(Az kinec kewees wagion, attol elweetetic, az kinec sok wagion, annak
meg tevbb adatic.)
Mikor Ráby Mátyás ezt a történetet elbeszélte a nagybátyjának, az azt
mondta rá, hogy ennél még Gyöngyösiben sem olvasott furcsább historiát.
Összeültek aztán tanakodni, hogy most már mit tegyenek?
Pert kezdeni, az a legelső dolog.
De minő alapon?
Hasonló casusokra a corpus jurisnak igen sok czikkelye vagyon.
Leányváry úr mindenképen az I. 105. törvényczikkelyt szerette volna
alkalmaztatni. «A házasságtörő nőnek feje vétessék!» Nem volna rossz. De
még sokkal jobb volna annál Szent-László I. 13-ik §-ának az alkalmazása.
«Ha egy férj a házasságtörő nejét megöli, Istennek adjon róla számot s
ha akarja, vegyen más nőt.» Hej milyen bölcs törvények voltak ezek! – De
Ráby Mátyásnak egyik sem volt kedvére. Ő nem akarta azt a szép fehér
nyakat, azt a gyönyörüen kaczagó nyakacskát levágatni. Inkább akarta
Kálmán király II. 7-ik Törvényczikkét alkalmazásba venni. «Uxor, a
marito fugiens, ei toties quoties reddatur.» (A férjétől elfutó asszony,
ennek annyiszor, a mennyiszer visszaadassék.) Most is nagyon szerette
még ezt az asszonyt, egészen bolondja volt. Képes lett volna őt még
visszavenni, talán még meg is bocsátani neki mindent; háromszoros
hűtlenségét, árulását, ellenségeivel való czimborálását? vagy talán meg
akarta őt kínozni, bezárni, fogva tartani, magát is, azt is egymással
halálra gyötörni? Vannak ilyen emberek, a kik keresik a veszedelmet s a
mint egy hurokból kihúzhatták a nyakukat, megint ugyanoda visszadugják.
Ez hát elég jó törvény lesz az asszonyra.
– No azt visszakapod, ha van igazság a földön, mondá az öreg hozzá téve
halk parenthezisben (de ha az égben is van igazság, akkor nem kapod
vissza). De már most mit csináljunk a csábító Petrayval?
– Bepereljük.
– Mi vétségért?
– Nőrablásért.
– Van rá törvény. «Raptus» szent István II. 25. – De hát van-e nagy
istállód?
– Mi a hét ménkünek nekem az istálló?
– Hát mert «raptor solvat decem juvencos». A nőrabló fizessen tíz tinót.
Hová teszed a tíz tinódat?
– A pokol fenekébe! Kell ott még más törvénynek is lenni a házasság
törésről. Emlékezem én rá, hogy Ulászló azt mondja arra, hogy az
«detestabile vitium» (kárhozatos bűn).
– De az csak a parasztokra szól. Si rustici committant.
Kell ott egyébnek is lenni!
Végre egyesült erővel felfedeztek egyet 1522-ből, a melyik azt mondja,
hogy a házasságtörőnek rövideden a fejét kell venni.
No hát ennek az alapján meg lehet indítani az actiót, a szolgabiró
Petray ellen, hogy annak feje vétessék, Fruzsinka asszony ellen pedig,
hogy az a férjének visszaadassék.
Ennélfogva nagyon complicált lett a pöreset, a mi annak nem vált javára.
Mert nehéz volt megállapítani a competentiam fori. Hová tartozzék az
ügy? Az alispán itélőszéke elé-e? a sedria elé-e? vagy a szentszék elé?
Abban állapodtak meg, hogy egyenesen a sedria elé viszik, mert főben
járó kereset is van involválva.
Vigyázni kellett ám, hogy az ember calumniába vagy emendába ne essék.
Calumnia volt, ha kétféle czím alatt indított pert, emendát fizetett, ha
félszegül talált idézni.
Annyira végtére eljutott Ráby Mátyás, hogy terminust kapott.
Ott is volt pontosan órára a sedria előtt. Petray is megjelent. Hanem
Fruzsinka fiskálist vallott s az által repræsentáltatta magát.
A sedriában ismét Laskóy, mint legvénebb táblabiró elnökölt, a
másodalispán távol lévén.
Ime tehát módjában volt Rábynak, mint vádlónak lépni fel a törvényszék
előtt s most már ő kérhette ellenfelének a fejét.
