(Mellben kimagiaraztatic, millen naghi kewlevmbseegh leegien ioo
baraatoc ees az ellenseegec kevztt.)
Alig huzta ki a lábát a cancellária felőli ajtón Ráby, a mint a
díszszobának az ebédlő felőli ajtaján meg bedugta a fejét Mariska
leányasszony. Tárhalmy úr még ott járkált nagy léptekkel.
– Hitt engem édes apám? kérdé a lányka.
– Nem híttalak én, kis lányom. De hát gyere be!
– Haragszik édes apám?
– Nem haragszom én, kis lányom.
– Pöröltek?
– Dehogy pöröltünk! Országos dolgok fölött disputáltunk, s az úgy
hangzik az ajtón keresztül, mintha pörpatvar volna. No gyere be hát
egészen.
A lányka oda sompolyodott hizelkedve az atyjához.
– De igazán nem hítt, édes apám?
– Nem én.
– Én úgy hallottam, mintha azt mondta volna, hogy «Mariska, holnap
vendégünk lesz!»
– Igazságod van! szólt elmosolyodva Tárhalmy. Persze, hogy mondtam.
Holnap itt ebédel nálunk Matyi bátyád. Lásd, hogy elfelejtettem volna.
– Pedig azt nekem jókor meg kell tudni.
– Igaz, igaz. Hogy a kedvencz ételeit elkészíthesd számára. No hát csak
láss hozzá. Kell valamit hozatni a «görögtül?»
– Nem kell semmi, minden van itthon.
A leány azzal kezet csókolt, mind a kettőt megcsókolta, s mint a ki
valami új ruhát kapott, olyan örömmel tánczolt vissza a másik szobába.
(Tudott ő tánczolni, de csak úgy, a maga örömében, mint a madár.)
A két szolgálónak nosza rögtön abba kellett hagyni a fonást, az egyiknek
a mozsárhoz állani és mandolát törni, a másiknak lisztet szitálni a
dorongos fánkhoz. (Nem volt ám akkor numero nulla liszt.) Ő maga pedig
czitrom-hámozáshoz fogott. «Krisztus lábát» fog készíteni: az a Matyi
bácsi kedvencz süteménye; nem is tudnak olyat csinálni a bécsi
czukkerpakkerek. Volt aztán danolás az egész háznál. Dehogy nem volt
szabad Mariskának danolni, ha kedve támadt hozzá! Csakhogy nagyon ritkán
támadt kedve. S ha nem volt hozzá gitár: ott volt a szita, az is jó
zenekiséret; aztán meg a rézmozsár, a miben a mandulát törték.
A főnótárius úr pedig kiment a hajdúhoz s azt mondta neki: Hallja kend
Mihály, siessen azonnal tekintetes Ráby Mátyás urat felkeresni valahol a
városban. Egész Pest nem nagy erdő. Aztán mondja meg neki, hogy
köszöntetem, szivesen látom holnap délre egy kanál levesre.
– Tüstüllést indulok, tekintetes uram; csak elébb a dolgomat elvégzem,
viszonzá a hajdú; az a dolog pedig abból állt, hogy a tekintetes úr
csizmáit sorban megtisztítsa; a mi nem volt olyan gyerek dolog, mint a
mai világban; mert akkor még sárga, meg piros, meg zöld csizmát
hordtunk; ha sár volt, lovon, meg gyaloghintóban jártunk, az ilyen
csizmának nem kellett ám suviczk, hanem kréta, s mindegyiknek pengős
ezüst sarkantyúja volt; azt ki kellett szépen fényesíteni. A míg pedig
ezzel elkészült a Mihály, addig bejárhatta Ráby Mátyás egész Pesten
Budán, a hány locumtenentialis és districtualis præses volt,
valamennyit.
Első volt a helytartósági elnök, a kinél prezentálnia kellett magát.
Ehhez a látogatáshoz megint át kellett öltöznie, mert az már a császár
által kinevezett főhivatalnok. Ide az udvari köntöst kellett felvenni.
