(Meg vagion irwa; hogi «ne maazz az faara, nem esel le rola!» – ees meeg
iss socan wadnac akkic felmaaznac az faara.)
Ha az embernek valami vakmerőség jól sikerül, akkor azt mondják az
emberre, hogy «Napoleon», ha pedig rosszul sikerül, akkor azt mondják
rá, hogy «Hübele Balázs».
Ha ez a történet csak simpla regény volna, akkor elég lenne annyit
elmondanunk, hogy Fruzsinka kisasszony szemeiben tűz volt, Mátyás úrfi
szive pedig viaszkból volt, egymáshoz közel jutottak s az egyik a
másikat elolvasztá. A ki nem hiszi, esküdjék meg rá, hogy soha sem
látott hasonló esetet.
Azonban, mivel hogy ez a szerelmes história nagyjában valóságos
megtörtént dolog is, annálfogva nem tartjuk elégnek pusztán a szóbeli
érzésekre utalni, hanem elmondjuk még azt is, hogy Ráby Mátyás, mint
philosoph és diplomata, meg is gondolta azt a dolgot elejétől végeig, és
meghányta-vetette magában, s nem csupán Venus Anadyomenével tartott
tanácsot, de magával a sisakos Minervával is, s mindenképen úgy találta,
hogy először is itt van egy magas erényű lélek, a ki tűzszemével
keresztül lát a környezetét képező emberek gonoszságain, melyeknek
kiviteléhez azok még az ő ártatlan kezeit is fölhasználják: azt
kiszabadítani kárhozatos helyzetéből, lovagias és nemesi feladat.
Azután, ebben a nagy tusában, a hol valamennyien egy ellen küzdenek,
vajmi jó segítség leend egy olyan társat venni maga mellé, a ki
amazoknak minden tőreit ismeri, és a ki a megtámadottat szíve szerint
szeretvén, e veszedelmek közepett földi őrző angyala lészen.
Egy napon Ráby Mátyás meglátogatta Leányfalvi János urabátyját.
– No, kedves urambátyám, itt vagyok az igéretéért. Násznagyra van
szükségem.
– Násznagyra? Megyek öcsém! Rögtön befogatok.
– Nem kell oda befogatni. Itt van az a város végén.
– Város végén? Ott a czigány putrik vannak. Te, csak nem a szép czigány
Manczit akarod elvenni?
– Nem urambátyám; ez még a czigányputrikon is túl van valamivel: az
uradalmi kastélyban.
– A Fruzsinka! kiálta fel az öreg úr, s aztán elkezdte az öt körmével
körülvakarni a fejét, csunya nagy fintorgatást követve el a közben a
nagy bajuszszal. Aztán csak kirukkolt vele. Tudod öcsém, vedd el inkább
a czigány Manczit.
– Bátyám, kikérek minden sértegetést, ő nekem jegyesem.
– Hiszen nem sértem én meg a kisasszonyt, de csak egy szóval sem. Csak
azt akarom mondani, édes öcsém, hogy én ismertem az apádat is meg az
anyádat is, jámbor, istenfélő, kegyes lélek volt mind a kettő. Ha Mózes
a tíz parancsolat helyett húszat hozott volna le a Sion hegyéről, azt is
mind megtartották volna. S úgy szerették egymást, hogy mikor az egyik
meghalt, a másik másnap már utána halt; egy pap prédikálta el mind a
kettőt, s másfél óráig tartott, a míg a virtusaikat mind előszámlálta;
magadról sem mondhatnám, hogy emberölő gyilkos, vagy templomrabló lettél
volna; azért méltán szállhatok perbe az úr Istennel, mikor azt kérdezem,
hogy holott se apád, se anyád, se te magad oly főbenjáró vétket el nem
követtetek vala, minélfogva méri rád mégis, hogy neked adja házastársul
a Fruzsinkát?
– De urambátyám.
– Ha te tudnád, hogy kicsoda-micsoda az a leány.
– Tudom jól. Ő maga elmondott nekem mindent.
