(Mikeepen zokoth vala dvellaalni az Gievngievm Misca?)
Csak másnap reggelre jutott el Ráby Mátyás Zsámbékra. Könnyű volt
rátalálnia a kapitány szállására az őrt álló katonáról.
A kapitánynál még két tisztet talált s az udvaron három felnyergelt ló
állt; valahová szándékoztak menni, de nem hadmüveletre, mert a katonaság
nem volt kirukkolva.
– Áh! Áh! kiálta fel Lievenkopp, a mint Rábyt belépni látta, Ráby
Mátyás!
– Az ám. Én vagyok Ráby Mátyás. A Ráby Mátyásnénak a férje. Talán ki is
találod, hogy miért jöttem?
– Nem én.
– Hát a feleségem elszökött tőlem.
– Potz Welten! Ilyen hamar! Azt gondoltam, tovább kitart.
– Petray szolgabiróhoz mentem legelébb, hogy elégtételt kérjek tőle. Ő
nem fogadta el a kihivást, hanem te hozzád utasított.
– Becsülöm érte.
– Hát már most tudod, hogy mért jöttem?
– Tudom pajtás. Meg akarsz velem verekedni. Az megtörténhetik. Ezen urak
közül az egyiket választhatod secundánsodnak; Sterneck Guidó főhadnagy
úr, Bleyer Károly alhadnagy úr.
– Az alhadnagy urat fogom felkérni.
– Hát jól van. Ezen mingyárt áteshetünk. A fegyverekre nézve majd
megegyeznek a secundáns urak. Hanem az időre nézve van valami
akadályunk. Nekem elébb a Gyöngyöm Miskával kell végeznem.
Ráby majd kiugrott a bőréből erre a szóra.
– De már nekem három hétre elég volt a Gyöngyöm Miskából! Hagyd azt
később; úgy sem fogod meg soha.
– De már ezuttal meg is fogtam. Még ebben az órában duellálni fogok
vele.
– A Gyöngyöm Miskával?
– Igen is: ő vele elébb; mert őt hivtam ki elébb.
– A Gyöngyöm Miskát kihivtad? Te? Hát lehet a Gyöngyöm Miskát kihivni?
– Hát tudod te, hogy ki az a Gyöngyöm Miska?
– Azt tudom, hogy tegnap én álltam a statárium előtt helyette s a fiscus
rám olvasta, hogy én vagyok az.
De már erre a kapitány még a lábával is toporzékolt, olyan dühbe jött.
– Donner und Doria! Hiszen itt lakik Szent-Tornyán, két óra járásnyira
hozzánk, ott földes úr. Karcsatáji Miskának hivják. Ő az a hirhedett
rabló és senki más. Azért nem lehet soha megfogni; mert ha már
mindenünnen kiszorították, akkor szépen hazamegy; leteszi a zsivány
costümöt s mikor az ember keresi, már akkor talál a csigás hajú, pörge
bajuszu betyár helyett egy jámbor compossessort, törökösen lefelékonyult
bajuszszal, czopfba fonott puderezett hajjal, a ki tizenkét tanuval
bizonyítja, hogy ő a házából hétszámra ki nem mozdult, vagy vadászni
járt a Mátrában, a Vértesben, meg mit tudom én még hol? Tiszta
hiábavalóság akár lóháton, akár paragrafusháton akarni elfogni.
– S tegnap engem akartak helyette felköttetni.
– Ugyan csodálom, hogy meg nem tették. No, hanem hát most az egyszer én
magam csiptem meg a jó urat. Azt is elmondhatom, hogyan: hiszen téged is
csak úgy érdekel. Hát tudod, egyszer a napokban, a mint a Gyöngyöm Miska
bandáját zavartuk, egy gyanus ficzkót vettünk észre, a ki a
csatárlánczunkon keresztül akart osonni drótos-tót képében. A ficzkót
rongyról-rongyra megvizsgáltattuk s utoljára a bocskortalpában
megtaláltuk ezt a levelet. Ez Karcsatáji Mihály úrnak volt irva. –
Ráismersz talán az irásra?
Ráby Mátyás megismerte a neje irását.
– Elolvashatod bátran. Te még jobban meg fogod érteni mind én.
A levélben ez állt:
«Kedves Miskám. A styriai dolog miatt ne aggódjál. Az egész egy olyan
emberre lesz ráfogva, a ki nem fogja kimutathatni az alibit.» – «A
Tied.»