Ő excellentiáját bizonyos nimbusz vette körül; mindenki gyülölte, az
udvar is, a nemzet is és egyik sem tudta nélkülözni. Szivós volt és
keresztülharaphatatlan, mint a kaucsuk. A mit nem látott jónak, azt
hiába kisértette meg a császár, nem lett belőle «gáliczkő»; de a
tekintetes Rendek is hiába akartak mozogni, a hol ő kimondta, hogy
nyugodjanak. Senkivel sem sympathiált, senkinek sem járt kedvében. Ezért
volt nélkülözhetetlen.
Ráby jól kitudakolta, hogy mikor kell ő excellentiájához látogatásba
járulni, mert a ki rossz órában lépett be hozzá, az háttal jött tőle
kifelé. Öt órakor szokta a filagoriában meginni a kávéját, akkor
leginkább megközelíthető.
Ő excellentiájának a külseje is ahhoz való volt, a milyen volt a híre.
Verhenyeges arcza, rosszúl borotvált szakállal, levont szemöldökkel,
azon természetes hibája miatt, hogy a nyaka félre volt görbülve a jobb
válla felé, mindig alulról látszott felnézni az emberre. Haja tapirozva
volt és az is vereses; öltönye fél magyar, fél német, kopott és piszkos;
elől sárga az elhullatott tubáktól, a miben a mindig nyakán viselt
Szent-István rend commandeur szalagja is bőven részesült. A hangja
visszataszítóan dörmögő volt. Aztán mindenkihez németül beszélt: és az
rettenetes német nyelv volt; budakeszi dialektus, kecskeméti kiejtéssel;
a beszéd közben sűrűn előfordult ez a mondat nála: «bihászman» (wie
heisst man?) s akkor haragudott, ha a társalgó ki nem tudta találni,
hogy mit akart ő most mondani.
Mikor Ráby Mátyás ő excellentiájának a szeme elé került, még akkor az
csak félig itta meg a kávéját s hagyta maga előtt állni a tisztelkedőt,
folyvást nyilazó szemekkel lövöldözve feléje vizsga pillantásokat.
Csak mikor az utólsó cseppet is kihörpenté a findzsából, akkor kelt fel
és odalépve, azt mondá neki:
«Sind Sie ein Graf?»
Ráby el nem tudta gondolni, hogy hogy jött ő kapóra ennek a kérdésnek?
Mondta, hogy nem az, csak nemes ember.
Azzal ő excellentiája megfogta a két ujjával Rábynak a selyem-mellényét,
s azt hevesen megrázva, azt mondá:
– Hát ez, bihászman? micsoda?
Ráby tudta már, hogy mi ez a bihászman?
– Az arany-himzést méltóztatik érteni a lajblimon?
– Igen is szolgálatjára. A «Kleiderordnung» parancsolatja szerint
arany-himzést csak a grófoknak szabad viselni.
Mert abban az időben Kleiderordnung volt. A császárnak még arra is
kiterjedt a gondja, hogy alattvalói hogy öltözködjenek. A mi öltözet és
czifrázat a grófoknak dukált, az nem volt megengedve a báróknak. Minden
emberről az első látásra meg lehetett már tudni, hogy micsoda? A kalapja
is megmondta. A herczegek és herczegasszonyok kalapján a tollprémezet
fehér fekete volt, a grófokén fehér, a bárókén fekete, a nemes emberekén
fehér-piros és a szinészekén világos-zöld. Ezek tartoztak az
aristocratiához. A mi azon alul volt, annak nem competált toll a kalapja
szélére. Hanem a szinésznőknek kötényt is kellett viselni, még pedig
sárgát, kéket vagy rózsaszínűt. Még a fuschermestereknek is meg volt
szabva az egyenruhája. Pálczát mindenki viselt, de azon aranyzsinórt
csak a herczegek, ezüstöt aranynyal a grófok, ezüstöt a bárók, selyem
czafrangot a nemesek, szalagot a szinészek, szijat a polgárok; ezt a
rendet a hölgyeknek is meg kellett tartani, kik mind nagy négy láb
hosszú nádpálczákkal jártak. A himzések a frakkon, mellényen és
vállfüzőn pedig épen egész heraldikai tanulmányt képeznek.