– Mindent! Mindent! De vajjon «mindeneket?»
Mátyás vállat vont, mint a ki nem érti a grammaticalis subtilitást.
János úr aztán megmagyarázta neki diákul.
– Dixit tibi omnia; sed dixitne omnes?[21]
Erre csak elnevette magát Mátyás.
– Csigavér az bátyám! a nagyvilági hölgyeknél ez mindennapi dolog.
– De ezek nem mindennapi dolgok.
– No én nem akarok semmi rosszat hallani felőle! Magdolna sokat
vétkezett e punctumban s Jézus mind megbocsátotta neki.
– De nem vette feleségül… Uram bocsáss, hogy ilyen bolond szót ereszték
ki a szájamon e szent adventvasárnapi délestén! Különben hát bánom is
én! Én kommendáltam neked derék, jó erkölcsű leányt, a kinek a czipője
pántlikáját sem érdemes amaz felkötni, pedig még szebb is amannál. Mik
azok a fekete czigányszemek emennek a gyönyörű ártatlan kék szemeihez?
De hát ha ti nektek gavalléroknak az ilyen tetszik (én nem tudom, mit
szerettek rajta?) hát vedd el magadnak. Feleségben az igaz, hogy nem
lesz hiányosságod.
– No hát, kedves urambátyám, már most arra kérem, hogy jőjjön el velem,
kérő násznagynak.
János úr mindenképen azon volt, hogy ha lehetne, mind a két bajuszát az
ábrázatjának az egyik oldalára fintorítsa által; végre is csak kellett
neki a pantomimia mellé valami élő szót is kitalálni.
– Nincs nekem új ruhám, édes öcsém. Ebben a kirilájzomban csak nem
mehetek olyan nagy urakhoz.
– Hozok én urambátyámnak új mentét Pestről.
János úr gyönyörűen tudta a két bajuszát úgy mozgatni, hogy azzal az
orra hegyét végigkefélje.
– Nem lesz az jó, kedves öcsém. Az ilyen nagy urakhoz nem mehet kérő
násznagynak ilyen kurta nemes, mint én vagyok, a kit csak «nemzetes
uramnak» hínak. Vidd oda násznagynak a districtualis commissarius urat,
az neked nagy jóakaród és méltóságos úr.
– De én nekem nem kell semmi méltóságos úr. Én azt akarom, hogy
urambátyám jőjjön el velem násznagynak.
Ekkor aztán a postamester is kitört a maga véleményével.
– Én pedig nem akarok veled odamenni násznagynak.
– Nem akar? Miért nem?
– Azért, mert haragban akarok lenni veled! Azt akarom, hogy úgy legyünk,
hogy mikor egymásnak a háza előtt elmegyünk, be se nézzünk az ablakon.
Haragban akarok lenni veled! Nem azért, hogy a Fruzsinkát elveszed, azér
majd haragudjál magad magadra, hanem azért, hogy azt a derék, szép,
ártatlan jó leánykát ott hagyod, megcsalod. Elmehetsz felőlem, nekem nem
vagy emberem többé! Vidd el magaddal násznagynak a méltóságos urat!
– No hát nem viszek magammal senkit. Odamegyek egyedül, s megkérem
magam!
S azzal megfordult a sarkán és tovament. Ugyan nagy szégyen lett volna
egy olyan magas állású férfinak, a kit a Theresianumban neveltek, a kit
a császár országos dolgaiba beavatni nem restelt, a ki maga daczolni
mert vármegyével és dicasteriummal, ha azt egy ilyen együgyű falusi
kukkónak az ellenkezése feltett szándékától eltérítette volna.
Az ellenmondás csak sietteté elhatározását.
Aztán meg azok a szép szemek!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ráby Mátyás az az ember volt, a ki, ha egyszer föltett magában valamit,
azt azután véghez is vitte. Ment egyenesen a kastélyba a præfectushoz s
röviden előadá neki, hogy mi járatban van? a kisasszony kezét kéri.
