(Laatni fogiuc, hogian lehet chinaalni az elefaantból zvniogoth?)
Csoda történt. Fruzsinka fejét a főkötő egészen helyreigazította. Mintha
csak kicserélték volna, a mióta férjhez ment. A czifra ruha helyet adott
az egyszerű perkál viseletnek s a fejdísz állandóul az a magyar
csipke-főkötő maradt, a minek védelmére azon években nemes Müller Jakab
egy egész könyvet adott ki.[22] Paripa, agarak, zongora, mind ott
hagyattak a kastélyban, nem jött el más, csak a könyvek, de azokba sem
sokat nézegetett az új menyecske, mert azt nagyon elfoglalta a házi
dolog. Tüzes gazdasszony lett, minden rendeletet ő maga adott ki, mindig
ott csüggött a csomó kulcs az övére akasztva; az utolsó kanál lisztet is
tőle kellett kérni a szolgálónak. A fánktészta ott kelt meg az ő
szobájában a kályha vállára téve, s azt nem engedte másnak kiszakgatni,
a tejet is maga fölözte le s a kávépörkölést ki nem adta kezéből. Még
rokkát is hozatott a házhoz s hozzá ült a fonáshoz, a mikor aztán a
Mátyás meg melléje ült s aztán hiába pörölt rá: «vidd el innen a
fejedet, mert biz idefonom a hajadat a len közé!» annálfogva
képzelhetni, hogy milyen szapora fonál lett abból? a rokkakerék maga sem
tudta, hogy előre forog-e vagy hátrafelé? Az urát pedig nagyon szerette;
még az udvarra sem eresztette ki a nélkül, hogy a téli bekecset az
álláig be ne gombolta volna, hogy meg ne hűtse magát, s ha valami
változása történt, volt dolga az ezerjófűnek, meg a melegített fedőnek.
Az, hogy ő ment volna ki valahová az ura nélkül, még csak álomnak sem
járta meg; ellenben az ura akárhová indult, belécsimpaszkodott, nem
eresztette egyedül: féltette; a mi olyan jól esik a férjeknek, ámbár úgy
tesznek, mintha haragudnának érte. A szép leányoktól, meg a
menyecskéktől féltette. Rábynak elég esze volt kitalálni, hogy sokkal
valószinűbb, miszerint a rossz emberektől, az ellenségeitől félti,
nehogy valahol kárt tegyenek benne. Rá kezdett jönni, hogy biz az
asszony, a ki az urát szereti, mind egyforma. Mesebeszéd az a historia a
hős asszonyokról, a kik maguk adják a férjeik kezébe a kardot, s
noszogatják: «eredj a háborúba, vágasd le magadat!» De bizony, mikor
nagy veszedelemről van szó, akár Mariskának, akár Fruzsinkának híják,
eltakarja az az urát a szoknyájával, mikor híni jönnek, s azt mondja:
«nincs itthon».
Egyébiránt a veszedelem sem volt olyan igen nagy. A dolog, a miért Ráby
ide küldetett, egész simán ment. A helytartóság utasította a kerületi
bizottságot, a kerületi bizottság a pestmegyei főispánt, a főispán az
alispánt, az alispán összehítta Kalocsára particularis gyűlésre a megye
rendeit; ott megválasztották a számadás-vizsgáló deputatiót, az ki lett
küldve teljhatalommal, az felszólította a szent-endrei tanácsot a
számadásra, az megválasztotta a húsz tagból álló esküdt bizottságot.
Minden készen volt, Rábynak csak elő kellett állni a vádjával. Sokan
haragudtak rá; de azokat mind a kezében tartotta.
A mindenféle bizottságok ugyan erősen gyanuban álltak, hogy maguk is
érdekelve vannak a számadásokban; hanem biztató körülmény volt, hogy
maga a districtualis commissarius fog præsideálni; s aztán az sem volt
olyan rossz ember, mint a milyennek eleinte hittük. Mert ha Ráby
szándékait elárulta az ellenségeinek, de viszont Rábyt is tudósította
egész barátságosan minden veszedelemről, a mit a nem jóakarói készítenek
a számára; még a kipéczézett törvény-czikkelyek czímeit is megküldte
neki, hogy tanulja meg, mitől ovakodjék? Nagyon jó ember volt, ez volt a
hibája. Nem szerette, ha a jó barátjai veszekedtek egymással, azért
mindegyiknek az ártó szándékát elárulta a másiknak, hogy meghiusítsa, ha
lehet, a küzdelmüket, ne bántsák egymást. Minek az a czivakodás? mikor
békében is megélhetnének.
