(Laatni fogivc, hogi az zeepseegwel paarosvlt ezesseeg mill kemeen
wezedelem azokra neezwe, az kiknek genge ziwewk wagion.)
Ez napokban tartatott meg a nagy megyei «körjárat»: nem a hajdankori
«ambulatorium forum» (körüljáró törvényszék), hanem egy legujabbkori
intézmény, melyet József császár hozott be, miszerint az alispán, (ha az
első nem ér rá, a második: ha az sem, a substitutus) egy évben egyszer
körül tartozik járni az egész vármegyéjét és annak mindenféle ügyéről,
bajáról értesülést venni s mindeneket referálni a kerületi biztosnak, a
milyen megint tíz volt az egész országra. Hiszen egy Torna vagy
Esztergom megyei viczispán csak könnyen elbánt ezzel a feladattal; de
Pest vármegyének, a mi akkora, mint egy német királyság, valamennyi
királyi és mezei városában, járásbeli székhelyén végig enni, inni a
hivatalos traktákat: gyomor kellett ahhoz; még pedig hatalmas! Az olyan
kákabélű városi urak, mint az első, meg a második viczispán, már
negyednapra mind a bodzaherbatéra szorultak s a vége felé az egész teher
a substitutusra maradt: a legidősebb és leghozzátermettebb táblabirára,
a ki hogy is lehetett volna más, mint tekintetes Laskoy de Laskafalva
úr? Az aztán kigyőzte végig.
Tehát mikor a körjáró bizottság Szent-Endrére került, akkor
természetesen a kamarai uradalmi præfactuson volt a sor a traktálásra.
Ehhez a traktához nemes Rábai és Muray Ráby Mátyás «belső bizalmas
udvarnok» úr is kapott a præfectus úrtól egy sajátkezüleg irt meghivó
levelet.
A franczia kihordó, hogy még hosszabb fogat csináljon neki a lakomához
(helyén levő germanismus) azt is elmondá, hogy kiket fog ott conviva
társakul találni az udvarnok úr? Ott lesz a substitutus, a főszolgabiró
esküdtjével (az utóbbi, a documentumokon az előbbivel csak «egy» ember;
de az asztalnál négy helyett eszik), azután az inzsellér, meg a megyei
orvos, meg a khirurgus, meg a városbiró, meg a ráczpópa, meg a plébánus,
azonkívül a helyben állomásozó dragonyos svadrony kapitánya. Aztán van
egy házi kisasszony is, a ki egy «superbe donzelle!» egy «friand
morceau?»
No, képzelte magában Ráby, ez is valami olyan tenyeres-talpas falusi
szépség lesz, a kivel nem lehet egyébről beszélni, mint a tehenekről,
meg a pulykák veszedelmeiről.
A meghivásnak azonban eleget kelle tenni. Mint hivatalos színü
lakomához, csak elővette azt az öltözetet, a miben az embert faluhelyen
megugatják a kutyák. Jó, hogy a divathoz tartozik a hosszú nádpálcza.
Tizenkét órára lévén híva, a mint harangoztak, elindult.
A kastélyhoz érve, ott talált a kapuban egy csoport pipázó hajdút és
kocsist. Meg sem szólította őket, okulva a pesti megyeház kapujában vett
leczkén; csak felment egyenesen a kastélyba.
Ott aztán ment, a míg egy urasági hajdú útját nem állta.
Ez kivételképen nem volt vele goromba: jámborul tudtára adta, hogy még
egy kicsit korán tetszett érkezni, az urak még tanácskoznak; hanem
addig, a míg az ebéd ideje eljön, tessék lesétálni a kertbe; ott fogja
találni a kisasszonyt, azzal elmulathatja magát.
Rábynak kezdett nagyobb véleménye lenni a házi kisasszony felől, a ki
már a nagy trakta előtti órákban ráér a kertbe lemenni sétálni. Ez nem
büszke a gazdasszonyságára.
