(Millen wala az feheerwaari waasaar ees az nemessi reoccupatio annac
ideieebenn?)
Göböly csordák, ménesek, bivaly gulyák, sertéskondák s azok között
alkudozó, parolázó vásáros nép, falusi földes urak, hajduiktól kisérve,
czifra szűrös pásztornép, czigánykupeczek, rongyos mentéiken ökölnyi két
sor ezüst gombokkal, eladásra szánt gebéiket finczoltatva, közben
egy-egy exotikus alak, oláh boér, magas süvegével, piros sipkás szerbek,
egy-egy turbános fő; a kiüzött muzulmán nép maradványa, a ki utolsó
megmaradt juhait jött ide eladni, hogy aztán ő is mehessen a többi után.
Még egy pár tevéje is van Alinak, azt is szeretné rásózni valakire; de
biz azzal mindenütt kinevetik; nem paripázik itt azon a púposhátú
állaton senki, csak vigye haza Ázsiába.
A sátorváros, a ponyvatábor a csizmadiák és szűrszabók soraival
kezdődik, azután jön az ország minden részéből idesereglett árusok
tömérdek tarka-barka bódéja. Külföldi árú nincs. Törvény és császári
pátens egyaránt megtiltotta a haszontalan külföldi árúk behozatalát. A
mi itt libeg lobog, mind hazai kartony, szepesi vászon, gyöngyösi
privilegium, fehérvári szűr, pukovai posztó, határ számra az osgyáni
edény; egész torlaszok tulipántos ládákból; de a kolompárosok üstjeinek
is van kelete, s az előkelő világ bőven látogatja a fabódékat, a hol
őseink asztali luxusát, a czintányérokat árulják.
Készpénzben megy minden fizetés; de azért megtörténik, hogy mikor
Reviczky uram ő kegyelme (onnan Nagy-Váradról) egy egész rideg gulyát
összevásárol, s történetesen nincs nála az egész szükséges pénzösszeg,
kihúzza a csizmaszára mellől az ezüstnyelű evőkését s azt hagyja ott
zálogban az eladó boérnál. Tudja az jól, hogy az a kés ezereket megér s
ki lesz váltva a napjára.
Délfelé aztán áldomásra kerül a sor, a Laczi-konyhák megnépesülnek: a jó
czigánypecsenyének nem kell czégér, elárulja azt a csalogató illat s
minden bor jó bor arra, még a bicskakinyitó karczos is.
Hanem a «cserepes» csárda csak a nemes urak számára áll nyitva. Ott
drágán mérik a bort, furkósbot hosszával.
Ezúttal a velenczeiek foglalták el hamarább a hosszú asztalt a söntés
mellett. Mert van ott több asztal is; de ez a «felső tábla» a
diszasztal, a honnan első kézből kapni a bort, s a honnan legközelebb
lehet odarikkantani a czigánynak, hogy kinek a nótáját húzza? A czigány
banda oda van letelepedve a nagy banyakemencze padkájára.
A velenczei nemesek tehát már letelepedtek a keresztlábú asztal körül s
huzatják a maguk nótáját:
«Én is iszom veletek,
Ha veletek lehetek,
Egy pohár bort.
Ha veletek
Nem lehetek,
Azt sem bánom,
Úgy is unalmas
Az éjjeli
Dinomdánom.
Most azonban megérkezik a bicskei nemes fiatalság. Mindeniknek ott reng
a markában a hatalmas ólmos fütykös, vagy a kampós orrú rézfokos; a mit
a velenczeiek már szépen felraktak az asztalra, mintha az is hozzá
tartoznék az evőeszközökhöz.
A később érkezettek meglátják, hogy a másik fél már elfoglalta a jobbik
asztalt.
«Azt a fűzfánfütyülő rézangyalát!» mordul fel a csapatvezér, Bognár
Laczi. De korán megéheztek a velenczei urak!
– Bizonyosan belenyertek, mint Bertók a csíkba, s annak az áldomását
iszszák! Kontrázik neki egy köpczös termetű ragyabunkó.
Azt pedig tudvalevőleg nem szeretik a tavak és lápok körül lakó nemes
urak, ha a sport ezen legalsóbb nemével a csík-fogással boszantják őket.
De még most nem vesznek össze. Ki a bolond verekednék ebéd előtt? Elébb
lakjék jól az ember. Addig tarthat az ember barátságot, – kiegyezik.