Azért volt olyan nagy dolog ő excellentiája előtt az az arany-himzés a
Ráby mellényén, kinek, mint nemes embernek, nem arany, hanem csak ezüst
járta volna meg, az sem himzés, hanem csak paszománt.
– Ez a császári iroda titkárjainak a viselete, magyarázá meg Ráby.
– Az már más. Különben a keményített máslis nyakravaló sem járná meg egy
simpla nemesnek.
Azzal körüljárta nagy gyanakodva a látogatóját.
– No hát ilyen a bihászman? Hofkabinet-Sekretär? Még az a széles másli
is a czipőcsatton. No jól van. Tudom már, hogy miért jött ide az úr?
Referálták. Tegye meg az úr a kötelességét. De jól vigyázzon mindenre, a
mit tesz, mert ha valahol elbotlik, senki sem lesz, a ki fölemelje.
Ennyit mondok. Servus humillimus.
De Ráby nem hagyta magát ilyen könnyen kiexpediálni.
– Még én nem mondok «Servus humillimus»-t, excellentiás uram. Mert nekem
excellentiádhoz egyenes küldetésem van; attól, a ki mindkettőnkkel
rendelkezik. Nekem kötelességem beszélni: excellentiádnak azt
meghallgatni. Itt a császár credentionalisa.
A határozott hang egyszerre kitölt minden rang- és korkülömbséget. Ő
excellentiája hiába találta azt ki, hogy a szobában alá s fel sétáljon;
Ráby együtt tette meg vele a sétát, az ajtótól az ablakig, meg vissza,
mindaddig, míg az egész rábizott ügyet a fülébe nem rágta ő
excellentiájának, jól ügyelve a mellett, hogy minden fordulónál jobb
felől ereszsze nagyméltóságú sétáló társát.
Mikor aztán vége volt az előadásának, akkor szépen meghajtotta a fejét,
a csókaorrú kalap hegyét az álláig emelte, a jobb lábát hátrahuzva, 65
fokú szögletben térdben meggörbíté, és sarkát fölemelte s most már ő is
«Servus humillimus»-t mondva, három etiquette-szerű correct lépéssel
kihátrált az ajtón.
Alig tette be maga után az ajtót, midőn a szobából heves csengetés
hangzott utána, a mire a folyosón keresztül jött rohanva ő
excellentiájának a titkárja: egy savanyúképű, lenparókás dicasterialis
hivatalnok, csíkos szövetű karton frakkban; majd egymásba ütötték az
orrukat. Az is nagyon megnézte nemes Ráby Mátyásnak a czipőmáslijait s
megcsóválta azt a kiskutyafark módjára felkunkorodott czopfot a parókás
fején.
Hallatlan dolog az mégis! Hogy a császári kabinet titkárainak tulajdon
olyan széles keményített máslijuk legyen a czipőjük csattján, a minő a
grófoknak van, holott más nemes uraknak csak keskeny és lágy szalagot
szabad rangjuk jelvényeül viselni ugyanott.
A mai kor fia és leánya ezen persze nevetni fog, s sehogy sem fogja
elhinni, hogy ez tragicus dolog, mely mélyen sérti az alattvalók
érzületét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nemes Ráby Mátyás innen egyenesen a Districtualis Commissarius úr
lakására sietett, ki szintén Budán lakott, maga egy egész házban. Ennek
a kapuja előtt már strázsa is állt. Azonkivűl kapus is volt a
bejáratnál, a ki csöngetett, ha gyaloghintós látogató érkezett. Akkor
még a gyaloghintó volt a «gőzsikló» fel a várba. Kocsin is fel lehetett
menni; de azt nem köszönte meg az ember. Gyalog pedig nem volt tanácsos
járni, mert a fedett folyosón, a mi a vízi városba levezetett, olyan
sötét volt, hogy a magányos embert könnyen kirabolhatták.