Nem is fog neki irgalmazni! Ha a szigorú magyar törvény azt mondja, hogy
a más feleségét elszeretőnek a feje levágassék, hát legyen betöltve a
törvény; ha mingyárt ennek következtében úgy fogják is, mint a piaczon a
pogácsa-almát, négyével egymásra rakva, árulni a levágott fejeket.
Petray, a vádlott, végighallgatá a kemény vádlevelet. Még csak el sem
halaványodott rá. Következett az ő replicája.
Kezdte azon a gorombaságon, a mi a boldog latin korszak perlekedőinél
olyan szokásos volt: az első exceptiván.
– «Bos agnoscit præsepe suum, et dominus advocatus non noscit
competentiam fori.»[27] Ez az egész ügy nem tartozik a sedria elé, mert
ennek a foruma egyenesen a szent szék, mely a házassági ügyekben ítél.
És ugyanezen oknál fogva a vádlónak az actoratusa sincs megállapítva.
Mivelhogy ő nem perelhet, mint törvényes férj, a tőle elmenekült feleség
visszaadatása, s az annak menedéket adó férfi megbüntetése végett; lévén
ő maga a bigamia, sőt trigamia vétkében elmarasztalandó.
– Micsoda ez? kiálta fel Ráby.
– Az, hogy az úrnak már két esküdt felesége volt, mielőtt Fruzsinka
kisasszonyt nőül vette volna.
– Nekem? két feleségem?
– A kik most is élnek, szólt Petray komoly ábrázattal. Itt vannak mind a
ketten. Kérem őket Ráby úrral confrontáltatni.
– No erre magam is kuriózus vagyok.
A mellékajtón két némbert bocsátának be. Az egyik szép fiatal rácz
menyecske volt, szerémségi festőileg tarka öltözetben; a másik kaczkiás
alföldi debella volt, megmondták a neveiket is; de biz azokat Ráby
elfelejtette s nem jegyezte fel magának.
– S ezek az én feleségeim? kérdé nevetésbe átcsapó boszúsággal.
– Igen, igen! bizonyítá Petray. Ne is tessék tagadni, ők maguk majd
megmondják.
– Hát hol láttatok ti engem valaha az életben? förmedt a két
vászoncselédre Ráby, nagy haraggal.
A rácz menyecske szégyenlős volt, az arcza ugyan elpirulni jobban nem
tudott, mint a mennyire már a pirosító szerecsika megtette; de tartott
tőle, hogy nem állja meg a dolgot nevetés nélkül; azért eltakarta a
selyemkendőjével az arczát, hanem a másiknak bezzeg annál jobban fel
volt vágva a nyelve. A két csípőjére tette a két kezét, úgy állt a
Rábyval szembe s azon kezdte, hogy per tu beszélt hozzá.
– Hát már nem akarsz rám emlékezni? Hát tán el akarod tagadni, hogy itt
meg itt, – – hogy ekkor meg ekkor, – – – – így meg amugy…
Mindent elmondott az a világon.
Rábyt majd a guta ütötte meg mérgében. Nem tudott szóhoz jutni.
Lenyelvelte az az asszony.
Az elnök közbeszólt végre. (Addig a bajuszát fogta a kezével, hogy a
szája neki ne szaladjon a nevetésnek.)
– No, asszonyság, elég volt a verbalis contestatiókból; lássuk a
dokumentumokat, vannak-e asszonyságaitoknak házassági bizonyítványaik?
Hogy ne volnának?
A rácz menyecske nagy pironkodva húzta elő a piros csizmaszárából a
kivánt documentumot, míg a másik asszony nagy hirtelen felrántá a felső
szoknyáját, az alatt volt harminczhárom alsó szoknya, azok közül
valamelyiken volt egy nagy zseb, abban volt az igazsága, belekötve
gondosan egy tarka zsebkeszkenőbe.
Azok bizony formális házasság-levelek voltak. Az egyik a zaránd-megyei
Szent-Pál székely helység anyakönyvének a kivonata, a másik a végvidéki
Bellovácz községeé, mind a kettő a helybeli plébános által kiirva,
aláirva, az ekklezsia hivatalos billogával megpecsételve.
– De én soha Zarándmegyének, meg a katonai határőrvidéknek még csak
tájékán sem voltam! kiálta Ráby, dühtől reszketve. Ezek a matricularis
kivonatok falsificatumok! Én hamisítási vádat indítok azoknak az
előmutatói ellen.