Bognár Laczi odalép nagy hetykén a hosszú pad végén ülő legényhez és
megszólítja gavallérosan:
– Hát Csonka Péter pajtás, nem cserélnénk pipát?
Az, a ki a pad végén ül, okvetlen a legvitézebb hőse a velenczei
köztársaságnak, mert a hajczihő ő nála kezdődik meg. Van is ahhoz való
termet ottan.
– Eb a ki szavának nem áll! felel vissza Csonka Péter s nyujtja cserébe
a pipáját a bicskei nemesnek.
– Méltóztassék! mond amaz lovagias nagylelküséggel. Pedig az én pipám
tajték és ezüst a kupakja!
– Az enyém ugyan csak cserép, felel vissza a velenczei, hanem az aljára
egy körmöczi arany van forrasztva.
Tehát egyik sem érezheti magát lefőzve.
– Hát mondok, nemes barátim, szól erre Bognár Laczi. A míg mulatunk,
mulatnánk gavallérosan; az urak már elfoglalták a czigányt; de mink meg
hoztunk magunkkal dudást, meg tárogatóst. Hát mondok, hogy egyszer az
egyik hadd húzza az urak nótáját, aztán meg a másik hadd fújja a mi
nótánkat.
– Váltogatva, mint a két hajdú a deres mellett. Én se bánom.
Ezt hát tenyércsapással megerősítik.
Azzal a bicskei nemes ifjuság is letelepedik a maga asztala mellé s rá
kezdi fuvatni a maga nótáját.
«Nincs annak semmi baja,
Kinek kenyere, sajtja.
Van nekem egy kis tanyám,
Ott lakik barna babám.
Van kenyerem szalonnám.»
S ez így megy szép barátságosan az első pint borig. Addig csak a czigány
húzza, a kinek azt lehet mondani «ácsi» s aztán elszakad a nóta, s a két
asztal az alatt ha átkiabál is egymáshoz, a megszólítás el nem marad;
«nemes barátim!» Hanem a második palaczknál már a nemes társaság is vele
dalolja a zenével a nótát, s az éneklőnek már nem lehet azt mondani,
hogy «ácsi», a miből az lesz, hogy utoljára egyszerre éneklik mind a két
népdalt, s czimbalom, hegedü, duda és klarinét egyszerre pengeti, húzza
és rikoltozza mind a kettőt s becsületbeli kérdés támad belőle, hogy
melyik ordítja le a másikat?
Pedig külön-külön mindenik nóta igen szép; de együtt és egyszerre
hangoztatva, pokolbeli hangománynyá kavarul.
A velenczei előcsahos nem állhatja tovább a vexatiót; a második
palaczkot meg sem várta, hogy kiürüljön; nem sajnálta azt a jó piros
bort a fenekén, felkapta, s odavágta a falhoz, a bicskeiek feje fölé,
hogy az üvegcserepek mind azoknak az asztalára hullottak, s azzal a
markába kapva a rézfokosát, megütötte vele a mestergerendát, elordítva a
csatajelszót:
«No hát ki a legény a csárdában!»
Pedig bizony mind legény volt az! Tizenegy bicskei, tíz velenczei
legény; egyik sem rosszabb a másiknál; mind csákányra, fütykösre kapott
s pörgette a kezében a veszedelmes fegyvert. Azt szokta a magyar mondani
ilyenkor: «csak a fejét! hogy meg ne sántuljon!»
E veszedelmes pillanatban jelent meg az európai békéltető bizottság a
hadakozó felek között, nemes Kadarcsi Keő István uram és Leányváry
postamester úr képében, a kik ketten középre fogva, auffirolták a mármár
megbajuszosodott Ráby Mátyást a társaságnak.
Az öreg kurucz a maga vedlett kaczagányával, az agyarára fogott
makrapipával olyan nyugodtan nyomakodott a két veszekedő tábor közé,
mintha a genfi conventió minden veres keresztje védelmezné az
oldalbordáit. Meg se hunyorodott a nagy lármára. Felemelte a rézfokosát
magasra. Ismerte azt a fokost már mindenki a furcsa formájáról; aztán a
maga recsegő hangjával fölkiálta:
– Silentium! Csitt vásár! Ej, ej, nemes fiatalság! Hát már megint
összefeleseltetek! Ilyen korán! Hiszen még fele sem ivott a hajdúságnak!