A districtualis commissariushoz már nagyobb biztossággal sietett fel
Ráby. Az bécsi ismerős volt: hires gavallér. A mint a komornyik
bejelenté a vendéget, rögtön kiizent, hogy csak menjen be hozzá, most
épen a toilettejét csinálja, a régi jó barátot ez nem fogja zsenirozni.
Haj bizony az akkori férfi-toilette nem volt bolondság, s a ki azt
kiegészíté, a frizeur, a szabad művészek osztályához tartozott. Elébb
simára kellett borotválni ő excellentiája ábrázatját, azután elővenni az
egyik pikszist, abból valami fehéret, a másikból valami gyönge pirosat
mázolni az arczára; mert akkor nemcsak a delnők, hanem a delfiak is
festették az arczukat, majd finom pemzlivel szemöldököt rajzolni, aztán
meg egy ultramarin griflivel gyöngéd ereket a halántékra; azután a
kipirosított ajkak fölé művészi kiszámítással oda illeszteni a
szépség-flastromot.
S mikor készen volt a remekmű, csak azután kellett végezni a
felbodorított, táskába font haj beporozását; mely alatt, hogy a pictura
el ne rontassék, a gavallér egy olyanforma hüvelyt tartott az arcza elé,
a mi a czukorsüveg végét takaró papiroshoz hasonlít, míg a fodrász egy
óriási nagy pamacscsal hajporfellegeket szórt a frizurájára.
Hát ez alatt lehetett diskurálni.
– Krisztigott, brúderkám! üdvözlé a belépőt ő excellentiája. Mindjárt
készen leszek s akkor szolgálatodra állok. Ülj le addig az
olvasó-asztalhoz s mulasd magad a lectürrel.
Ott a főhivatalnok asztalán hevernek a legujabb pamfletek: «A Babylon».
«Babel». «Ninive». «Briefe aus dem Mond». «Briefe aus der Hölle». Fezer,
Wucherer, Hofman, Riederer nevezetes pasquilljai József császár ellen.
De ott volt az «Antininive» is, s Battyányi «Tausend und ein Irrthum»-ja
és a «Babuk», meg az «Unwahrscheinlichkeiten». A pamfletek stylusa olyan
volt, hogy ahhoz képest a mai világbeli ellenzéki polemia még mind csak
adventi prédikáczió.
Szapperment! Az volt aztán a bors, a mit egyenesen a császár orra alá
törtek! – S ő maga adta nekik hozzá a mozsarat, hogy hadd törjék.
– Mind ismerem én már ezeket, szólt Ráby Mátyás. Nálunk is ott hevernek
az irodaasztalon, minden szobában.
– S a császár nem haragszik érte?
– Sőt maga hozatja fel a pamfleteket és velem olvastatja fel magának és
igen jókat nevet rajtuk.
– Másutt ezt a kiadót legalább is kerékbe törték volna.
– József okosabb nemét találta ki számára a büntetésnek. Wucherer a
pasquilljait harmincz krajczárért szokta árultatni s házakat vásárolt a
nyereségen; most a császár azt teszi, hogy a mint egy pasquill
megjelenik az ő személye ellen, azt rögtön utána nyomatja s árultatja
nyolcz krajczárért. Wucherernek a példányai mind a nyakán maradnak, a
publikum mind a császár utánnyomatait veszi. A begyült pénzt pedig
kiosztják a szegényeknek.
– Eh! ez nem császárhoz illő ötlet! Sokkal fejedelemhez illőbb gondolat
volna a ficzkót lenyakaztatni.
– A császárnak mind ilyen plebejus ötletei vannak.