A rácz menyecske erre elkezdett keservesen sírni, s a kezeit tördelte, a
magyar dajna ellenben neki ereszté a lepcsest, s úgy lepocskondiázta a
Ráby Mátyást a törvényszék előtt, hogy azon még a keresztvíz sem maradt
meg.
Az elnök, meg a két hajdu nagy nehezen csendességet csinált.
Laskóy táblabíró úr összehúzta a szemöldökeit s az orráig feltolta az
összecsücsörített száját, hogy komoly képet tudjon csinálni, a mi
szükséges az ilyen pertractatióhoz.
– Silentium! Csendesség legyen. A biróság beszél. Az itélet meg fog
hozatni, addig a felek menjenek ki a teremből.
Alig telt bele öt percz, megint visszahívták őket a folyosóról, s az
elnök úr tudatá velök a törvényszék határozatát, ut infra. Ez előttünk
pertractált causa nagyon complicált. Két actor és két incattus áll
egymással szemközt. Mind a kettő actor, s mind a kettő incattus. Első
actor azzal inculpálja első incattust, hogy az ő feleségét elrabolta s
vele tiltott correlatiót sustentál. Második actor azzal incriminálja
második incattust, hogy ő bi- sőt trigámiában leledzik s ennélfogva
nincsen is actoratusa a harmadiknak elvett feleség fugiuma alapján.
Ennek ellenében második incattus azt triplicázza, hogy a producált
matriculáris extractusok falsificatumok. Mely difficultásnak
elucubratiójára ezennel dekretáltatik: «Kérettessék fel tekintetes nemes
Pest-Pilis és Solt vármegyék tekintetes alispánja, miszerint, instálja
meg tekintetes nemes Pest-Pilis és Solt vármegyék méltóságos főispánját,
hogy remonstráljon a magas Helytartótanácsnál, miszerint méltóztassék az
magát correlatióba tenni egyfelől az excelsum erdélyi guberniummal,
másfelől az Illustrissimum katonai határőrvidéki General-commandóval,
miszerint kegyeskedjenek egyfelől tekintetes nemes Zaránd vármegye
főispánját, másfelől az illir határőrvidék nagyságos főkommendánsát oda
utasítani, hogy méltóztassanak azok ex offo legalis deputátiót
exmittálni Szent-Pál és respective Bellovács községeibe, a fölötti
inquirálás végett, valjon authenticumok, vagy falsificatumok-e a
Ráby-contra Petray és Petray-contra Ráby processusban produkált
matriculáris docék? Az inquisitió resultatuma suo tempore a felekkel
communikáltatni fog; ettől suspendáltatván mind az actoratus, mely
szerint az a kérdés, hogy Ulászló 1522: 36 szerint nemes Ráby Mátyás úr
követelheti nemes Petray Péter úr ellen, hogy «adulter caput
amittat»[28], a vagy pedig nemes Petray Péter úr az 1599: 3 szerint
nemes Ráby Mátyás úr ellen, hogy «bigami ubique capiantur»[29] s
ennélfogva, hogy valjon ez az egész causa a sedria vagy a spirituales
Judices elébe tartozik-e? Most elmehetnek a felek Isten szent hirével!
Ráby Mátyás csak azt bánta most már, hogy idejött. Hát kellett ez neki?
Alig tette be a törvényszék ajtaját maga mögött, már hallhatá a
végitéletet. Az irtóztató kaczagást, a mibe a törvényszék összes tagjai
kitörtek az ő eltávozása után. Ez a kaczaj végigüldözte az egész hosszú
folyosón.
Csak úgy ámolygott. A megszégyenülés, a keserüség, a megcsalatás, s
minden sérelmek ellenében ez a béna tehetetlenség; – egészen elvette az
eszméletét. – Annyira meg volt háborodva, hogy mikor a folyosó végén a
lépcsőkhöz ért, szórakozottságában a helyett, hogy a lefelé menő
lépcsőkön indult volna el, a fölfelé vivőkre tévedt. És aztán csak
ment-ment fölfelé, míg a második emeleti folyosóra ért; ott csak
vitte-vitte a két lába, a melyiknek több esze volt most, mint a fejének,
előre-előre, egy megszokott úton végig; vitte-vitte a két lába, talán
más is, az a láthatlan fonál, a mit a nagy Ismeretlen lenyújt néha az
ember elé s vezeti annál fogva, egész odáig, addig az ismeretes ajtóig;
csak akkor vette észre magát, mikor már rátette a kilincsre a kezét.