Hát hiszen ha csak bevert fej kell, rezolválok én nektek annyit, hogy
akár megunjátok! Nemes barátaim! hallgassátok meg a propozicziómat! Ime
ide folyamodott hozzánk ez a derék nemes úr, a kit itt láttok;
tekintetes nemes, nemzetes és vitézlő Murai és Rábay Ráby Mátyás úr;
annak a néhai vitézlett Ráby Istvánnak a fia, a ki a nemesi szabadságért
annyiszor kiontotta életét. Ezt a derék nemes urat az ő távollétében,
holmi szent-endrei pugris pógárok az ő nemesi curiájából ejiciálták, azt
törvénytelenül occupálták. Most ő bennünket, velenczei és bicskei nemes
hazafiait, felszólít és fejenkint két forint diurnum és a forspont
megfizetése mellett megbíz, hogy a törvénytelen occupálókat az ő igaz
ősi telkéből kihányjuk, kiverjük, kidobáljuk. Azért én tinéktek azt
proponálom, hogy a mostani vitát tegyétek félre a jövő fehérvári
vásárra, addig is irjátok fel a mestergerendára, hogy feledségbe ne
menjen, most pedig cum gentibus üljetek velünk együtt szekérre s aztán
«vivát reoccupatio!»
Csonka Péter erre megsodorintá a bajuszát s azt mondá:
– Jól van! de hát kik menjünk el?
– Hát valamennyien, a kik itt vagytok. Fizeti ez az úr a diurnumot.
– Nagyon sokan leszünk ahhoz.
– No, no fiam! csak ne böstörködj! Huszonegyen vagytok. Négy szekérrel
leszünk, négynek a lovaknál kell maradni. Marad az attakhoz csak
tizenhét legény.
– Az is sok egy Szent-Endrének!
– Csak nem kell az ellenséget megvetni.
– Dehogy vetjük meg. Csak azt nem szeretném, ha ezek a bicskeiek azt
mondanák, hogy tíz velenczei legénynek nem volt kurázsija egy magába
bemenni Szent-Endrére reoccupálni.
Ezt meg a Bognár Laczi nem hagyhatta szó nélkül.
– No hát a bicskeiek kurázsia sem maradt otthon a padláson. Hát én meg
azt mondom, hogy menjünk hát együtt, cum gentibus; hanem hát egyet
közülünk lóháton küldjünk előre s adjunk neki nagy egérutat, hogy vigye
meg az izenetet szentendrei birák uraiméknak, hogy jövünk ám rájuk egész
készülettel. Ne mondják, hogy mint a haramiák támadjuk meg őket orozva;
hadd várjanak ránk egész készülettel, a hogy illik.
Dejszen beszélhetett azoknak aztán Ráby Mátyás, postamester, nemesek
hadnagya, hogy ez tiszta bolondság lesz; Szent-Endrének nagy az ereje,
ha azt összeszedi, száz is jut egy ellen; nem hagyták azok magukat arról
leverni! Tetszett mind a két félnek az az ötlet, hogy ők hát mint egy
hadviselő potentát, megizenik előre a háborút az ellenségnek.
Felültették a legfiatalabb legényt a legtüzesebb lóggós lóra, s
elereszték az izenettel, s hogy annál nagyobb egérutat vehessen, késő
estig ott ittak a cserepesben a Ráby contójára s sorban csókolták a
derék nemes ifjut; este volt, mire fel lehetett őket rakni a négy
szekérre. Ott aztán elaludt valamennyi.
– Urambátyám, szól szepegve Ráby Mátyás, én attól tartok, hogy minket
nagyon meg fognak rakni Szent-Endrén.
– Attól ne tarts; hanem azon imádkozzál, hogy odáig ki ne törjük a
nyakunkat.
Ez csakugyan nem volt fölösleges aggodalom. Mert a velenczei lovak épen
annyi bort ittak, mint a bicskeiek; tudniillik a kocsisaikkal együtt
ittak annyi bort. Aztán mind a négy kocsis becsületbeli dolognak
tekintette, hogy a másik őt meg ne előzze, annálfogva a postamesterék
bricskája szüntelen abban a veszedelemben forgott, hogy eltörik a
tengelyét, vagy belefordítják az árokba.