Az ilyen átkozott jó emberek csinálják a legtöbb bajt a világon.
Végre elkövetkezett a nagy és nevezetes nap, hogy a commissió kijőjjön a
számadásokat megvizsgálni. Ő méltósága, a districtualis commissarius sem
váratott magára sokáig. Olyan igazságos volt, hogy ebédre a præfectus
úrhoz igérkezett el, de vacsorára Rábyékhoz invitálta meg magát. Az ifjú
asszonynak régi tisztelői közé tartozott. Pesten a nobel-bálban
tánczoltak együtt.
A tanácsházban gyűltek össze a nagyszerű operatióhoz.
No iszen gyönyörű munka volt, az igaz! Tíz esztendőre való számadásokat
előhordtak innen-amonnan. Mintaképei a könyvvezetésnek! Tele kivakart
helyekkel; néhol egész lapok ki voltak vágva s azok helyett új lapok oda
csirizelve, a régi, megfakult, rozsdaveres irás újdonat fekete tintával
vakmerően kiigazgatva; nevek kitörölve, számok megmásítva, a hol
legérdekesebb volt az adat, ott az egér kirágta a contextust. Ennek
aztán neki állították a húsz tagból álló esküdt bizottságot, öt felé
felosztva, azoknak a szétszedett fasciculusokat kiosztották, úgy, hogy
mindegyik csak a maga részét ismerte meg belőle. Ráby Mátyás majd a
kezét-lábát ette meg mérgében a szép gazdálkodás felett, s minden egyes
visszaélésre sietett figyelmeztetni ő méltóságát.
Bagatelle! felelt rá ő méltósága. Menjünk tovább!
S tovább mentek.
A legvakmerőbb orczátlansággal ugrottak át mindenféle csempészeten,
vesztegetésen, prédáláson, zsaroláson.
– Bagatelle! szólt csitítólag a tüzeskedő Rábyhoz ő méltósága. Ez így
szokott menni mindenütt.
S mikor végre az érdemes pógár commissió, mely úgy értett a számadáshoz,
mint a tyúk az ábéczéhez, ennyi furfang, sikkasztás, csalás és
természetes butaság daczára összeszámítá a vizsgálat eredményét,
kiderült, hogy mind a mellett is nyolczvanhatezer forintra megy, a miről
nem lehet kimutatni, hogy hova lett? Ennyit zsaroltak ki a szegény
néptől, a minek nem tudták a hovalettét kimutatni.
– Bagatelle! mondá rá ő méltósága. Menjünk odább.
– De nem bagatelle! És nem megyünk odább! mondá neki Ráby. Gondolja meg
méltóságod, hogy kilenczvenhat ezer forintnyi hiány miatt egy gardista
kapitányt a pellengérre állítottak, nyakába akasztott táblával. Egy
nemes embernek, egy gárdista kapitánynak ezt el kellett viselni, a kit
szerencsétlen szenvedély ragadt e bajba, s ezeknek itt azt mondjuk, hogy
«bagatelle!» a kik a pénzt eldugták. Tessék csak a titkos ládát
előkövetelni tőlük.
A nemes emberre és a gárdista kapitányra való hivatkozás egy kis
hatással látszott lenni a districtualis commissarius urra. Úgy tett,
mint a ki haragba jött. Elővette a hosszú nádpálczáját a térde közül s
kegyetlenül végigvert vele az asztalon. És hatalmas fenyegetéssel
kisérte ez actust.
– Hallják kendtek! Ez több mint kettő! Én a császár nevében ezennel
megparancsolom kendteknek, hogy én nekem azt a bizonyos titkos ládát, a
miben a félrerakott pénz őriztetik, előteremtsék. Mert, ha délután két
óráig, a mikor a computust folytatni fogjuk, az a láda itt nem lesz
előttem, mind az egész magistratust a csonkatoronyba csukatom, (ott
ugyan most a szinészek játszanak.) Tehát a kincses ládát ideteremtsék
kendtek. Nec secus facturi! No már most gyerünk ebédelni, tekintetes
uraim.