Akkor aztán pofon ütötte magát, «eszement!» hová jöttél?
Akkor aztán nem mert megint visszafordulni, hogy a mely lépcsőn feljött,
azon vissza is lépkedjen; attól félt, hogy valaki a nevetők közül
szemközt találkozik vele s azt fogja kérdezni: «hohó, öcsém! Hol jársz
te itten? tán biz elfeledted, hogy már házas ember vagy? azt hiszed,
most is patvarista vagy még s a régi szeretődet akartad meglátogatni?»
Lábhegyen osonva lépkedett tova, a hátulsó lépcsőig, a melyben a
tömlöczökhöz szokás lejárni, ott lopta le magát az udvarra senkitől
észre nem vétetve. De még a tömlöczajtón keresztül is hahota hangzott
eléje, utána. A rabok is bizonyosan ő rajta nevettek! Nagyon valószinü,
mert, hogy az a két asszonyféle, a kit az ő feleségeinek produkáltak,
innen lett requirálva a tömlöcz lakói közül, az kérdést sem szenved.
Három napig nem mert kijönni Ráby a Fehér Farkasból. Azt hitte, hogy
egész Pestben Budában minden ember az ő dolgán nevet. S biz azon volt is
mit nevetni, ha jól felveszi az ember. Nem mindennap esik ez meg.
Csak harmad nap este merte ráadni a fejét, hogy haza utazzék
Szent-Endrére. Akkor is jól behúzta magát a bundájába, hogy valaki rá ne
ismerjen, a míg az utczán végighajtat.
Hanem aztán, a mint a mezőre kiért, a jó friss levegőtől kezdtek
egészséges gondolatjai támadni. Nagy hiba volna, ha az ember elárulná,
hogy boszankodik ilyen esetben. Akkor épen kifognának rajta. Jobb lesz
tréfára venni a dolgot, s ha valami ismerősével összetalálkozik, magának
kezdeni rá a nevetést, s ha az még nem tudná a vele történt tréfát, hát
magának mondani el az egész mivoltában, még a hol lehet, toldani is
hozzá, hogy hadd legyen hát belőle igazi nevetés!
Mindjárt a nagybátyján akarta megpróbálni ezt a feladatot s tökéletesen
sikerült neki. Leányfalvy úr nem hallott még semmit a furcsa
történetről; mert ő most a dinnye-melegágyak elkészítésével volt
elfoglalva; annak hát egészen újság volt minden.
Nevetett rajta a jó öreg. Nem szokott úgy röhögni, hogy a szomszédok is
összefussanak a csodájára, de ha valami dolog megtetszett neki, hát azon
mosolyogott. Ez mégjobban megtetszett neki, mint a minapi duellum
história. De az tetszett neki az egészben legjobban, hogy Ráby Matyi
maga is hogy neveti azt a tréfát. Láthatta volna csak, hogy vérzik
belül!
– No látod öcsém, mondtam ugy-e, hogyha elveszed a Fruzsinkát, hát
feleségben nem lesz hiányosságod. Most már van három. S ha egy kicsit
erőlteted a dolgot, felviheted hatra, hétre.
– Hogyan urambátyám?
– Hát úgy, hogy mire a nagy teketória után kisül majd, hogy ennek a két
személynek a házassági bizonyítványa hamis, akkorra már itt lesz
három-négy új feleséged, ki Beregből, ki Ugocsából, s akkor meg azokat
kergetheted. Igy aztán csak felviszed a pentagámiáig, mint a kékszakállú
herczeg.
Ráby igazán kénytelen volt nevetni a maga nyomoruságán.
– Megállj csak! Hogy is mondtad, hová valók azok a két pseudo
oldalbordáid?
– Az egyik Szent-Pálra Zarándban, a másik Bellováczra az illir
határőrvidéken.
– Ott van ni! Keresheted ott hát az igazságodat. Hisz azt a csekély
helységet ott a zarándi hegyek közt harmadéve tőbül elpusztították a
Hora-Kloska lázadói, a másikat meg tavaly az arnauta martalóczok. Nem
maradt ott sem templom, se pap, se egyházfi, se matricula. Nem sütheted
azt ki soha, hogy annak a két dámának a házassági bizonyítványa hamis.