Rábynak csak leesett a két karja az oldalára. Csak most tudta meg, hogy
ő eddig a Cobra Capellával hált egy ágyban, a kigyók legmérgesebbikével.
Hisz ez volt az ő ellenségeinek a vezére: a feleség. A villámlobbanás a
koromsötétben nem esik oly rosszul a szemnek, mint az ilyen fölfedezés;
pedig sokan egy ilyen fényrohamtól örökre megvakulnak.
Ráby nem akart hinni az öt érzékeinek, azt hitte, álmodik.
– Ülj le pajtás, mondá a kapitány. Te elszédültél. Nem is csodálom.
Engem nem ért olyan közel a mennykő szele, mégis a falnak támolyogtam,
mikor ezt a levelet elolvastam. Hanem aztán iparkodtam azt hasznomra
fordítani. Ezt a két bajtársamat rögtön lóra ültettem s ezt a levelet a
kezükbe adva, átküldtem őket Szent-Toronyába. Már akkor otthon volt
Karcsatáji Mihály úr. Báránykákat billogoztatott. Láthatta minden ember,
hogy milyen jámbor gazdasági foglalkozással tölti az idejét. Az én két
cartelvivőm aztán elmondta neki az izenetemet: «Ez elfogott levél
tanubizonysága szerint az úrnak gyöngéd viszonya van egy úrhölgygyel, a
kinek Lievenkopp kapitány is udvarol s a kinek az irását ő is jól
ismeri. Lievenkopp kapitány ezt nem akarja eltürni. Az úr nemes ember;
tehát tudja a lovagiasság szabályait. Holnap reggel kilencz órakor
sziveskedjék az úr megjelenni a secundánsaival a zsámbéki romtemplomnál,
a hol ez az ügy a lovagiasság szabályai szerint el fog intéztetni.» – A
földes úr erre azt felelte, hogy igen is, nem tagadja a kettőnk közt
fenforgó sérelmet s annyival is inkább meg fog jelenni a kihivásomra,
mert neki sem szokása vetélytársakat türni maga mellett s tekintsem
magamat én is általa kihivottnak. – Most tehát nyolcz óra. Fél óra alatt
kiérünk a puszta templomhoz s ott várunk a magunk találkozójára. Te az
alatt, pajtás, itt maradsz a szállásomon egy óráig; akkor utánunk jösz.
Kilencz órától tíz óráig Karcsatáji úré vagyok. Ha ő eljön, addig lövünk
egymásra, a míg egyikünk ott marad. Ha én lövöm agyon Karcsatájit, hát
akkor a Gyöngyöm Miskától örökre megszabadult a vidék; s azután neked is
szolgálatodra állok. Ha pedig ő teremt le engem, akkor a secundansaim
azt fogják neki mondani: «tessék még egy óráig itt időzni, most
következik a férj, még annak is lesz az úrral egy kis szóváltása!» s
akkor verekszel te Karcsatájival, míg egyitek ott marad. Jól van-e így?
Hogy jól van-e? Kivánni se lehetne jobban. Ha még ezzel sem volna Ráby
megelégedve?
De nem is felelt az arra semmit; mert a mint a kapitány elvégezte a
beszédet, csak végig dőlt azon a tábori ágyon, a melyre leültették és
rögtön elaludt. Négy éjjel nem aludt már rendesen. Csak a gyorsan
vágtató, vagy döczögő szekéren bóbiskolva, az egymásra következő
csapások, az emberi ész fogalmait felülhaladó képtelen bántalmak úgy
megzsibbaszták az idegeit, hogy elaludt egy ülő helyében.
Lievenkopp rátakarta a köpönyegét s meghagyta a szolgájának, hogy
pontban féltízkor felköltse az urat és hozzon neki mozsdó vizet. Azzal a
segédeivel lóra ült és elporoszkált.
A zsámbéki rom egy nevezetes góthépítészeti maradvány a hajdankorból; a
templom hajója, körülnőve bangitabozóttal, igen alkalmas ilyen titkos
találkozóra, a hol két embernek, a világtól nem láttatva, kell egymásra
lövöldözni, míg az egyiknek elég lesz.
A katonatiszt urak a romokon kívül megkötötték a lovaikat egy
nyirfacsoporthoz s maguk bementek a rom belsejébe, hogy ottlétük fel ne
tünjék valami ott a mezőn dolgozó embernek.
Ott aztán vártak egész tíz óráig. A ki tíz órára megérkezett, az Ráby
volt.