– Azzal a gárdistatiszttel is mit tett? Nem tudtatok neki szólni? A kik
közel vagytok hozzá. Pellengérre állíttatni egy nemes embert. Aztán
miért? Azért, mert elvett a gárda kassájából rongyos kilenczvenhatezer
forintot. Hiszen nem lopta el, csak elszámította magát. Nem tudta, hogy
mibe kerülnek a szép asszonyok, a kik hintóban járnak. Aztán lám helyre
akarta pótolni a hiányt becsületesen, három alchymista műhelyt is
állított fel; de hát még sem tudott aranyat csinálni. Az ilyen kis
hiányt Mária Terézia az udvari perselyből szokta helyrepótolni.
– Hja most annak kilyukadt a feneke.
Ez alatt a friseur elkészült ő méltósága fejével s magukra hagyta az
urakat.
Rábynak könnyű volt a felvett themából egyenesen áttérni az idejövetele
czéljára.
– A császár a közpénzek kezelésében a végletekig szigorral szokott
itélni. Most épen azért küldött le engemet, hogy a szent-endrei kamarai
uradalom kezelésében észrevehető visszaélések kiderítését szorgalmazzam.
– Tudom, tudom, szólt ő méltósága, otkolont töltve a tenyerébe. Nekem is
intimálva van a dolog. Hanem átkozottúl unni fogod magadat abban a
sárfészekben; vagy akár ebben a mi Krähwinkelünkben itt! Noverre
balletjei után azt nézni, hogy ugrálnak a szarkák egyik fáról a másikra?
Hej, van-e már új operette-társaság a kärtnerkapui szinházban? vagy még
most is minden igazgató sorban bukik benne? Hát a lipótvárosi szinházban
adják-e még Kasperlét? Ah milyen fölségesen játsza azt La Roche![18] Hát
a Mercur, der Mode-Zauberer-t hányszor nézted meg? Azt hallom, hogy
tizenháromszor adták egymásután.
– Bizony én nekem most más Mercurokkal van bajom, és más forma
szemfényvesztőkkel, a kik a szegény nép tarsolyából tudják
kieskamotirozni a pénzt.
– Ördög vigye a parasztjaidat! Hát a Grabenen, a Kohlmarkton
lorgnettirozzátok-e még a szép hölgyeket? Fenmaradt-e még a redouteban a
stájertáncz? Hát az «Arany Ábécébe» járnak-e még a czimborák? Hol van
most esténkint az összejövetel a téli saison alatt? A «Púposhátú
reménységnél», vagy a «nackender Herrgottnál?»
– Nem. Most «zur guten Frau» jár a társaság. A kocsma czímeren egy
asszony van lefestve, a kinek nincsen feje.
– Hahaha! Nincsen feje? Azért jó asszony. Mit szól hozzá a kocsmáros
felesége?
– De azt én most meg nem kérdezhetem, mert én nekem itt kell töltenem a
telet számadások átvizsgálásával.
– Ostoba munka! Végezd el hamar, s eredj vissza Bécsbe. Mondd, hogy nem
találtál semmit. Hát Pozsonyban a Grassalkovich herczeg szinházában
voltál-e már? Azt mondják, hogy hetenkint húsz forintot fizet a
társaságának, s azonkívül kosztot is ád nekik! Mit meg nem értünk
Pozsonyban! Csak nekünk kell itt az ország fővárosában ezzel a rossz
truppal kínlódnunk. De hát az is jó, ha nincs más. Hát az öreg Stephani
játsza-e még Codrust? Bizony Isten egy foga sincs már. Hanem a szegény
Jaquet Katharináért kár. Kellemesen deklamált. Igaz-e, hogy a császár
lefestette az arczképét s a Burgban akasztatta fel? Tizenöt aranyat
fizetett érte?
– Igaz, igaz, lefestette, felakasztatta, tizenöt aranyat fizetett érte,
hanem hát kérem méltóságos districtualis commissarius úr kegyeskedjék az
én szent-endrei ügyemnek az előterjesztését is meghallgatni.