Hanem hát most menjen az ember egy kertbe, a hol soha sem volt, keresni
egy kisasszonyt, a kit soha sem látott.
No de közel volt a segítség. Mintha csak megszagolta volna, ott termett
a fekete pudli a folyosóról: először barátságosan kezdé a farkát
csóválni a vendég előtt, azután a két első lábának a konterfáját oda
nyomta annak a bársony puliderére, végre pedig a foga közé fogta a
nádpálczájának a végét s elkezdte őt annál fogva vezetni a kertajtó
felé. Ráby Mátyás látva, hogy milyen nagy kedve van az uszkárnak ahhoz a
pálczához, egészen odaadta neki, a midőn aztán az okos kutya, közepén
fogva a sétabotot, nagy készséggel vezeté őt a kerti utakon egyenesen
oda, a hol a kisasszonya járt a labyrinthusban.
Az akkori kertészeti divat szerint, nagy úri parkokban voltak ilyen
élőfákból csinált tömkelegek, a mikből nehéz volt kitalálni.
Biz ott magától soha sem akadt volna rá Fruzsinka kisasszonyra Ráby
Mátyás, mert az ott félrevette magát a legbelső rejtekbe s a gyeppadra
ledülve, olvasott.
Ez nem volt az a kalpagos, zsinóros mentés magyar amazon, a kit első
alkalommal láttunk. A legujabb bécsi divat szerint volt öltözve, a mit a
Kleiderordnung a nemes kisaszonyok számára megszab: kalap, sétapálcza,
hajfodrozat, nyakmásli; mind kifogástalanul correct. Arczfestés,
flastromkák, a hogy illik; s az üdvözlést elfogadó válasz is: «Ihre
Dienerin, mein Herr!»
Idáig hozta a Pamina a vendég úr pálczáját s ott letette azt úrnője
lábához.
A kisasszony pedig, kecses meghajlással, fölemelé azt a földről s
visszanyujtá a lovagnak. Neki már volt egy pálcza a kezében, a másikban
pedig egy díszkötésű könyv: Wieland Oberon-ja, a mint azt Ráby kérdésére
sziveskedett megmutatni.
No már azzal az úrhölgygyel, a ki Wieland Oberon-ját olvassa, másról is
lehet beszélni, mint kis pulykákról.
De már az első negyedórában megtudta Ráby Mátyás, hogy ő egy eltemetett
kincsre bukkant itt ebben a falusi városban. Ez egy magas miveltségű
hölgy, a ki úgy beszél Voltaireről és Rousseauról, mint más falusi
kisasszony a tiszttartóné fejkötőjéről; és a mellett úgy ejti ki a
németet, hogy nem lehet rajta észrevenni, hogy magyarul gondolkozik s
úgy fordítja le azt németre. Ez nevelést kapott!
Hát még azok a szemek!
A labyrinthból folyvást a magas irodalomról discurálva, kisétáltak a
parkba; a virágokra áttérve, Fruzsinka kisasszony azt is elárulta, hogy
a «napkeleti virágnyelvhez» is ért. Ez pedig legujabb divat volt a bécsi
jó társaságokban. Urak és úrhölgyek sok kellemes mulatságot találtak
benne. Fruzsinka kisasszony egy téli zöld ágacskát tört le s azzal
ajándékozá meg Rábyt, a ki aztán nagyon jól emlékezett a versre, mely e
növénynek megfelel:
«A télizöld örökzöld, de soha sem virágoz:
Hasonlít egy férfi és hölgy közti barátsághoz.»
Lám, még nem is kaczér. Nem ád avanceokat.
Hanem azok a szemek!
Az ebédre hívó csengetyűszó aztán véget vetett az élvezetteljes
társalgásnak. Fruzsinka kisasszony Ráby Mátyás kiséretében tért vissza a
kertből a kastélyba, a hol már az úri társaság türelmetlenül várta
megérkezésöket; a leves az asztalon volt.
