(Kibevl megtudivc, hogi nem ioo nagi vracwal egy taalbvl cheresnieet
enni, kiwaaltkeepen, ha azoc az nagi vrac paraztoc.)
Most már vége van minden tréfának, mondá magában Ráby. Itt nem
péterbácsizunk többet ezekkel az emberekkel; hanem egyenesen a torkukra
megyünk!
Másnap mindgyárt felutazott Bécsbe. Nem is titkolta az utazását.
A császárnál ki kellett eszközölnie, hogy a helybeli magistratus
letétessék s új biró- és tanácsválasztás rendeltessék el. Ezt neki, mint
ottani közbirtokosnak, teljes joga volt követelni.
Az alatt Böskét ott hagyta a háznál s megengedte neki, hogy bátorságnak
okáért az öreg vinczellért hálassa ott éjszakánként a pitvarban.
Meg is járta Bécset szerencsésen; mindent a legjobban rendbe hozott, s
aztán szépen hazatért.
Gondolkozott magában, a mint a város tornyait meglátta, vajjon miféle
csoda várakozik rá megint az újabb visszatéréskor?
Nem találta ki. Pedig várt rá.
A mint a kocsijával a háza elé hajtatott, nagy álmélkodva látta, hogy a
Böske ott ül kinn az utcza szélén és egy csomó mindenféle
bútordarabokat, szekrényt, asztalt, széket, ágyat, kanapét strázsál, a
mik mind ott terpeszkednek az utczán s a mellett sír keservesen.
– Hát te micsoda butort árulsz itten, kérdé tőle tréfásan az úr?
– Micsodát ám! fortyant fel a Böske. Hát csak ismeri tán a tens úr a
magáét. A magunk retyemutyái ezek. Kiszórták az utczára la, engemet meg
utána löktek.
– Kicsoda? kiálta fel Ráby, leugorva a szekérből.
Nem volt szükség a Böskének megfelelni rá, mert erre a szóra már
megnyilt az ajtó, s ott láthatá a feleletet Ráby a nótárius rezesorrú
bátyjában, a kit népies nevén csak Csutora Miskának szoktak híni.
Az egész debreczeni flegmával veté neki a vállát a kapufélfának s egy
hosszú, dohányzásban meggörbült meggyfapipaszárú selmeczi cseréppipát
tömögetve a sallangos dohányzacskóból, elállta Rábynak az útját. Jól be
volt már vásárolva most is, s a háta mögött lehetett még látni egynéhány
pógár embert, a ki szükség esetén segítségére legyen, ha arra kerül a
sor.
– Hát mi történt itt? kérdezé tőle Ráby.
– Hát csak az történt, hogy én visszavettem a házamat az úrtól.
– Kend a házát? Hisz ez az én házam, a mit kend minden törvényes forma
szerint eladott nekem.
– De már megbántam, hogy eladtam, s visszavettem, mondá a Csutora Miska,
s elővette az aczélt kovát és szép nyugodtan kicsiholt az ürömtaplóba. –
És most az úrnak semmi keresete itt ebben a városban többé, az úr nem
idevaló impostor (compossessort akart mondani), már most alá is út, fel
is út, mehet az úr mind a vízig szárazon!
Azzal rá is nyomtatta a pipakupakkal az égő taplót a dohányra s nagyot
szítt rajta, hogy meggyulladjon.
– De én kendet készpénzzel kifizettem! szólt Ráby, dühtől és szégyentől
reszketve. Hát a vételár hol van?
– Azért tessék pörölni a szolgabíró előtt, mondá a Csutora Miska, s
olyan jó izűt nevetett utána, hogy a pipája is kialudt bele. Ráby
hallhatta, hogy a kaczagásnak sokszorozott visszhangja is van az udvaron
belül.
Nem feleselt tovább. A Böskének azt mondta, hogy majd mindgyárt szekeret
küld a bútorokért és elviteti innen az utczáról, addig csak maradjon
ott; maga pedig sietett a nagybátyjához. Elpanaszolta neki az esetet.
– De már ez több, mint tréfa! mondá az öreg úr. Ezt már nem tűrjük el a
pugrisnak.
– De hát kihez menjek panaszra? A szolgabíróhoz, a ki személyes
ellenségem? a sedriához, a hol Gyöngyöm Miska helyett akartak elitélni?
a hol trigamiával hagynak vádolni, a hol kinevetnek!
– Egyikhez sem. Van minekünk erre igen jó törvényünk: «ejectio
violatoris».[31] Kerüssük csak ki a Tripartitum III. 22. t.-czikket. Ott
áll szépen megirva, hogy a kinek a birtokát valaki jogtalanul
elfoglalja, a jogos tulajdonos azt abból egy év lefolyása alatt saját
erejéből kidobhatja, kiverheti, s ha e közben az elfoglalónak keze lába
törik, magára vessen.
– De hát hol vegyük mi azt az erőt, a mivel mi ezeket innen erőszakkal
kiverjük? hisz az egész városi tanács, esküdtek, drabantok mind az ő
szolgálatjukban állnak; a vármegye brachiumot nem ád, a katonasághoz
folyamodni hazaárulás; ha pedig a népséget hívom fel ellenük, arra azt
mondják, hogy «tumultus», lázadás.