– Most jövök már rá, hogy miért hozták olyan messziről a
bizonyítványaikat? Azért, hogy azt a falut se lehessen megtalálni, a
honnan azok datálva vannak.
– Te! Szépek?
– Tudja a magas mennykő! pattant fel mérgesen Ráby. Néztem is én a
pofájukat!
– De úgy termetre, mire, érnek valamit?
– De hát én azt mind nem observáltam.
– No, én pedig azt mondom, hogy nagy hiba volt tőled, hogy legalább
egyiket haza nem hoztad, ha már neked adták; legalább azt, a melyik
fejni tud. Most jó volna otthon, mert a Böskédet az alatt becsukták.
– Az én szolgálómat? Kicsoda?
– Hát birák uraimék.
– De hát miért?
– Azt én nekem nem izenték meg. Csak a szomszédok jöttek ide jelenteni,
hogy küldjem oda a magam szolgálóját, mert a teheneid ott állnak a
kapuban, nincs, a ki beereszsze; a Böskédet elvitték a városházára két
hajdú között s ott fogták.
– Thü! A ki áldotta! kezdett el káromkodni Ráby Mátyás (azt is
megtanulta már) s vette a fokosát. De már azt nem szivelem el.
S azzal se szólt, se beszélt többet, hanem el kirohant az utczára,
vágtatott a városházára, a mi nem messze volt a postaháztól, annak
berugta az ajtaját s a legelső szerencsétlenre, a kit a balsors hajdúnak
teremtett, olyat rivalt, hogy az majd ónossá lett ijedtében.
– Hol van itt biró, nótárius, várnagy, vagy porkoláb? kutyalánczos emez
amaz!
Az a jámbor valahogy kiadta magából, hogy biró, nótárius este hat óra
után nincs már a világon sehol; a ki jelen van, az a kisbiró maga. Az
egy személyben várnagy is, meg porkoláb is.
– Hát az hol van?
Az biz a pohár mellett volt, s olyan jó tele volt, hogy épen azon
tanakodott, hogyan lehetne még azt a hátralévő borocskát valahogy
leszorítani. No de hamar segített rajta a Ráby! Megragadta a mellén a
lajblit, s megrázta úgy, mint a zsákot, a mibe azt akarják, hogy még
több beférjen, s ordított rá torkaszakadtából:
– Pimasz beste Karaffia! Hová tettétek a szolgálómat? ördög, mennykő
keringettét!
Az a nyavalyás, azt sem tudta, melyik lábára álljon.
– Kérem alássan, biró uramék csukatták be a dutyiba.
– Kibocsásd, rögtön, kutyafülü! Mert agyon csaplak s nem sajnálom a
bőrödért letenni a negyven forintot.[30] Merre van a tömlöcz? Hol van a
tömlöcz? Hol a kulcs? Milliom áldotta!
A kisbiró ám mondta, hogy itt van, meg ott van; de Ráby Mátyás a
nyakánál fogva vitte őtet ide is oda is, s kinyittatta vele a tömlöcz
ajtót; «gyere ki Böske!»
– Jól van, jól no, szabódott a kis biró, azért csak nem kell az embernek
a nyakát úgy szorítani. Hájszen kieresztem mindjárt.
– Gyere ide Böske! szólt Ráby.
Azzal megfogta a paraszt-cselédnek a kezét s úgy vitte ki a
városházából. És aztán egész a saját házáig el nem eresztette a kezét,
bármint huzódott is az hátra.
– Szegény hűséges cselédem. Gyere mellettem szépen! Még téged is
üldöznek miattam. Ne sírj! Majd megadom én ezért nekik!
S úgy járt a jobb kezében az a fokos, hogy a ki szemközt találkozott
vele, ugyancsak igyekezett az utcza közepére kioldalogni előle.
– No, megálljatok!
Az urak elrabolják a feleségét, a pógárok meg a szolgálóját.
Ezt lehet már aztán nevezni közreműködésnek.
– No gyere be! mondá a házba belépve Ráby. Mondd el, mi történt veled.
– Jaj, dehogy érek én most arra! mondá a Böske. Hosszú história az! De
szaladok elébb a teheneimhez. Két napja nem láttam őket. Meg sem voltak
fejve; tán éhen is vesztek azóta.
– Ne félj semmit. A póstamesterék szolgálója ellátta őket minden módon.