Az új vendéget a kisasszony bemutatta a régieknek, a kivel mindenki
kezet szorított. A szolgabíró meg a dragonyos kapitány egyszerre per tu
lettek vele. És igen kitüntették. Az asztalnál odaültették öt a
kisasszony mellé jobbrul. Az egész asztalnál Fruzsinka kisasszony mindig
csak ő vele társalgott: a mi ugyan az ő részéről nem nagy áldozatba
került; mert a többi urak discursusában nem lett volna könnyű élvezetet
találnia. Az asszeszszor meg a papok mindig diákul beszéltek, a többiek
pedig szokás szerint egymást csipkedék élczeikkel. Ez megkivántatik az
ejtőzéshez (a mit concoctiónak is hívnak). A kapitány pedig talált egy
méltó versenytársra az esküdtben, a kivel arra fogadtak, hogy a leves és
a hús között melyik tud több fánkot megenni. Az állkapcza-versenyben
(szégyenpirral kell megvallanunk), hogy a német maradt a győztes, mert
nem, mint az esküdt, kétfelé szakítva rakta a szájába a fánkot, hanem
kettőt összefogva. Ő begyűrt huszonkilencz fánkot, az esküdt csak
huszonhatig vitte.
– No majd a töltött káposztánál revanzseot veszek! fenekedék az esküdt;
majd hogy ki vág be több tölteléket?
De biz ott is győztes maradt a német. Volt hahota aztán!
A szolgabíró azt mondá:
– No kapitány! ha te a háboruban is úgy fogod kardra hányni az
ellenséget, mint itt a töltött káposztát, akkor a szegény törökből marad
is nem is a muszkának valami.
Biró uram erre kiüríté a poharát: «az Isten éltesse a vitéz kapitány
urat».
– Csak te végezd a magad dolgát, vágott vissza Lievenkopp. Te vagy csak
derék szolgabiró! Rábizták a nép összeszámolását, s úgy végezte, hogy
csak a menyecskéket, meg a leányokat számította össze.
– Ha a többiek nem engedték magukat összeszámítani.
Biró uram kiitta rá a poharát.
– Az Isten éltesse a tekintetes főszolgabiró urat.
Laskóy táblabiró úr nevetése elnyomta a többi beszédet.
– De hát én legalább a fiatalját találom meg az asszonyfélének, de te,
kapitány, valahányszor a Gyöngyöm Miskát elfogni kirukkolsz, mindig meg
fogsz egy vénasszonyt! vágott oda a szolgabiró.
Uj hahota. «Az Isten éltesse a Gyöngyöm Miska urat», mondá biró uram és
ivék.
Mikor ujra szóhoz lehetett jutni, akkor meg az inzsellér kezdte el
vagdosni a megyei orvost, odakoczintva a poharát azéhoz.
– Héj doctor, ilyen medicinát nem főznek a kalocsai patikába, ugy-e?
Van-e ilyen a receptjei közt? Az mondják, hogy az ajtóra vannak felfűzve
a receptjei, s a mint jön egy beteg, a melyik recept következik, azt
leszakítja a madzagról s odaadja neki. A minapi nagy patécs járvány
alatt így adta ki a szentendrei ispitályosoknak recept helyett a
tinta-speciest. Azok mind végig tintát szedtek be kanállal, s ki
elfutott, ki meggyógyult tőle.
Mindenki nevet rajta, csak bíró uram iszik híven: «az Isten éltesse a
tekintetes doctor urat!»
– No, de most már elhallgass indzsellér! pattant fel a doctor. (Az
orvosok egyáltaljában nem szeretik az élczelést.) Mert ha én elmondom,
hogy hogyan mérted ki a szentendrei határban ezerhatszáz ölével a primæ
classis földet az esküdt uraknak s ezer ölével a csincsés
pióczatenyésztőt a jámbor parasztnak, hát majd azon lehet ám nevetni.