Ezekre ugyan ráijesztett.
Ráby Mátyás nem ment a præfectushoz a traktára; mert ő a feleségét nem
hagyja egy magában ebédelni. Várhatta aztán azt a délutáni két órát, a
mikor őt újra meghívják a tanácsházhoz a vizsgálatot folytatni. Lesz
abból négy óra. Akkor már kész este van ilyen téli időben. Pedig még egy
nagy dolog hátra volt: a fakérdés. Azt nappal kellett volna elvégezni.
Amint aztán jött érte a kisbiró, hogy meghívja, sietett fel a
tanácsházba. Az urak mind együtt ültek már a hosszú asztalnál; csak épen
ő reá vártak.
– No hát, biró uram! parancsolá a kerületi biztos ő méltósága, hadd
lássuk azt a titkos vasládát!
Biró uram engedelmesen fölkelt a helyéből, kiment a mellékszobába s nem
sokára visszatért onnan, a féltenyerén hozva egy vasládát, akkorát, mint
egy tisztességes varróvánkos, s azt lehelyezé az elnök elé az asztalra.
– Ime kegyelmes uram, itt a mi titkos vasládánk, itt vannak a hozzá való
kulcsok, méltóztassék beletekinteni.
A districtualis commissarius úr akként cselekedék s talált a ládában
össze-vissza két forintot és negyvenöt krajczárokat válogatott
pénznemekben.
– Ez a mi kincsünk, mondá biró uram hypocrita szomorusággal, s azt olyan
jól adta, hogy nemcsak az egész commissió, de még maga Ráby Mátyás is jó
izűet nevetett rajta.
– No méltóságos uram, erre mondjuk már, hogy «bagatelle!»
Mikor azonban vége lett a nagy nevetésnek, akkor azt mondá Ráby Mátyás:
– No hát ez igen jó volt tréfának, birák uraimék; hanem hát nem erről
volt szó. De igen is arról a «nagy ládáról,» a melyhez a titkos
bejáratot a tanácsházból csak nótárius úr ismeri.
– Én ismerek! Titkos bejáratot! pattant fel a nótárius. De már micsoda
kupczihér mondhatta azt? Tessék a tekintetes commissiónak össze-vissza
vizitálni ebből a teremből valamerre titkos kijáratot? Ha talál, itt a
nyakam, vágja le!
– Hiszen én is tudom, mondá Ráby, hogy van kőmüves Szent-Endrén, s a
titkos bejáratot befalaztatni nem boszorkányság; hanem hát ennek a
rejteknek még egy másik bejárata is van.
Itt aztán diákra fogta a beszédet, mert ezt csak a commissiónak kellett
megérteni.
– A rácz pópa tudni fogja és meg is fogja mondani, hogy hol van a másik
bejárat az összezsarolt kincshez, csak azt kell megkérdezni.
Hanem ennek a districtualis commissarius igen alapos akadályát tudta
felfedezni.
A rácz pópa egyházi személy; azt a világi hatóság egyszerüen maga elé
nem idézheti, hanem annak directe a karloviczi patriarcha parancsol. Az
viszont nem tartozik a magyarországi helytartó-tanács jurisdictiója alá,
mert az a horvát-szlavon bánus együtt uralkodó társa. Annál fogva meg
kell tartani a törvényes formákat, miszerint a magyar helytartó-tanács
irjon át (ha rá ér) a horvát bánhoz, hogy az szólítsa fel (ha el nem
felejti) a karloviczi érseket, miszerint az idézze maga elé (ha akarja)
a szentendrei keleti nem egyesült görög-hitű plébánust, hogy az jelenjen
meg előtte (ha az idő engedi) s beszélje el, hogy mit tud ama titkos
nagy cassáról? (ha nem sajnálja.)
No ez hát jól el lett intézve.
Ráby Mátyás az óráját nézte.
– Itt e szerint semmi tenni való sincs többé. A papirosról, a mit
lehetett, kitöröltek, kivakartak; hanem hátra van még a «fakérdés.»