– Csak bízd te azt én rám. Már most csak hagyd te a dolgot egészen az én
kezemben. Mink öregek sok olyan dolgot tudunk már tapasztalásból, a
miről ti nektek fiataloknak még csak ideátok sincs. Nem megyünk mi sem a
vármegyére, se a tanácsházra, se a szegény paraszt népet nem hívjuk fel
verekedésre. A parasztnak nem szabad verekedni, mert azt megcsapják,
becsukják. De szabad a nemes embernek. Van nekünk itten két nemes
helységünk, Bicske meg Velencze. Hires verekedő nemzet mind a kettő. Az
igazi Velencze meg Ferrára között nem folyt annyi ütközet, mint ezek
között, s a mi a büszkeséget illeti, a bicskeiek el nem engedik, hogy ők
még Tuhutum vezérrel telepedtek le ide, a velenczeiek pedig, a kikhez
képest az adriai Velencze nobilije csak szegény legény, azt vitatják,
hogy ők Attillával járták meg Aquileja ostromát, onnan hozták el a
Velencze nevet a velenczei tó mellé. Azért az elsőbbség felett minden
alkalommal összeverekednek, s egyébként is egymást minden módon
pusztítják, injuriázzák, mortificálják. De nincs azért arra eset az
annalisokban, hogy valaha velenczei meg bicskei nemes uraknak valamiféle
processusa, szolgabíró, viczispán, sedria elé került volna. Mert van
közöttük egy szövetség, a mely szerint mindennemü sérelem, a mely a sűrű
villongások közben közöttük felmerül, a nélkül, hogy valamiféle a
bíróság elé vitetnék, a nemesek hadnagya által itéltessék el. Még pedig
úgy, hogy mindig az alperes fél községének nemesi hadnagya legyen a
bíró. Abban mindig megnyugosznak és soha az ő pörlekedéseik után esküdt,
szolgabiró egy réz babka sportulát még be nem emelt.
– Patriarchális állapot.
– No hát, ezek a nekünk való emberek, a kiket az ilyen őseredeti
excursiókra meglehet nyerni. Két hét mulva lesz a fehérvári vásár. Ez a
két hét szükséges nekem, hogy bejárjam a két községet s beszéljek a
primipilusokkal. Te az alatt itt maradsz a helyemben s tartod in
currenti a postamesteri ügyeket. Az is szükséges, hogy az alatt hagyj
egy kis bajuszt nőni; mert az ilyen borotvált arcz ellen antipathiájuk
van a nemes uraknak. Most épen a velenczei nemesek hadnagya a soros:
Nemes Kadarcsi Keő István uram. Eredeti egy alak. Az egész Rákóczy
hadjáratot végig hadakozta s még most is abban a viseletben jár, a miben
a «nyalka kurucz» pompázott suo tempore; pedig a farkasbőr kaczagány
bizony nagyon meg van már kopva a nyakában. Ő nem is tette le a fegyvert
a «majthényi síkon», hazahozta magával, keresztül törve a labanczon, no
meg az ecsedi lápon. Hanem arra nagyon sokat ad, s ezt jó lesz, ha
előhozod neki, hogy ő nem olyan nemes ember, mint a többiek; mert igaz,
hogy az ő dédükei még Árpád apánkkal jöttek be lóháton Ázsiából; de
egyik szépapja a Dózsa-lázadásba belekeveredvén, a midőn az 1514: 34.
t.-czikk által az összes máramarosi nemesség megfosztatott nemességétől,
az ő őse is áldozatul esett; a nagy apja azonban a nemességet ismét
visszanyerte; de nem az osztrák házból eredett királyok kegyelméből,
hanem mint egyike annak a négyszáz nemesnek, a kiket Bocskay
ajándékozott meg az armálissal, mikor Magyarország királya volt, s a
kiket az 1686-diki diæta nemességükben megerősített. Ezzel az öreg
nagyon nagyra van; s a ki ennek tudomásával bir, az egyszerre nagy
embere lesz neki. Hát ezt el ne mulaszd majd neki előhozni. A titulusát
is mindig megadd, nemzetes Karancsi Keő István uram. Mert vannak
Aknasugatagi Keők is, a kik «csak» erdélyi nemesek, meg Sáromberki Keők,
a kik «dubitatus» nemesek. Azért a prædikátumát mindig hozzá tedd a
nevének. Mert a ki csak egyszerüen Keő István uramnak szólítja, annak a
szavára szétnéz, meglát egy követ az utczán, meglöki a botja végével:
«hallod te kő, hozzád beszélnek». Ha egyszer aztán elkészültem én a
captatio benevolentiæval, akkor felmegyünk együtt a fehérvári vásárra, s
ott aztán majd kicsináljuk az egész strategémát. Ne félj, kidobáljuk a
házadból pógár uraimékat, hogy a lábuk sem éri a földet.
Ráby beleegyezett. Úgy el volt már keseredve, hogy valósággal szomjazott
a lelke egy kis egészséges verekedés után; akármi legyen is azután
belőle.
Elfogadta hát Leányváry János úrnak a tervét. Ő maga ott maradt helyette
postamesterkedni, azt pedig eleresztette hadsereget gyüjteni.