De már ez nem is volt nevetni való. Præfectus úr a fogát szítta s Ráby
Mátyásra tekintgetett, vajjon nem hallgat-e oda félfüllel? Biró uram
azonban sietett a maga áldomásával a jó kedvet helyreütni.
– Az Isten éltesse a tekintetes «hityimityimatyimókus» urat.
Tudniillik, hogy megyei mérnök hivatalos czíme ez volt «hites
mathematicus», a miből a népajk aztán ilyen szép magyar szót
acclimatizált.
Azután következtek az áldomások. Magyar asztalnál az a szokás, hogy az
ott jelenlevők közül senki eláldatlan nem marad. Különösen a kálvinista
papnak volt meg az a gyászos szokása, hogy toaszt nélkül senkit el nem
eresztett, a ki vele egy asztalnál ült; mindenkiben fedezett fel valami
occulta qualitást, a miért áldomást lehetett rá mondani.
Ez aztán épen Ráby Mátyásnak való mulatság volt: a ki maga vízisza.
Pedig ilyen helyen inni kell, minden áldomásra ki kell üriteni a
poharat, mert különben az embernek a nyakába töltik a bort. És hát
Mátyás csak végig itta azt mind s még csak görögül sem beszélt tőle,
pedig azt várták, hogy ebéd vége felé az asztal alúl fogják összeszedni.
Csodálkoztak aztán nagyon, hogy a pakenehändli-evő bécsi gavar hogy
győzi a nagy ivományt!
Pedig hát Fruzsinka kisasszony finesse volt az egész. A mint egymás
mellé leültek, azt súgá Rábynak:
– Ön bornemisza: itt ebben a pintes üvegben van az ön számára
ribiszkebor, a színe olyan, mintha veres bor volna.
Igy csalták végig az egész lakomán át a társaságot, versenyt nyakalva a
ribiszkeborból, a mi nem megy a fejbe.
Épen csak Fruzsinka kisasszony egészségére nyult a tokaji boros pohárhoz
Ráby. Ennyi excessust meg lehetett neki engedni azokért a szép
szemekért.
Az ebédnek természetesen soha se szakadt volna vége, mert a hajduk egyre
hordták, a kapitány leveses kanállal ette az ananászkocsonyát; ha a
doctornak eszébe nem jutott volna a társaság egészségéről legalább
prophylacticus módon gondoskodni.
– No urak, de már erre a nagy evésre csakugyan kell egy kis commotio.
Délután kuglizni fogunk.
«Kuglizni», ez volt a népszerű jelszó, mely még a plébános indítványát
is csaknem megbuktatta, a ki a mondó volt, hogy ebéd után meghallgassuk
Fruzsinka kisasszony bájos éneklését, a clavicordium mellett.
A kuglizók, ha többségben nem is, de tüzes oppositióban voltak.
Különösen a kapitány félretett minden udvariassági szabályt. Fruzsinka
kisasszonyt hallotta ő már máskor is klavirozni és énekelni; de ma az
egész társaságot le akarja verni a tekepályán.
– Engem nem! kiáltott közbe az esküdt. Fogadjunk, hogy tőlem egy zsinórt
sem fogsz behúzni!
A kapitány tűzbejött és nagyott mondott: a mit a műszavak miatt csak
eredetiben lehet visszaadni.
– Auf einem gesattelten Pudel mach ich immer den König.
A min aztán Laskóy táblabíró úr, a Pudelt négy lábú értelemben véve,
irtóztatóan elkezdett kaczagni. «Egy dragonyos kapitány, a ki egy
felnyergelt pudlin királyt csinál!» Az kellene nekünk magyaroknak! a kik
felnyergelt lovon se tudtunk József császárból királyt csinálni. E
fölött oly kaczagásba jött a táblabíró úr, hogy szétnevette az alatta
levő széket. Erre aztán határozatba ment, hogy elébb meghallgattatik
Fruzsinka kisasszony éneklése és klavirozása, azután pedig elkezdetik a
kuglizás.