– Hiszen hallgatom barátom. Egészen rendelkezésedre állok. Csupa fül
vagyok. Csak beszélj. Ne confundáld magad azért, hogy én közbeszólok.
Hallok én mindent. Hogy annyit kizsaroltak a szegény néptől? Hallatlan!
Hogy ez ellen maga a rácz pópa is felszólalt már! Derék ember! Épen
olyan pap lehet, mint a mi Parhammerünk Bécsben! Tudod, mikor nagy
pénteken odavitette magának az ebédjét a temetőbe, két vízbe főtt
gombóczot s ott költötte azt el egy sírhalmon, a nép szeme láttára,
estére meg odajött hozzánk a «nackender Herrgottba» s jóllakott
straszburgi pástétommal. Hahaha! Folytasd csak! hallgatom. Oda hallgatok
én. Nagyszerű gazságok, a miket felfedeztél! Az a rejtett láda
históriája valósággal hasonlít a «Soncha barlangja» «oder die vierzig
Räuber» darab történetéhez. Mondd csak tovább! Az a nótárius
megérdemelné, hogy oda jusson Donáti mellé az Armensünder Kerkerbe!
Apropos! igaz az a nagyszerű hamisítás, a miért egy nagynevű gróf
börtönbe jutott? A legnagyobb szigorral kell az ilyen emberekkel
elbánni. Ejh az olyan apró-cseprő szunyogocskák, mint a te falusi
nótáriusod, bizvást fennakadnak a pókhálóban, de a nagy excellentiás
dongók keresztül törnek rajta. Azokon kell példát szolgáltatni.
Ráby Mátyás egészen letett róla, hogy ő a maga szentendrei ügyét-baját
elmondhassa a méltóságos úrnak, úgy, hogy azt annak a kegyes fülei
bevegyék. Jobbnak látta elhallgatni, s engedni, hogy hadd beszélje ki
magát.
Akkor aztán a méltóságos úr, a ki igen fain ember volt, úgy tett, mint a
ki egészen megértette a dolgot.
– Csak bízd rám, kedves barátom, én utána fogok járni a dolognak.
Számíthatsz a segélyemre. A vármegyei urak, ha renitenskednek, majd
megtánczoltassuk őket. Hanem már most nekem is van hozzád egy komoly
kérdésem. Egy dologban szeretném a véleményedet megtudni. Valahányszor
az öreg Ráday Pállal összejövünk, mindig disputálunk fölötte. Az a
kérdés, hogy Mozart-e különb muzsikus vagy Kutzeloch? Ráday azt állítja,
hogy Mozart, én pedig azt, hogy Kutzeloch. Te ismered, hallottad
muzsikálni mind a kettőt. Mi véleményed van felőle? No, nem kívánom,
hogy rögtön választ adj. Gondold meg a dolgot, s ha megint lesz hozzád
szerencsém, akkor majd kikérem az itéletedet.
De inkább soha se jön ide többet Ráby Mátyás, mint hogy azt megmondja ő
méltóságának, hogy Mozart-e nagyobb, vagy Kutzeloch?
– No de most már szinházba menetel ideje van, kedves barátom. Ott
játszik a trupp a rondellában. Tudod, hogy mire való volt az a rondella?
Azt Zsigmond király azért építette, hogy onnan egy lánczot húzat
keresztül a budai csonkatoronyig s a Dunán járó hajóktól vámot szed.
Fölséges idea! Hunyady Mátyás alatt meg azokat a perduelliseket csukták
ide, a kik az ügyeiket a római pápához apellálták. Az a «Mátyás diák»
valóságos «gróf Falkenstein» volt magyar kiadásban.[19] Gyere velem oda.
Van páholyom. Onnan rendre megláthatod a budai és pesti szépeket. A
darab nem sokat ér.
– Köszönöm, méltóságos uram, sajnálom, hogy nem használhatom e kegyes
nagylelküséget, de haza kell sietnem, s megirnom a tudósításomat a
császárhoz.