– Ejh, mit tud ahhoz a Zsuzska? A «csákó» tehén, ha észre veszi, hogy
nem az én kezem feji, úgy felszíja a tejét, hogy egy cseppet le nem ád
belőle, a szőke pedig azt teszi, hogy ha más leány ül alá, mikor tele
van a sajtár, úgy felrúgja kis székestül, sajtárostul, hogy csak úgy
hempereg. Aztán enni sem tud azoknak más adni, csak én. Hallja a ténsúr,
hogy bőgnek utánam, a mint meghallották a szavamat.
S futott az istállóba. Dehogy beszélt volna addig a maga bajárul, a míg
a tehenei baját el nem igazította. Azok már úgy ismerték őt; a «csákó»
nagyot nyalt a nyelvével a leány piros karján, mikor odament a kötőfékét
megigazítani, még azt sem tudja az idegen szolgáló helyesen megkötni.
Aztán répát vett elő a Böske, azt aprított szakajtóba, s meghintette jól
korpával. «Tudom, hogy ezt se adott neki a Zsuzska, mikor fejte». Aztán
kimosta a sajtárt tisztára. Ej, az a Zsuzska azt is mosatlanul hagyta!
Mikor aztán ellátta mindennel a teheneit s odaült a fejéshez, akkor azt
mondá neki a tekintetes úr, a ki be sem ment eddig a házba:
– Hát hiszen fejés közben is elmondhatod, hogy mi történt?
– Ha nem restelli a tensúr itt az istállóban meghallgatni. A biz úgy
volt, hogy a mint én harmadja épen az élesztőt csinálom, mondok, hogy
holnapután sütni kell, mert fogytán a kenyér, hát csak betoppan ám a
kisbiró két hajdúval, s azt mondja, hogy nekem mingyárt muszáj kell
menni a városházára. Mondok, én nem loptam semmit. Aszongya: ne ugassak.
Mondok: ugatott ám a kend öreg apja! Aszongya: most mingyá rád vágok
ezzel a bottal! Mondok: a képére is mászok keednek ezzel az élesztős
kezemmel. Erre aztán elvigyorodott s elkezdte a karomat csipkedni;
aszonta: ne féljek semmit, menjek velük bátran, nem lesz semmi bajom.
Különben visznek. Mondok: de hát hogy hagyom itt magára a házat, mikor a
tensúr sincs itthon? Aszongya: majd bezárja ő a konyhaajtót, s felteszi
a kulcsot az eresz alá a szarufára, ott megtalálom; úgyis mingyárt haza
eresztenek. Mit volt mit tenni? Ott kellett hagynom az élesztőt a
teknőbe, az azóta tudom, hogy megsavanyodott, szakállt is eresztett;
velük kellett mennem a városházára. A mint betuszkoltak a tanácsházba,
ott ült az asztalnál a sok vén esküdt, s mind én rám nézett. A nótárus
uram azon kezdte aztán, hogy no Böske hugám, hát tudod-e, hogy neked
most mingyárt meg kell esküdnöd. Hát biz én, mondok: nem volnék tőle
idegen; csak azt tudnám, hogy kivel kell megesküdnöm? Nem látok én itten
egy legényt se; keetek mind feleséges emberek, de meg biz én ilyen
salabakterekkel, mint keetek, nem is esküdném meg; inkább csak leány
maradok. Aszonta erre a nótárus úr, hogy nem úgy van az, nem
férjhezmenésről van szó, hanem meg kell esküdnöm arról, hogy mit tudok a
tekintetes úrról?
– Ah! titkos inquisitió!
– Az bizony. Hát mondok: arra bizony akár mingyárt megesküdhetem. Nem
tudok én a tens uramról egyebet, mint hogy olyan jó ember, mint a falat
kenyér. Arra azt kérdi a nótárus úr: de hát azt nem tudom-e, hogy a
házához mindenféle parasztok járnak, a kiket az uram arra biztat, hogy
csak lázadjanak fel az uraság ellen? Aszontam rá: «hazudott, akasztófára
való volt, a ki mondta! Az én uram nem csinál ribilliót». Azután azt
kérdezte tőlem, hogy nem az én uram biztatta-e fel a Dacsó Marczit, hogy
ölje bele a Dunába az inzsellért magával együtt? Erre én aszontam: nem
bizony, mert a Dacsó Marczi hétfőn reggel 8 órakor volt az én uramnál, a
mikor még maga sem tudhatta, hogy kedden reggel ő fogja befuvarozni az
inzsellért Budára. Attulfogva meg folyvást a verbunkosok itatták. A kik
olyan sok bort adtak neki, azok vessenek magukra érte, hogy a Dacsó
Marczi részeg fővel a Dunába hajtott a szekérrel.