Nem történt semmi baj. A kik Bacchusnak áldoztak, azokra Jupiter gondot
visel. Reggelre mind épkézláb érkeztek meg a pomázi «pipagyujtó»
csárdához; még csak egy istráng sem szakadt el. Ott pihenőt tartottak, a
lovakat megkapatták; a nemes urak leugráltak a szekerekről s
kinyujtózták a tagjaikból az álmot; azután felköltötték a kocsmárosnét,
hogy csináljon nekik magyar kávét.
Az volt ám a valami! A «magyar kávé». A minek az alkatrészeit képezte
vörös bor, gyömbér, magyar bors, tűznél megforralva, s forrójában
bekapva. Szittyagyomor kellett ahhoz. Az aztán egészen újjászülte az
embert egy napra. Még akkor Hahnemann nem is álmodott a homœopathiáról s
már a magyar tudta, hogy a mámort legjobban ki lehet gyógyítani –
borral.
Az etetés alatt az előreküldött lovas legény is visszaérkezett a
csárdához. Jó hireket hozott. Egész Szent-Endre talpon van. Birák
uraimék kidoboltatták városszerte, hogy minden fegyverfogható lélek
dorongot, vasvillát cséplőt ragadjon, az egész drabantság, csőszök,
erdőkerülők glédába felállíttassanak a Ráby úr háza előtt; belül az
udvaron pedig esküdt uraimék helyezzék el magukat a repulsióra
felfegyverkezve. Ott lesz az egész frekvenczia.
Hahó! Milyen örömrivalgás fogadta ezt a jó hirt! Lesz hát kivel
verekedni! Rögtön siettek felszerszámolni.
– Csitt csak nemes barátaim! mondá nemzetes Kadarcsi Keő István uram.
Elébb csináljuk meg a strátagémát. Mert minden patáliánál ez a fődolog.
Most én komandirozok. Tehát ismerni kell legelébb is az erősséget, a mit
be akarunk venni. A várnak két frontja van. Az egyik a budai utcza
felőli kapu, a másik a kertek alatti kapu. Azért két felé kell osztani
magunkat. Az egyik csata az utcza felől kezdi meg az attakot, a másik
csata az alatt a szőlők alatt elkerülve, a kertek alól veszi be a
sánczot. Az egyik csata lesz a velenczei, a másik a bicskei nemes
fiatalság.
Az öreg kurucz nemcsak nagy stratega, hanem egyúttal nagy psycholog is
volt. Jól ismerte a tábora természetét; ha együtt viszi a támadásra a
velenczeieket, meg a bicskeieket, azok legelébb is egymás között fognak
összeverekedni az elsőbbség fölött s egyik sem fogadja meg a másiknak a
szavát s az egymás fölötti versengéssel elszeleskedik a dolgot.
«No hát ki kezdje a támadást az utcza felől? ki a kertek alól?»
Szalmát húztak rá. A rövidebb szál jutott Bicskének; azé a kertek alatti
diversio.
– Hát már mink hátulról támadjunk-e? pattogott nemes Bognár Laczi,
duzzogva.
– Nemes atyámfia! csitítá őt a vén kurucz; tanuld meg azt, hogy a ki a
hétfejű sárkányt megtámadja, annak sehol sincs «hátulról», mert minden
oldalra jut egy feje. – Ti a hátulsó frontját ütitek az ellenségnek.
Annyi concessiót mégis kellett nekik tenni, hogy ők két szekérrel előre
indulhassanak, hogy a kerülőt megtehessék a szőlőkön keresztül s
egyszerre érjenek oda a velenczeiekkel.
– No de minekelőtte elindulnánk, szólt a Csonka Péter, nem zengedeznénk
el egy istenes zsoltárt, ősi kegyes szokás szerint?
– De bizon jó lesz! Hol a kántor? Álljunk karikába, nemes fiatalság.
A ripacsos képűt hítták kántornak.
– No hát azt a Szent-Dávidné zsoltárát.
Rákezdték szép harmoniával, az ajtatos zsolozsma hangjait ömlendeztetve
kegyes ajkaikról.
«Uram, büntesd meg a hagymát!
Mért keserű?
Lám a répa mily édes!
Ha megfőzik disznólábbal,
Vagy órjával,
Apád is megeheti!»