E szóra Nepomuk János feltolta egy kicsit a sipkája ernyőjét a
homlokáról s ekként sivalkodott a leánykérő fülébe:
– Tud-e az úr magyarul?
Ráby meghőkölt e kérdésre: «hogy tudok-e magyarul?» hisz úgy beszélek.
– Hja barátom, magyarul beszélni, meg magyarul érteni, az két különböző
dolog. Hát mindjárt meglássuk. Csak azt kérdem, hogy mit kiván az úr:
Fruzsinka hugomat akarja-e magának feleségül venni, vagy Fruzsinka
hugomnak akar férje lenni?
– Hát hisz azt vélem, hogy ez mind a kettő egyet tesz.
– Dehogy tesz. Az egyik is más, a másik is más. Hát teszem fel: ha az úr
azt választja, hogy a Fruzsinka hugomnak lesz a férje, (a «nak»-ban van
a virtus!) hát az lesz a dolog, hogy az úr ide költözik hozzánk a
kastélyba; az egész felső traktus az úré lesz, lesz négy lovas hintaja,
kocsija, hajduja; a háztartásra, asszonyi putzra semmi gondja; a mire
kell, döge lesz a pénznek; aztán ha megunta az úr a cancellistáskodást
ott fenn Bécsben, itt a visegrádi tiszttartóság vacantiában, mindjárt
beleülhet, vagy ha úgy tetszik, az udvarnál levő hivatalát is
megtarthatja; a visegrádi dolgot elvégzi idelenn az ispán is helyette,
még jobban: az úrnak csak a jövedelem elköltésével lesz dolga. Még így
jobb is lesz, ha nekünk is lesz odafenn mindig egy jó emberünk kéznél, a
ki a dolgunkban peroráljon. Aztán még egyet mondok. Ha idejön az úr a
kastélyba hozzám, akkor ketten leszünk, a kik vigyázunk rá, hogy a «róka
be ne törjön a baromfias udvarba»; mert jó ám arra gondolni annak, a ki
tyúkot tart! Hát ez az egyik «másik»; a másik «másik» meg az, hogy ha az
úr akarja magának feleségül a Fruzsinka hugomat, akkor elviszi magához a
bogárhátú házikójába s azután az úr gondja a többi, nem az enyim. Hát ez
magyarul volt mondva, megértette-e az úr?
– Tökéletesen megértettem s készen vagyok a felelettel. Nekem nem kell
se kastély, se négy lovas hintó, se tiszttartóság; hanem csak Eufrosina
kisasszony szeretett személye, én leányt kérek, nem vagyont.
– Hát úgy is jól van. Menjen be az úr hozzá, s magyarázza meg azt neki.
Ha neki tetszeni fog, nekem semmi kifogásom ellene.
Azzal beküldé a kérőt Fruzsinka kisasszonyhoz, a kinek Ráby már előre
megmondta, hogy ma eljön a kezét megkérni.
– Ön násznagy nélkül jött, szólt Fruzsinka, a mint Rábyt egyedül látta
belépni. Ugy-e nem kapott embert, a ki erre a hivatalra vállalkozzék. A
hány jó embert megszólított ön, mind azt mondta önnek: «én nem megyek te
neked azt a leányt megkérni!» S aztán elmondta ön előtt az egész
litaniáját a rosszaságaimnak.
– Biztosíthatom róla a kisasszonyt, hogy nincs az a halandó a világon, a
kinek meg volna engedve az én fülem hallatára akármi rosszat elmondani,
a mi az ön személyéhez még csak közel is esik. Ezt még az apámtól sem
tűrném el. De egész őszintén megmondom, hogyan van? Egyetlen jó barátom
és rokonom az egész világon, ön tudja jól: Leányfalvy János az. Őt
kértem föl násznagyul, s ő ezt igaz, hogy megtagadta; de azért tette,
mert ő nekem más menyasszonyt szemelt ki, egy gyermekkori
játszótársnémat; a jó öreg magát egészen beleélte ebbe az eszmébe s most
elkeseredett, hogy nem lett belőle semmi.
– Hát miért is nem veszi el azt a leányt, a ki önt olyan nagyon szereti?