– Ezt jól megmondtad Böske.
– Várjon csak a tens úr. Akkor meg azt kérdezték tőlem, mit tudok
felőle, hogy az én uram bűbájos, ördöngős, hogy éjszaka oda czitálja a
rossz lelkeket s boszorkányságot csinál velük?
– Hát erre mit feleltél?
– Hát nevettem nagyon. Aztán azt mondtam, hogy dejsz az én uramtól még
csak annyit sem hallottam én soha, hogy «ördög bujjék beléd!» nem hogy
az ördögöt előhítta volna valahonnan. Nem olyan ember az. Hát ekkor kinn
a pitvarban valami csunya nagy búgás támad, a mire azt mondja a nótárus
úr: «hallod leány, hogy bömböl az ördög; egyszeribe elvisz, ha igazat
nem szólsz!» Én megint csak elnevettem magamat; ne bolondozzanak
kigyelmetek; tudom én mi az? Mikor iskolásgyerekek voltunk, mink is
csináltuk azt, hogy a léniát madzagra kötöttük, aztán egy pálczával
körül csóváltuk a levegőben, úgy ijesztettük a többieket vele. Akkor
aztán mind rámtámadtak, hogy merek a magistrátussal mókázni? A nótárus
úr azt mondta, hogy most mingyárt meg kell esküdnöm, hogy a tens uram
ördöngős és istenkáromló. Én azt mondtam, hogy az nem igaz. Megesküszöm
én a szent feszületre, hogy nem igaz. Arra azt mondta nótárus uram:
tudom, hogy a szent feszületre megesküsztök ti parasztok, akárhányszor;
mert attól nem féltek; de majd valami másra esküdtetünk mink meg
tégedet; hozzák ide azt az ördögöt! Hát erre a szóra odahoztak ám egy
üveget, a mi felyül szarvasbőrrel volt lekötve, s abban volt egy
fertelmes kicsi szarvas ördög.
– Tudom. A Cartesius ördögcséje.
– Nem tudom én, hová való ördögöcske volt, de utálatos volt; úgy
öltögötte ki rám a piros nyelvét, hogy jó, hogy asszony nem vagyok.
Aztán azt mondta a nótárus úr, hogy no hát tegyem rá a hüvelykujjamat jó
erősen arra a szarvasbőrre, s feleljek meg még egyszer arra a kérdésre,
«igaz-e, hogy az én uram ördöngős és istenkáromló? Ha hazudok, nem
mondok igazat, az a kis ördögfiu mindgyárt el kezd bomlani ott a
palaczkban, s egyszeribe küldi értem az apját, hogy vigyen el». Én pedig
csak azt mondtam, hogy háromszor is megesküszöm rá, hogy az én uram
kegyes, istenfélő ember és semmi ördöngös dologba nem ártja magát. Hát
amint ez alatt a hüvelykujjammal megnyomom azt a szarvasbőrt, csak
elkezd ám forogni, kalamajkát járni az a kis ördög ott a palaczkban
magátul. No én is megharagudtam ám egyszerre: «ejnye, hogy az Isten
büntessen meg adta kis ördögöcskéje, hát te még meghazudtolsz engemet?»
s azzal kaptam üvegestül, úgy teremtettem a földhöz s aztán még egyet
jót tapostam rá a csizmám sarkával, hogy soha se lesz abbul többet
ördög; azért aztán felképeltek, megbúboltak, bedugtak a dutyiba, s ott
ültem étlen-szomjan, a míg csak tekintetes uram értem nem jött, hogy
kiszabadítson. Igy csináltak belőlem világ csúfját.
Ekkor aztán kitört a sirás a Böskéből: addig nem ért rá a fejés miatt,
de amint a históriának és a fejésnek vége lett, akkor aztán nem
tagadhatta meg magától azt az elégtételt, hogy a kétszél-kötényét tele
sirja.
No ez elég sok tarka meglepetés volt ilyen rövid időre! mondá magában
Ráby. De ugyan csalatkozott, ha azt hitte, hogy már elég volt. Most
következett még csak az örege.
A mint a ház eresze alá dugott kulcscsal felnyitották a konyhaajtót, a
Böske, a ki elől ment, csak földhöz vágta a tejes sajtárt, hogy kidűlt
abból minden s elordítá magát.
