(Kiben gengeen tvdtvl adatik, hogi meeg az kinchneel is wagion nagiobb
kinch, mellel emberecnec ziweet meg lehessen weztegetni.)
Ráby Mátyás alig érkezett haza Szent-Endrére, rögtön tapasztalá, hogy
már ott minden ember tudja, hogy ő mi járatban van itten. Egyszerre
tyúkkal, kalácscsal forgolódott körülötte minden ember. A szolgálója
arról értesíté, hogy távolléte alatt két hordó finom bort hengerítettek
le a pinczéjébe; s nem mondták meg, hogy ki küldi? Az udvarára szépen be
volt állítva a télire való tizenkét öl fa. Azt sem tudni, hogy ki
küldte. A baromfi udvara tele volt libával, pulykával, az mind úgy
repült ide az égből. Hát még az a sok szép mákoskalács, a mi egyszer
csak itt termett az asztalon. Azt is mind az Isten adta.
Kár volt Ráby úrnak olyan nagyon boszankodni e felett! ne búsuljon, majd
el jön az idő, a mikor meg valahányszor kihúzza a lábát a házból,
mindannyiszor tisztára ki fogják rabolni ugyanazok, a kik most
ajándékkal tele hordták. Szörnyen pattogott, hogy hozzá ne merjen a
szolgáló semmihez nyúlni, a mit ajándékba hoztak; mert rögtön elkergeti.
A szegény Böske nagyon elbámult ezen. Hiszen attól hízik az ember, a mit
ingyen kap.
A hazaérkezése napján pedig oda áll a kapuja elé szép négy lóval, meg
egy könnyű bricskával két esküdt polgár, a kik közül az egyiket Paprika
Péternek hívták. Korábbi időkben hat esztendeig biró volt, ilyenformán
nagyon jó tudomása lehetett az itteni állapotokról. Betértek egy jó nap
kivánásra Ráby úrhoz. Paprika uram mindjárt azon kezdé, hogy ilyen úrnak
nem lehet lovak nélkül létezni ezen a vidéken, a kinek olyan sok
járása-kelése van. Ez a négy ló kocsistul együtt eladó Ráby úr számára
negyven magyar forintokért. Ne tessék az ár fölött elbámulni; azért nem
lopott jószág ez; a város saját nevelése a négy ló; a bricskát meg
remekbe csinálta a bognár.
Ráby Mátyás igen szép udvariasan megköszönte az atyafiaknak a
szivességét; de neki az ekvipázs még ilyen olcsón sem kell s nem
szándékozik nagyobb úrnak mutatni magát, mint a mekkora.
Azok csak nem hagytak neki békét, utoljára még szénát, zabot is igértek
hozni a négy ló számára, míg elvégre Ráby megmondta nekik kereken, hogy
ide hiába hordanak ajándékot; mert azzal az ő feltett szándékát se
jobbra, se balra el nem térítik.
Paprika Péter uram nagy hüledezve tért vissza a tanácsülésbe, a hol az
esküdtek vártak rájuk, hogy mit végeznek?
– Jaj, birák uraimék, mondá a küldött, itt nem teszi meg a kis láda!
Kemény embert küldtek a nyakunkra. Ennél az öreg ládába kell nyulni!
Meghányták-vetették a dolgot s bíz abban állapodtak meg, hogy a «közjó
kedvéért» eret kell vágni az e czélra félretett kincsen: s az újabb
kisérlet végrehajtásával megint Paprika Péter uram és esküdt társa
levének megbízva; a kiknek az ilyen eljárásokban már nagy tapasztalatuk
vala.