Biz ez eléggé szép hymnus Szent-Dávid feleségétől. Tudunk mink ilyent
többet is; de most nem érünk rá; csülökre fiuk! Aztán hadd menjenek
előre a bicskei vitézek.
Nem sokára az öt kocsi porfellege kergette egymást; a miből kettő eltünt
a szőlőhegyek között, s aztán csak a három kocsi tartott egyenesen az
országúton neki Szent-Endrének.
Már messziről lehetett hallani a közeledőknek, hogy verik félre a
harangokat valamennyi toronyban. A hirnök igazat mondott. A város végén
már nagy néptömeg foglalta el kétfelől a bakhátakat; de azok többnyire
csak gyerekek meg asszonyok voltak, a kik harsány zsivajgáson kívül
egyébbel nem állták útját a támadó seregnek.
Hanem aztán a budai útcza meg volt szállva a hadsereg zömétől. Ott
tömörült, nemzetiségek szerint csoportosulva, a kicsődített férfi
lakosság az utcza átelleni részén; a magyarok furkós botokkal, a svábok
cséphadarókkal, a ráczok vasvillákkal; biz abból száz jutott egyre.
A Ráby háza előtti utat azonban a rendes hadsereg foglalta el, városi
drabantok, bakterok, csőszök, erdőkerülők, czúczákkal, alabárdokkal és
disznólábakkal felfegyverkezve. (Ez utóbbi a régi kovás-puskának a
díszneve.)
E phalanx előtt állt teljes ünnepi ornátusában, azaz, hogy
levelibéka-színű mundérban, a kisbiró, nyakában a rézdobbal, s azon
irgalmatlanul dobolta a rohamra serkentőt és szájjal is buzdítá a vitéz
harczi népet kegyetlen ellenállásra.
A legelső volt, a ki leugrott a szekérről, a Csonka Péter.
– Ejnye, a ki zöld angyalod van! kiálta a kisbiróra, nem tudod jobban
ütni azt a dobot? s megmutatta aztán neki, hogyan kell, olyat ütött neki
az ólmos botjával a dobjára, hogy azon rögtön beszakadt a bőr; akkor
pedig megfogá a rézdobot, s úgy csapta bele a kisbirónak a fejébe, hogy
annak a nyaka beleszorúlt, mint a torkos kutyának a tejes köcsögbe, s
minthogy a nyavalyás se látott, se hallott, a miatt vaktában a csás
lónak ment neki, az meg felrugta, hogy csak úgy hempergett. A sok
kaszás, vasvillás, dorongos ember véghetetlen nagyot kaczagott ezen a
tréfán.
A mint aztán a többi hét nemes legény is leugrált a szekérről, az
ármádia észrevette, hogy ennek fele sem tréfa, s nosza loholt befelé az
erősségbe hajdú, csősz, bakter az egész fegyverzettel, s ugyan
igyekeztek maguk után bezárni a kaput. Csak akkor kezdték aztán rá a
gyilkos fenyegetőzést, mikor már biztos helyen érezték magukat.
Az összecsődült nép nem vett részt az ütközetben, az csak nézte a
mulatságot.
A Csonka Péter megpróbálta elébb a vállával kivetni sarkából a kis
ajtót; de az nagyon be volt már kötözve. Szabályszerű ostromhoz kellett
fogni.
Nemzetes Kadarcsi Keő István uram maga nem szállt le a szekérből; onnan
komandirozott felállva.
– Vegyétek csak le azt a kútgémet onnan az ágasról, nemes barátim. Aztán
neki a kapunak vele!
Négy legény nagy hirtelen lekapta a csordakút ágasáról a gémet, s azzal
aztán neki lódultak a kapunak, mint a római faltörővel; míg három vitéz
a kis ajtót vívta ólmos botokkal. Hanem a benlevők is vitézül
védelmezték ám magukat. Az udvaron voltak ölberakott hasáb fák, azokat
hajigálták ki az ostromlókra; ezek meg természetesen vissza ő reájuk.
Hogy mind ez nem történt meg czifra áldások nélkül, azt el lehet
képzelni.