– Jézus Mária! Itt zsiványok jártak!
Biz ott ki volt rabolva az egész ház. Olyan gavallérosan kitakarítottak
onnan mindent, hogy nem hagytak ott egyebet a bútoroknál. De bizony az
ágytollat is otthagyták, azzal együtt nehéz lett volna elvinni a
párnahajakat; szerencse, hogy a tens asszony a hímzett czihákat lehúzta
róluk, s maga vitte el. A kiontott sok ágytollal tele volt az egész
szoba, csak úgy repült, mint a felhő, mikor az ajtót kinyitották.
– Végünk van! Ki vagyunk rabolva! Gyilkosok! Zsiványok! sivalkodék a
Böske.
– Nem hallgatsz? kiálta rá a gazdája, s befogta a markával a száját.
– De mikor az én ládámat is feltörték! jajveszékelt a szolgáló a száját
befogó tenyéren keresztül; elvitték a négy vászon ingemet, gombos
pruszlikomat, rázsa-szoknyámat, a deli-vörös kendőmet, pillangós
czipőmet!
– No csak ne jajgass. Holnap beviszlek magammal Budára. Ott vehetsz a
görögnél magadnak mindent, a mit elraboltak tőled az én pénzemen, nekem
meg új ágyneműt. Gyerekség ez! A tolvajok bizonyosan az okirataimat
akarták kézrekeríteni; de azokat magammal hordtam; koppant tőle az
álluk!
Erre a szóra a Böske megvigasztalódott.
– No most csak takarítsd össze azt a sok tollat; mig én elmegyek a
nagybátyámhoz a bundámért, azon majd elhálok. Hát a Káró kutyám hol van?
Azt sok keresésre megtalálták a vályu mellett, megdermedve.
– Az átkozottak! sopánkodék Böske. Bizonyosan zsirban sült ispongyiát
adtak neki. Még ettül sem maradhattak.
Ráby bekergette az udvarból a sopánkodó cselédet a házba s azt mondá
neki:
– S már most azt mondom Böske, hogy te arról, hogy engemet kiraboltak, a
teremtett világon senkinek se beszélj, mert az lesz belőle, hogy téged
fognak be s három esztendőnél hamarább ki nem szabadulsz a vármegye
tömlöczéből.
– Jújj! Az Isten őrizzen meg tőle!
– No hát úgy járjon el a szád.
Okos ember ám ez a Ráby Mátyás, mikor másvalakinek kell tanácsot adni.
A postamesternél aztán összepakolta az irományait s mind a bekecse alá
dugta; a bundáját is a vállára veté s egy pár szóval elmondva
nagybátyjának a történteket, hazafelé indult. A vacsorára való
meginvitálástól ismét megovta a helleborizmussal élés, a mihez elég egy
tegnap sült zsemlye.
Este volt már, mikor az utczán végigbandukolt.
Mikor a Paprika Péter háza előtt végig haladt, egyszerre valami különös
füttyentés hangzott a közelében s ugyanabban a perczben egy lökést
kapott az oldalára, mely szinte megtántorítá. Körül nézett, senki sem
volt közelében; egy élő lélek nem járt az utczán. Meg nem foghatta, hogy
mi lehetett ez a fütty, meg ez a lökés? Hanem amint hazaért s odaadta a
bundáját a cselédnek, hogy tisztítsa ki az uti sártól, azt mondta neki a
Böske:
– Ejnye tens uram, ugyan már hogy tudta a tens uram kilyukasztani a
bundáját itt az oldalán?
Hát arról bizony nem tudott számot adni.
– De nini. Még a bekecsének az oldala is ki van lyukasztva.
Azon bizony volt egy kerek lyuk ütve, a baloldalon a melle fölött.
Ott kapta Ráby az imént azt a lökést.
Kivonta zsebéből az irományokat, s akkor aztán azok közül kihullott egy
ólom-golyó, Egy csomó irományon keresztül fúrta az magát; de valamennyit
nem birta átütni.
Szélpuska volt az, a mit Ráby füttyenteni hallott, s ha történetesen
azok az okiratok a keblébe nincsenek dugva, most a számadások szépen be
volnának fejezve.
Itt mindenre készen kell már lennie!
Megfogadta a saját tanácsát. A golyót eldugta a zsebébe s nem szólt
felőle senkinek.