De biz az csak olyan határozat volt, mintha a diætán hozták volna, hogy
a ki nem akarta, nem tartotta meg. Ketten-hárman ott somfordáltak
eleinte a zongora körül, a míg Fruzsinka kisasszony valami románczot
bájos hangjával énekelni nem kezde; de miután e mellett pipázni nem
lehetett, utoljára az indítványt tevő plébános maga is elpárolgott, s
utána szökött a kuglizóknak, a kiknek a nagy lármájuk a nyitott ablakon
át felhangzott a kertből. A kapitány még ott is kiabálta, hogy «auf
einem gesattelten Pudel mach ich immer den König». Azt ugyan egész
délután egyet sem csinált; hanem kiteremtette a kuglitámogatónak két
fogát a kiugratott tekével, a miért ott rögtön a legale testimonium
által elmarasztaltatott a III: 3: 14. t.-cz. alapján, mely hat forintban
állapítja meg egy kiütött fognak az árát, 12 frtokban. Igaz, hogy nem
fizette meg.
Fruzsinka kisasszonyt bizony egyedül hagyta mindenki oda fenn a zongora
mellett, Ráby Mátyással. Ő ért a hangjegyekhez is, s mikor rákerül a
sor, el tudja fordítani a lapot.
Mikor aztán ketten maradtak egyedül, akkor Fruzsinka kisasszony becsapta
a kotát s felkelt a zongora mellől, s egyetlen hallgatójához fordult e
szavakkal:
– Minő társaság ez! S összecsapta a kezeit. Egy magasabb eszme, egy
nemes gondolat nem kerül felszínre soha. S ez a mi világunk!
Ráby udvaroncz volt: szerette a társaságot, a melylyel együtt ebédelt,
menteni.
– Egészen a hivatalkörük képezi a sphærájukat.
– Hivatalkörük? Nem hallotta ön, hogy micsoda adomákat hordtak fel
egymásról egész leplezetlen cynismussal? Az mind igaz! Valamennyinél
versenyez a tudatlanság a restséggel és a kapzsisággal. Itt mérnök,
orvos, biró és katonatiszt mind nem érti a hivatását és elhanyagolja:
hanem a helyett, a hol valami nyereség kinálkozik a hivatalos
eljárásból, annak az elfogadását lelkére sem veszi.
Ráby csak prókátorkodott mellettük.
– Nálunk csaknem kényszerítve van erre a tisztviselő. A fizetése csekély
s a legtöbbször a nagy családtartás szüksége kényszeríti a
mellékjövedelmek után látni.
Fruzsinka elnevette magát.
– De hisz ez egy sem családos ember. A kiket itt látott ön az asztalnál,
azok a vén táblabirón kívül mind nőtlen urak, a kik azért járnak a
házhoz, hogy nekem udvaroljanak, s valamennyi mind azt számlálja a
dolmánya gombjain, hogy elvegyen-e, vagy ne vegyen? Meg is tenné, ha
olyan nagyon nem félne tőlem.
– Félni a kisasszonytól? Különös hatást tulajdonít magának.
– Hát azt hiszi ön, hogy én nem tudom, hogyan kell megijeszteni valakit,
a kinek «szándékai vannak!» Selyem divatöltöny, regény a kézbe, ügyesség
a klaviernál, nem törődés a konyhával: a háta kezd borsózni a
kémszemlélőnek: «ezt én nem tudom eltartani!» s odább menekül.
– Ellenkezőleg. A toilette és a nevelés gazdagságot árul el, s egygyel
több ok a rajongásra.
– Igen, ha arról valaki assecurálná őket, hogy nagybátyám gazdagsága, a
mit az maga szerzett, valaha rám száll, de ez az a titok, a mit nem
tudnak kitanulni. Mert két dologról nem tud tisztába jönni az elővigyázó
épouseur: hogy nagybátyám valósággal szeret-e engem, s hogy én tudok-e
úgy hizelkedni a nagybátyámnak, hogy ki ne essem a szeretetéből. S azt
bizony magam sem tudom megmondani.