– Ugyan minek az az irkafirka? Ne irkálj te Bécsbe! No ha nem akarsz ma
velem a szinházba jönni, hát akkor gyere el hozzám holnap ebédre, akkor
majd beszélhetünk mindenféléről.
Ráby nem vethette szemére magas pártfogójának, hogy az meg ne adta volna
neki a barátságos jó tanácsot: «ne irkálj te Bécsbe!» Az ő részén volt a
hiba, hogy a sok polyva közül ezt az egy magot ki nem tudta rostálni.
Mégis csak hazament, firkálni Bécsbe.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A mint a helytartósági elnök úrhoz benyitott a titkárja, ő excellentiája
ezt mondá neki:
– Melyik törvényczikk az, a mely szól a «nobilis, cum rusticis
tumultuans»-ról?[20]
A titkár maga volt az eleven corpus juris. Nem csak azt megtudta
mondani, hogy a kivánt törvényczikk az 1514-ik 33-ik kacscsában
foglaltatik, de szó szerint is tudta azt idézni. «Az olyan nemesek, kik
a parasztság zavargásaiban részt vettek, számüzessenek és minden világi
birtokuktól megfosztassanak.»
Ő excellentiája nagyot dörmögött rá, s a fogai közt rágogatta a
törvényczikket kelletlenül, mint a kinek az nem elég.
– Hát az a másik a «nota conjurationis»-ról?
– Az az 1536-iki 40. t.-cz. – Az összeesküvés egyenlő vétség a
hűtelenséggel. Vide Nota infidelitatis.
A kérdező megrázta a fejét.
– Hát a «consiliariorum calumniatores»-ról szóló törvényczikk?
– Az 1588-iki 48-ik. Szól ekképen: «Az ország tanácsosainak rágalmazója
és méltatlanul vádolója fejének és minden birtokának elvesztésére
itéltetik.» Foganatba vétetett a törvényczikk az ország akkori
al-tárnokmestere ellenében.
– Jól van. Elmehet az úr.
Ő excellentiája meg volt elégedve.
Hanem aztán megint vissza csengette a titkárt.
– Melyik törvényczikk szól a «portatores causarum»-ról?
– Az 1498-iki 63-ik. «A kik az ügyeiket az országon kívül eső forumok
elé viszik, elfogassanak és a csonkatoronyba zárassanak.» Ez azonban
csak a lelki ügyekben támadt processusokra vonatkozik.
– Azt nem kérdeztem az úrtól. Most már igazán elmehet az úr.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ő méltósága a districtualis commissarius úr pedig, a ki Ráby előadása
alatt úgy tett, mintha az egész szent-endrei ügyre rá sem hallgatna, a
rondellába megérkezve, rögtön papirost, tintát, tollat hozatott magának
a páholyába, s nem törődve vele, hogy Iffland «Gonosztett
nagyravágyásból» drámája alatt hogy sírják tele zsebkendőiket a szép
asszonyok? nagy sietve levelet irt a præfectus úrnak, melyben tudatta
vele, hogy Ráby Mátyás mi járatban van? hogy a császártól van egyenes
megbizása a számadoltatásra, hogy már eddig is igen jól van mindenről
értesítve; még a titkos nagy ládáról is tudomással bír; annálfogva jó
lesz vele csinynyán bánni; mert különben még bajt csinálhat az uraknak.
Azt a levelet még onnan a szinházból éjszakai stafétával elküldte,
egyenesen a præfectus kastélyához csimezve, hogy a staféta a postamester
házánál meg se álljon.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A Mihály hajdú pedig csak késő este érkezett vissza Ráby Mátyás lemondó
válaszával a megyeházához. Nem jöhet el, mert már a districtualis
commissarius ő méltóságához igérkezett holnapra ebédre.
– No, kis leányom, mondá aztán a főnótárius Mariskának, hagyd abba már a
mandulatörést; Matyi bátyád nem jön el holnap hozzánk ebédre, mert ő
holnap nagy kanállal eszik.
Vége lett aztán egyszerre minden danolásnak a háznál!