Feljelentésemben azzal is vádolva van a tanács, hogy a nagy kamarai
erdőben példátlan pusztítást követ el. A míg a szegény népnek a
legnagyobb szigor és büntetés mellett tiltva van száraz gallyat szedni
az erdőben, a míg a kórházban a betegek télen megfagynak a hideg
szobákban; addig az előljárók a nyár elején halomra vágatják a fát s
száz meg száz ölével ajándékozzák el egyenesen vesztegetésre. Ez factum,
a mit nem lehet eltitkolni. Ott van az erdő. A préda csempészet kiáltó
nyomait már csak nem lehet letörülni, mint a papirosra írt sort!
Dehogy nem lehet, Ráby úr! Azt is lehet. Csak tessék azt ránk bízni.
Az elnök úr azt mondta rá, hogy ez már igaz. Már azt rögtön meg kell
vizsgálni. Ha ez igaz, akkor ez maga elég arra, hogy az összes
előljáróság elmozdíttassék a hivatalból. Ki is adatott rögtön a
rendelet, hogy a kocsik járjanak elő; még világossal be lehessen járni
az erdőt.
Jaj, de mikor azok a kocsisok olyan nehezen tudnak elkészülni a
felszerszámolással! A míg azok szöszmötölnek, csak esik ám be az ajtón
nagy ijedten a kis biró:
– Jaj, tekintetes uraimék! Ég az erdő!
Erre aztán minden ember felugrált az asztal mellől; «ég az erdő! ég az
erdő!» Hasztalan csitította őket Ráby, hogy hiszen csak most
gyulladhatott az ki, könnyű lesz a tüzet télvíz idején elfojtani; nem
hallgattak rá, vége lett a sessiónak, minden ember szaladt ki az
udvarra, az utczára. Tűz van! Lajtot! vedreket hamar! csáklyákat,
köteleket. Vizet, vizet! Minden ember parancsolt, senki sem fogadott
szót. Utoljára kisült, hogy a város egyetlen vízhordó lajtjának a
szekeréből hiányzik egy hátulsó kerék; azt nem tudni, ki vitte el? Más
kerék meg nem megy rá a tengelyre. Mivel hordjanak most vizet az
erdőoltásra? Lett zűrzavar! Egy csoport nép lefelé szaladt az utczán, a
másik felfelé szaladt, ember ordított, asszony jajgatott, kutya
vonított, egész falu tyúkja mind kotkodácsolt, a harangokat félreverték,
a kis biró ütötte a dobot, úgy szaladt végig az utczán, a lovas-legények
vágtattak kiabálva, a dragonyos eskadron kivonult nagy trombitálva a
piacz közepére; egy szóval: nagy petek lett abból.
– Gyerünk, barátom, mondá a districtualis commissarius, menjünk hozzád.
A szegény feleséged ezóta kétségbeesett rémületében, vigasztald meg.
Ez csakugyan legokosabb volt, a mit Ráby tehetett.
Fruzsinka már a kapuban várta az érkezőket s igen megható látvány volt,
a mint görcsös sirások között szorítá át visszatérő kedves urának a
nyakát; azt hitte már, hogy azt széttépték a gyilkosok, s aztán egész
este le nem szakadt a nyakából, folyvást reszketett a sok
harangfélreveréstől, s alig engedte magát megnevettetni a méltóságos
vendég úr által, ki a bekövetkezett vacsora felett mindenféle adomáit
előszedte, hogy elűzze a félelmét a gyönge asszonykának. Még azt is
megtette a kedvéért, hogy ott maradt náluk hálásra éjszakára, hogy
jelenléte által nagyobb bátorságot öntsön a szivébe. Reggel aztán egész
tíz óráig aludt; az volt a szokott felkelési ideje ő méltóságának. Addig
nem volt szabad az ajtókat nyitogatni sem a háznál.
Mikor aztán hozzájárulható volt ő méltósága, akkor jöttek neki jelenteni
a kávézásnál, hogy az éjjel a fél erdő leégett.
Ez volt a számadás befejezése.
Erre már nem mondta azt ő méltósága, hogy bagatelle. Hanem erős
szemrehányást tett érte Ráby Mátyásnak.
– Látod, ez a te hibád! ha te elő nem hozod azt a szerencsétlen
fakérdést, nem gyujtatták volna fel az erdőt, nem történt volna az
ærariumnak ilyen nagy kára.
S csak a szép menyecske jelenlétének köszönhette szegény Ráby, hogy
ezért ő méltósága által érdeme szerint kegyetlenül le nem hordatott.