– No bizony azt nem volna nehéz kitalálni. Épen e kitünő nevelés, s az
elegans toilette tanuskodik a nagybátyja szeretetéről.
– A nevelést a budai Erzsébet-apáczáknál kaptam, Mária Theresia
kegyelméből, az nem került senkinek semmibe. A mi pedig a toilettemet
illeti, annak a kútforrását ezek az urak, a kik itt az asztalnál ültek
mind ismerik. Illő, hogy ön is megismerje.
Azzal egy aranyozott szekrénykéhez sietett, s onnan kivett egy hosszú
számlát, a miben a mai lakoma költségei voltak feljegyezve: párját a már
egyszer ismertetettnek, csakhogy megbővített kiadásban. Akkora quantumok
voltak abban felrakva, mintha a kapitány svadronyostul s a pap
ekklésiástul ebédelt volna itt. Mindazt fizeti a kamarai uradalom.
– Szabad önnek is elolvasni ezt!
Fruzsinka kisasszony mind a két tenyerét arczára szorítá, mintha attól
tartana, hogy pirulása még a festéken is keresztül lobog.
– Már most ön is tudja az én fényüzésem titkát, susogá elfogódottan. S
elképzelheti ön, hogy kedvem volna letépni magamról a grosdenaple
bouffan-t s elszaladni mezítláb – kapálni.
Rábynak megesett a szive a leányon.
– De hát miért kénytelen ön ezt tenni?
– Miért? Miért? Hát azért, hogy megfogjak valakit. Ha párduczos levente
tünik fel a láthatáron, akkor velem is felvétetik a gyöngyös
vállderekat, a csipkés kötényt s a kócsagos kalpagot, ha pedig
divaturacs közeledik a kalithoz, akkor a szalűpőt és a trompőzt. De hát
mindent meg akar ön tudni első találkozóra? No hát tudjon meg ön annyit,
hogy legyen az elsőből utolsó is. Akarja ön megtudni, hogy miért kell
most önnek itt lenni? Jőjjön be velem a belső szobába: mert itt ki
találna valaki hallgatni.
Ráby már bele volt vonva e nőnek a bűvkörébe: az már forgatta őt maga
körül, mint Klimius Miklós a holdjává alakult zsemlyét. Követte őt a
boudoirba.
Itt leültek a causeusere s Fruzsinka legyezőjével játszva, elkezdé az
érdekes vallomást.
– Nem ön az első, édes Ráby, a ki ebbe a városba leszáll, szigorúan
összevont szemöldökkel, hogy «par ordre du Mufti» számot kérjen tőlünk.
Méltán mondhatom «tőlünk», mert mint az imént látta ön, én is benne
vagyok a szent Hermandad szövetségében. Kevés idő jártával mind
valamennyit mosolygó ábrázattal láttam innen eltávozni. Most egyszerre
hirre futamodik, hogy hej érkezett ám a nyakunkra egy igazi kemény
ember, a ki még az aranytól sem rozsdásodik meg. A ki az ajándékozott
nagy összeget kiosztja a szegények között: a kit megvesztegetni nem elég
a nagy kincses láda! Azt mondja erre a szövetség feje: no hát van nekem
egy kincsem, majd megveszem azon! S azzal felöltöztetik a præfectus
hugát divathölgynek s egyedül hagyják őt a megvesztegethetlennel. Ugyan
kérem, nem pirul el ön helyettem? én nem tehetem: mert ki vagyok festve.
És én azt mondom önnek: «fusson ön innen!»
– De kisasszony, a szavak, a miket ön hozzám intézett, csak
megerősítenek abban a szándékomban, a miért idejöttem.
– Én most látom önt először, csak annyit tudok önről, a mennyit azoktól
hallottam, a kik önt szidják. Ma együtt ebédelt velük. De az, a mit
önről az ellenségeitől hallottam, elég arra, hogy önnek a pártjára
keljek. Ön nem a mindennapi emberek közül való. Meneküljön ön e helyről!