– Azt is megmondom. Én olyan őszinte akarok lenni önhöz, mint ön volt én
hozzám. Az a leány oly kedves, oly szelid, oly jó szivű, hogy valóságos
kegyetlenség volna az Istentől, egy olyan küzdelmes sorsot, mint az
enyim, hozzákötni az övéhez. Nekem egészen újra kellene teremtenem
magamat, ha őt el akarnám venni. Ha én olyan jó, nyugodalmas, a
közáramlattal úszni tudó ember volnék, a ki nem törődik a magaháza táján
kívül semmivel; a ki, ha lármát hall az utczán, otthon marad, a ki a
nagy urak előtt szépen befogja a száját: akkor gondolhatnék ő reá. De én
bennem egy legió ördög lakik. A nép baja nem hagy nyugodni, s a
hatalmasokkal szembeszállni lázít. Az én számat nem lehet csókokkal
elhallgattatni. Az én életem egy nagy küzdelem lesz, előre látom. S a
veszedelem nem hogy megrémítene, hanem ingerel. Vakmerőségem a
hangyáéhoz hasonlít, melyet, az állatok legparányabbikát, eltaposni
lehet, de elkergetni nem. S ehhez a sorshoz, ehhez a nyugtalan kedélyhez
lánczoljak én egy gyermeteg teremtést, a kinek erő helyett a sors csak a
végtelen türelem és szenvedni tudás kiapadhatlan kincsét adta
osztályrészül, s aztán minden elhatározásomnál tépjem a lelkemet azzal a
gondolattal, hogy én ezt a kincset teli kézzel pazarolom, s kínozzam
magamat azzal az érzéssel, hogy minden szenvedés, a mit magamra idéztem,
százszorosan fáj egy szegény teremtésnek, a ki csak titokban sír
miattam. – Nem, kisasszony, mikor idejöttöm után felismertem egész
kietlen nagyságában a feladatom ellen tornyosuló akadályt, föltettem
magamban, hogy társat nem keresek hozzá. (Találok más vádlót, a ki
feleséges ember.) Nem is gondoltam volna a házasságra többé, ha a sors
önnel össze nem hoz. Az első pillanatra azt mondtam: «itt az én saját
lelkemnek a tükre!» Egy hölgy, a kinek a lelkében épen annyi világgal
daczoló önérzet van, mint az enyimben. Senki sem képes önt megérteni,
egyedül én. A mitől más visszariad, az engem odaragad önhöz. Nekem
viharos életem lesz, de hiszem, hogy dicsőségteljes. Az én sorsomat csak
az oszthatja meg velem, a kinek dicsvágya van s a vele együtt járó
vésztől nincs félelme. Ha igaz, hogy ön az, úgy válaszát kérem.
Fruzsinka kisasszony nem felelt neki mást, mint hogy a keblére borult,
egy kezét kérték, s mind a kettőt odaadta; még pedig úgy, hogy a Ráby
feje közbeesett. Nem is látta őket aztán az ember a kézfogótól a
lakodalom napjáig másképen, mint csókolózva. Ez biz akkori divat volt, a
mi úgy látszik, hogy mind a mai napig fentartotta magát.
Három hét mulva meg is történt az esküvő; nem ugyan a templomban, hanem
a plébánia kapubejárása alatt, a mi akkor volt szokás, ha a protestans
vőlegény nem adott magáról reversalist, hogy a József császár pátense
által körülirt jogáról lemond, ha ezt nem tette, csak a kapu alatt
eskették meg s nem kapott papi áldást. A ki nagyon kiváncsi rá, hogy
miben állt a hajdankori vőlegénynek ez a joga, ne sajnálja az 1791:
XXVI. t. cz. 15. §-át elolvasni, mely néhány évvel később e jogot
codificálta.
Mikor vége volt az esküvőnek, Nepomuk János úr a tenyerét dörzsölve
mondá: «no hála Istennek, nyakában van már a Ráby Mátyásnak a gúzs!»
Furcsa áldás!