Nem kellett azt felkelteni, olyan borzasztó álma volt, hogy az
felébresztette maga. Aztán felczihelődött, kiment a szabadba. Nem
kellett neki vezető a régi templomhoz, ismerte ő e szép romokat még kis
diák korából. Talán le is rajzolta, mikor egy esztendeig patvarista volt
ide haza. S most is meg lesz a rajza – nem meri a nevét még csak
gondolatában sem kimondani, hogy kinél.
Még félórája volt elsétálni való.
Bekalandozta a berket, erdőt, a mi a romtemplomot körülveszi s
hallgatózott, ha nem hall-e lövéseket? Meglehet, hogy a falak elfogják a
hangot. De a felszálló füstöt még is kellene látnia.
Mikor aztán az utolsó öt percz volt hátra, akkor neki indult a romok
tájának s olyan jól kiszámította, hogy az óramutató épen a XII-sön állt,
mikor ő a bejáratot elzáró bokrok közül előbukkant.
– Karcsatáji még nem jött el, mondá Lievenkopp a hozzájok lépőnek. A
pontosság nem tulajdona a táblabiró uraknak. Azt gondolta, ez is
hivatalos exmissio, a hol addig várnak az emberre, a míg meg nem unják.
– Azt hiszem, hogy épen nem fog az nekünk idejönni.
– Ah, azt nem teheti. Akkor rajta megyünk s összevágjuk a saját házánál.
Akkor aztán mehet gravamenezni a legközelebbi diætára.
– A hogy gondolod.
– Azonban hát mi a magunk dolgával most már nem fogunk ő rá várni; ha
elkésett, elvesztette az elsőbbségi jogát s ő jön már most másodsorban.
Mi végezzük a második ügyet elébb uraim.
A secundánsok rövid értekezés után azt mondták, hogy beleegyeznek a
sorrend változtatásába. S miután itt épen semmi helye nem volt a
kibékítés megkisértésének, kimérték a számukra a barrierret s
odaállították a két átelleni fához a vívófeleket.
A kezükbe adott fegyverek jó lovas katonapisztolyok voltak, a mik úgy
vannak építve, hogy ha tíz ember áll egy rakáson s azok közé durrantanak
vele, hát egynek közülök a golyó bizonyosan kilyukasztja a köpenyegét, –
ha van rajta köpenyeg; – ha nincs, arról meg a pisztoly nem tehet.
Először lőttek egymásra huszonöt lépésről; pedig bizony komolyan
igyekeztek egymást eltalálni; de minden eredmény nélkül. Másodszor husz
lépésnyiről lőttek; megint hiába. Hisz tudnivaló, hogy a mult századbeli
hadászat szabályai szerint épen annyi súlyú ólomnak kellett ellövetni
egy ütközetben, mint a mennyi súlya volt az összes elesetteknek. Ezek
pedig még csak félfont ólmot lövöldöztek el mindössze.
– De átkozott rosz pisztolyok ezek! zúgolódék a kapitány. Én csak nem
czéloztam oda abba a vércsefészekbe a vadkörtefán s mégis azt lőttem le.
– Talán az én pisztolyaim jobbak lesznek, ajánlá a magával hozottakat
Ráby. Nem ismerem őket; a nagybátyám: Leányváry adta kölcsön, az is
töltötte meg.
A secundánsok elfogadták a kihivó fegyvereit erre a biztosításra, az
egyik ugyan megjegyzé, hogy ezek csaknem a cső szájáig vannak töltve s a
secundánsok jól fogják tenni, ha a templompillérek mögé állanak, a mikor
az elsül; mert ha szétszakad, duellánst, secundánst mind agyonüt.
– Nem kell tartani tőle, mondá Ráby. Jó Lazzarino csövek ezek; aztán nem
a lőpor bennök a sok, hanem mindenikben három golyó van.
– No hát egy kettő. Tessék lőnni!
Harmadszor aztán lőttek a Ráby pisztolyaival.
Az a három golyóra töltött pisztoly pedig arra jó, hogy ha az ember
nagyon jól odaczéloz vele, hát az egyik golyó a hóna alatt, a másik a
füle mellett, a harmadik a térde között repül át az ellenfelének: az
ember maga közbül marad.
Az egyszerre történt két irtóztató durranás után elbámulva nézett szét
minden ember s kiki szörnyen csodálkozott, hogy saját magát és a másik
hármat még élve találja.
– Töltsünk újra, mondá az egyik segéd s megtöltötték újra mind a négy
pisztolyt.