Odabenn az udvarban biró uram, meg nótárius uram parancsoló szava
hangzott, különösen fenhangon emelve ki azt a vezényszót: «ha be
találnak törni, minden puskából tüzet kell reájuk adni!» Ennek ellenében
dörgött a Csonka Péter fenyegetése: «el ne próbáld sütni azt a
disznólábodat! mert akkor meghalsz!» Ő maga felmászott nagy vakmerően a
kis ajtó bolthajtására s aztán a házpárkányáról a macskajárás tégláit
szedegetve le, azokat hajigálá az ostromlottak fejére.
Hanem mind e hősi erőfeszítésnek nem lett volna sikere, ha a bicskei
segélycsapatok idején meg nem érkeznek. Ez azután eldönté a csata
sorsát. – Egyszerre csak a kert felől nagy rivalgás támad, az ellenség
hátulról tört be a várba. Arra az udvarban iszonyú zűrzavar támadt; bot
pufog, ember ordít, a megriasztott sokaság menekül a merre ürességet
lát; fel a szomszédház falának, be a házba, a góré alá, az istállóba.
Erre a velenczeiek is átugrálnak a zárt kapun, s hős költő legyen az, a
ki azt leirja, a mi odabenn történik!
– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! komandiroz a szekérről nemzetes
Kadarcsi Keő István uram. – A nép röhög és rettenetes jó kedvvel
mutogatja egymásnak, a mint egy-egy ismerős tanácsbelit lát a szomszéd
ház tetején négykézláb végigmászni: «ahol megy ni!» aztán meg mikor
egy-egy kedvencz jó emberét, mint a macskát, keresztül hajítják a kapun,
hogy csak úgy nyekken, mikor a földet éri. Jaj de nehezen sajnálják!
Pedig nótárius uram is az utóbbiak között van. Őtet dobták ki előbb,
utána meg a Csutora Miskát, a bátyját. A ruhájuk úgy össze van tépve,
mintha sasokkal viaskodtak volna, betört fej, kiütött fog, kékfolt, a
mennyi csak dukál. A mint tova szaladnak, szidva az egész világot, de
csak egy ember sem akad a nép közül, a ki a kabátjukat leporolja. – De
legjobban megjárják azok, a kik a házba bemenekültek; mert azok közül
egy sem marad, ki a Tripartitum III. R. 22. törvényczikkelyéről kellő
felvilágosítást ne kapna. Azokat, mint az esztrengára fogott juhokat,
billogozzák meg, fustélyokkal, s úgy eresztik el a kert felé. – Biró
uram maga, nagy veszedelmére, azt gondolta ki, hogy a kéménybe
meneküljön; de ott meg egy kis szalmát gyujtottak alá, azt azután nem
állhatta sokáig, keresztül akart bújni a kürtőn. A fejének sikerült is,
meg a két karjának, de a teste alsóbb részeihez nem volt ez a kémény
szabva; azoknál fogva fennakadt, s csak úgy deklamált aztán a kéményből
kifelé, mint a skatulyából kiugró kis ördög. Úgy kellett a kéményt
kibontani, hogy kiszabadítsák, mikor vége volt a reoccupatiónak.
Mikor aztán tiszta volt a fundus, akkor kinyitottak ajtót kaput, s
szekerestül együtt beinstallálták a visszafoglalt házába Ráby Mátyást.
– No hát, nemes uram, hogy tetszett a reoccupatió? szólt nemzetes
Kadarcsi Keő István uram, pipáját kiverve a tenyerébe.
Biz az tiszta munka volt; valljuk meg az igazat. Kár, hogy már kiment a
divatból.
Előljáró uraimék azonban tanultak ebből a példából kettőt. Az egyik az,
hogy a jámbor polgár, ha verekedést kezd a nemes urakkal, hát akkor őtet
verik meg. A másik meg az, hogy a jámbor paraszt, mikor azt látja, hogy
az előljáróságot döngetik, nem tartja helyette oda a hátát; hanem igen
jó mulatságnak veszi a dolgot.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A nemes reoccupáló urak aztán a munka bevégeztével, biberunt magnum
áldomás, s szépen búcsút vevének a visszahelyezett házi gazdától:
«Máskor is szolgálatjára állunk az úrnak!»
E szókkal nyujtá kezét másnap reggel (az áldomás után) nemzetes Kadarcsi
Keő István uram Ráby Mátyásnak: a mi elég szép leereszkedés volt tőle, a
ki Bocskay Istvántól nyerte a nemességét, holott ez csak III-ik Károlyig
tudja felvinni az eredetét.