– Én? Meneküljek?
– Igen, arról van szó. Ön nem is képzeli, hogy milyen rossz emberek közé
tévedt. Ezek képesek önt megölni. Én hallottam, hogy valaki azzal
fenyegetőzött, hogy önt az utczán szélpuskával lelövi.
Mit akar ez a hölgy? Csakugyan el akarja-e riasztani erről a helyről a
fenyegető alakot? s azzal is czél lesz érve, ha az megijed, s hazaszalad
Bécsbe. Vagy pedig egy tekintetre keresztül ismerte az emberét s
megtudta, hogy ezt azzal lehet legjobban megfogni, ha el akarják
riasztani. Miért mutatta be magát is oly eltaszító vonásokkal; mert
kitalálta, hogy a leghathatósabb csáb az elutasítás?
Ráby azzal felelt erre az ijesztésre, hogy most már odaült a kisasszony
mellé s kivéve annak kezéből a legyezőt, felváltva hol magát, hol a
kisasszonyt hűsíté vele.
– De hisz ez nekem nagyon tetszik, így épen regényes lesz az
ittmulatásom.
– Meg fogja ön azt bánni. Higyje el nekem. Ezer bajnak, veszélynek teszi
ki magát, a mit leküzdeni az ön tehetsége kevés. Azt látom önről, hogy
személyes bátorságára büszke. Ha önnek párbajra kellene menni valakivel,
az nem tartaná önt vissza, ha megtudná, hogy ellenfele nagyon jó lövő?
Jó. Hanem ha abban a perczben, a melyben önök a barrieren állnak, valaki
azt sugná önnek: «vigyázz, a secundásod az ellenféllel összejátszik, a
pisztolyodba nem tett golyót!» nem azt mondaná-e ön: «így nem vívok!»
– De az itt lehetetlen.
– Jó! Hát hogy én önnek bebizonyítsam, miszerint nem azt teszem, a mit
az ön ellenségei rám bíztak, hogy önt körülhálózzam; hanem annak az
ellenkezőjét, hogy a tőrt széttépjem, a miben már ön vergődik, tehát
mutatok önnek valamit, a mi egyszerre fel fogja önt világosítani.
Azzal az iróasztalához lépett s annak a fiókjából kivett egy levelet.
Ismerős ön előtt ez az irás?
– Nagyon jól. A districtualis commissarius irása.
– A levél hozzám lett czímezve, hogy gyanút ne költsön. Olvassa el,
kérem.
Ez volt az a levél, a mit ő méltósága még a szini előadás alatt irt
vala.
Rábynak az arcza e levélnek az olvasása alatt nem sápadt el az
ijedelemtől, hanem lángragyulladt a haragtól. Pedig meg kellett volna
rémülnie a fölött, hogy maga a hivatalbeli előljárója, a kinek az ő
küldetését elő kellene segítenie, elárulja őt az ellenségeinek s egy
gyékényen árul azokkal, a kiket meg kellene fenyítnie! Hát kiben bízzék
már most?
– Menekülni fog ön innen? kérdé Fruzsinka tőle, és szavai kergették; de
a szemei marasztalák.
– Most fogok csak igazán itt maradni! felelt Ráby, talpra pattanva, s
hogy megmutassa, milyen dolgok elkövetésére van merészsége, hirtelen
ajkához emelte Fruzsinka kezét s forrón megcsókolta azt.
S a leány nem rántotta vissza a kezét, hanem adott neki egy forró
szorítást vele, mely azt mondá: «ilyen férfit kerestem én már régen».
– Hagyjon ön el most! súgá neki, de szemei azt mondták: «de jőjjön
vissza minél elébb!»
Ráby Mátyás annyit már tudott, hogy magához méltó magas lelket, erős
szivet, nemes, rokonszenves alakot hozott eléje a sors.