Mikor készen voltak vele, a másik secundásnak valami jutott eszébe.
– Urak! Háromszor lőttetek egymásra. A lovagiasság szabályainak elég van
téve. Nekem kötelességem felajánlani a kibékülést.
A két ellenfél egymásra nézett. Először a Ráby vont egyet a vállán.
Aztután Lievenkopp húzta fel a vállát. Aztán mind a kettő mind a két
vállát. – Hát érdemes ez a dolog, hogy két jámbor ember egymást
lepuskázza miatta? Egyszerre nyujtották egymásnak a kezeiket s aztán
parolát adtak.
Hanem most aztán jőjjön az a Gyöngyöm Miska! Most már két ember vár reá,
a ki meg akarja vele etetni a füvet.
Ki is fáradtak azonban a várakozásban s a kihivott még sem jött.
Találgatták, mi oka lehet a késedelmének? Talán eltörött a kereke az
útban? Talán nem akad ide a romokhoz? De hisz ez messzire ellátszik, el
nem lehet téveszteni. Aztán ha más nem, ez a hat lövés csak figyelmessé
tehette, ha eltévedt is; kivált az utolsó kettő.
De biz az csak nem érkezett.
– Szörnyüség volna, ha még ez is gyáva lenne! dörmögé magában Ráby, a
kit kezdett bántani a nemzeti büszkeség; ezek a német tisztek olyan
gúnyosan kezdtek már élczelni.
Végre közeledő lódobogás kezdett kivehető lenni.
– Még is jön hát!
Az urak felkeltek a gyöpről, a hol untokban heverésztek s vártak a
történendőkre.
A lódobogás a romok faláig ért s tisztán kivehető volt, hogy az csak
egyes ló dobaja.
– Egyedül jönne? secundánsok nélkül?
– Hát hol is venne itt falun secundánst? Számít rá, hogy kettőnk közül
egyik az ő segéde lesz.
Kis idő mulva azonban az egyes lódobajból többes lett. Hanem az úgy
hangzott, mintha nem közeledő, hanem távozó paripa-dobaj volt.
– Barátim! kiálta fel Lievenkopp, én nekem úgy tetszik, hogy a mi
lovainkat ellopják!
Nosza futottak mind a négyen ki a romok közül.
Ördöge volt a németnek, hogy kitalálta!
Persze, hogy a lovaikat vitték.
Maga volt ott Gyöngyöm Miska. Virágos szűrébén, aranyrojtos gatyájában,
tüzes hóka paripáján. A három tiszti ló meg kantárjánál fogva
összecsatolva, előtte. Azokat már vitte!
– Megállj gaz rabló! orditá rá a kapitány s vele duettben Ráby Mátyás.
Hát hiszen nem is volt neki szándéka elszaladni. Ott finczoltatta
előttük a lovát, alig ötven lépésnyire.
A két haragos ellenfél aztán keresztüzbe fogta; mindegyiknél volt két
pisztoly; piff! paff! egyik innen, másik onnan; de nem értek azzal
semmit, mert a hóka azalatt, a míg a gazdájára lövöldöztek, olyan
tánczolást, hánykolódást követett el, hogy könnyebb lett volna egy vízi
pókot eltalálni; mind a négy lövés kárba ment.
Mikor aztán vége volt, akkor a lovasnak egy szavára úgy megállt a
paripa, mintha vasból lett volna odaöntve.
Akkor aztán a Gyöngyöm Miska fél kézzel a képéhez emelve a
duplapuskáját, dirr, durr! odalőtt mind a kettőnek s az egyik golyó a
kapitány sisaktaraját fúrta keresztül, a másik a sábeszteklit repíté le
Ráby fejéről. Azzal a betyár félszemére csapva árvalányhajas süvegét,
odakiálta nekik:
– Így szokott duellálni a Gyöngyöm Miska!
Azzal kiereszté a karikás ostorát s jobbról-balról oda cserdítve a három
összekötött paripának, úgy elporolt velük, hogy soha se beszéltek
azokkal többet a tiszt urak.
Persze azzal se nyertek semmit, hogy feladták a dolgot; mert Karcsatáji
Mihály úr megint tizenkét attestatumot hozott maga mellett, hogy ő azon
a napon halálos betegen feküdt odahaza; három feltser rakta rá a köpölyt
s két kolduló barát imádkozott az ágya mellett életben maradásáért. Mind
ez authentikus dokumentumokkal volt bebizonyítva.