megtiltja.
Nem merte senki Ráby Mátyás gyógyítását elvállalni. Olyan gyülöletessé
volt már téve, hogy mikor megmérgezték, nem akadt Pest városában orvos,
a ki segélyt nyujtson neki.
Huszonnégy óráig nem volt más orvosa a megmérgezettnek, mint egy szegény
paraszt cseléd!
S ezt tudta az egész város!
Csak másnap, este későn, mikor már besötétedett, kopogtatott be az
ajtaján – a pilisi járás seborvosa. A nevét is följegyezte Ráby e derék
embernek: «Moltzer János».
Ez hozzáfogott a kigyógyításához. De megmondta Rábynak, hogy ugyan
titokban tartsa ám, hogy ki jár ide őt gyógyítani; mert különben annak
nem lesz ezen a vidéken megmaradása: így is csak egy angyali jó teremtés
könyhullató könyörgésére adta rá fejét, hogy hozzá eljöjjön s őt az
életnek visszaadja.
Ráby kitalálhatta, hogy ki volt az az angyal?
Tíz hét telt bele, a míg e mérgezésből teljesen ki tudott gyógyulni.
Hanem a derék sebészt, a ki segített rajta, csakugyan kiüldözték még az
országból is.