Másnap tehát visszamenének Ráby Mátyás házához és előadták neki
világosan a dolgot. Hogy itt «van egy kis teher a saraglyában» mert hát
«a nyomtató lónak sem kötik be a száját», s «asztag mellett kalászt
szedni: jó!» de hát «a kit nem éget, az ne fújja a kását»; mert «a ki
molnárral utazik, annak lisztes a kabátja»; aztán meg a «szakácscsal nem
jó az embernek haragban lenni». De hát különben is «bolond ember az, a
ki az ökör alatt is borjút keres», ellenben «addig hántsd a hársfát, a
míg hámlik», sőt igaz az, hogy «ha ludat osztasz, a legjobb darabot
magadnak tartsd», de mivelhogy «a kinek Krisztus a barátja, az idvezül»,
tudnivaló pedig, hogy «a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen», a vége
a dolognak az, hogy Paprika Péter uram a magistratus nevében ime
háromezer darab körmöczi aranyat teszen le Ráby uramnak az asztalára: a
miért azután a tekintetes úr majd tudni fogja, hogy mit kell cselekedni.
Három ezer arany a mai világban is szép pénz, akkoriban épen egész
capitalis volt; de majd kiverte azzal Paprika uraimékat Ráby Mátyás a
szobájából. Most már igazán megharagudott és goromba volt. Úgy
taszigálta ki erővel a látogatóit az ajtón.
«Jól van jól, dunynyogá magában Paprika Péter uram; láttam én már ilyen
haragos urat máskor is eleget; hallottam én már elégszer: kitakarodik
kend! Elviszi kend a pénzét! Hogy mer engem így megbántani! Mondani mind
így mondják; hanem aztán okos ember ezt úgy intézi el, hogy engedi magát
leszidatni, s míg a hatalmas úr az egyik deputatust a gallérjánál fogva
tologatja ki a szobájából, az alatt a másik a megvetett aranyakat szépen
belecsúsztatja a haragos főúr szegre akasztott felső kabátjának a
zsebébe, s szépen ott hagyják. Nincs rá eset, hogy utána küldjék az
összeget, a mit hat szem között fejéhez vágnak a kisértőnek; hanem mikor
az ember magára marad, egyedül a szobában, s észreveszi, hogy valami
húzza le a zsebét, belenyúl; látja, hogy a biz arany: azt mondja rá,
hogy «az Isten adta hát». – Ez a praxis.
Azt hitték, hogy most is úgy történt. Eltelt egy hét és Rábi Mátyás uram
csak nem ment panaszra sehova a rajta elkövetett megbántás miatt. Az
atyafiak kezdtek már neki confidens mosolygásokkal köszöntgetni az
utczán. Ismerik már! Ez is oly madár, mint a többi. Kissé több madárlép
kellett neki a talpára, mint a többinek; de csak megragadt aztán mégis.
Itthon van már!
Bezzeg nagy volt aztán a híveknek a megrökönyödésük, mikor a következő
vasárnap valamennyi templomban, plébános, pópa és prédikátor mind
felolvasá a prédikátió végén a császárnak azt a kegyelmes leiratát, mely
szerint ama 3000 darab aranyak, melyek e város «becsületes» (czím)
tanácsa által Ráby Mátyás kamarás úrnak jótékony czélokra átadattak, a
tavaly leégett negyven gazda között kiosztassanak, úgy, hogy
mindegyiknek adassék 75 arany. Volt is processio Rábynak a házához! A
károsult nép egész familiástól ment hozzá hálálkodni, kézcsókolni.
Soknak a háza még most is fedetlen volt. Soha jobbkor nem jöhetett volna
az a segítség. De egyszerre hive is lett a szegény nép. Van annak esze!
Nem kellett annak magyarázni, hogy volt, mint volt? Mingyárt kitalálta,
hogy nem jótékony czélra adták birák uraimék Rábynak azt a sok pénzt,
hanem lekenyerezésül. S ő ajándékozta nekik a megvetett bűndíjt. Most
már úgy nézték, mint megváltójukat.
Hanem annál jobban meg voltak rémülve birák uraimék. Nosza futott biró
uram, nótárius uram, Paprika Péter uram a præfectushoz, s jelenté
hüledezve, hogy no most küldtek ám a nyakukra egy olyan sárkányt, a kit
még a «nagy kincs» sem bír kielégíteni.
– Jó! mondá a præfectus. Akkor majd elővegyük a még nagyobb kincset, az
majd kielégíti bizonnyal.
Hogy mi volt légyen az a még nagyobb kincs? az majd a dologok rendén
lassankint kitudódik.