(Mellben elevfordvl egi madaarieztev, ees bezeelgetees leezen az
dinnieecrevl ees egieeb cvcvrbitaceacrol)
Leányfalvi Máté úr egészen magának való ember volt. Ő vitte a
szent-endrei postahivatalt. Azzal ő neki csak délelőtt volt dolga,
délután pedig történhetett a világban, a mi akart, az ő rá nézve nem
volt sürgetős. Ő sem járt sehová, ő hozzá sem járt senki. Nem szeretett
semmi mulatságot. Csak egy szenvedélye volt: a kertészet; azt azután
egész hollandi nekiadással űzte. Voltak olyan virágai, a minőknek soha
senki hírét sem hallotta: külföldi ritkaságok; aztán meg kiveszőben levő
fajok, a miknek az utolsó sarjadékát az ő kőfallal körülkerített kertje
tartogatta még. És azokra ő féltékenyebb volt, mint egy arabs a
háremére. Dehogy engedte volna másnak azt az örömöt, hogy az ő
virágaiból szaporítson! Ha kértek tőle magot, azt ugyan nem tagadta meg
a «jó embereitől,» hanem a jó embereknél soha se kelt ki abból egy szem
se. Alapos a gyanú, hogy az elajándékozandó magot előbb leforrázta
valami lúggal.
A dinnyéi kivált kitünőek voltak. Ő azokból soha egy szeletet maga meg
nem evett. Igaz kertész szokásaként, nem volt gyümölcsevő. Csak
elajándékozásra termelt. De a mit elajándékozott, azt előbb kétfelé
vágta s az utolsó magot is kiszedte belőle.
A dinnye-érés idején két nagy sinkorán őrizte a kertjét, s az ő saját
hálószobájának az ablaka is a kertre szolgált. A kit tolvajlási szándék
vezetett volna a kőfalon keresztül, azt srétek és czerberusok tették
volna tönkre.
Hanem a sárgarigókkal volt nagyon megakadva. Azok a szomszéd kertekből
minduntalan átlátogattak az ő dinnye-ágyaiba s a legszebb gerezdes
gömböket kikezdték.
Ezek ellen mindenféle madárijesztőket kigondolt. De azok az udvari
szineket viselő madarak szörnyű aristocraták, mindenféle plebejus váztól
meg nem ijednek; a mi ott holmi rongyos kalapban, szakadozott szűrrel,
fancsali feszületként áll a dinnye-ágyak között: tudják, hogy az csak
paraszt, a kivel paczkázni lehet.
Egyszer aztán azt mondá a postamester úr: no megálljatok, rigók, majd
csinálok én nektek ide egy olyan madárijesztőt, a mitől tudom, hogy mind
a Szigetségbe repültök át.
Nem restelt Pestre felmenni, ott a zsidóutczában összevásárolni holmi
zsibvásárra jutott módi viseletet, lebernyeges frakkot, csókaorrú
kalapot, pulidert, kenderből készült parókát. Azzal aztán szépen
kistaffirozta a kitömött bábot, a ki két lábú karóra volt felállítva,
kobakfejjel, tászlis újjú kezekkel: s még azt sem restelte, hogy annak
az egyik kezébe egy fakardot adjon, a mi olyan elmésen volt formálva,
hogy mikor a szél fújt, a fakard elkezdett hadakozni, mintha valami
igazi gavallér csinálná vele a hat vágást.
No ettől csak elijed a határból minden becsületes madár!
Az öreg úr nagy gyönyörűséggel nézegeté csodálatraméltó alkotását, úgy,
hogy észre sem vette, hogy a lánczra kötött kutyák milyen bomlottul
ugatnak valakire, a ki a kertajtón át közeledik felé.
Csak akkor vette észre, mikor az «szerencsés jó napot» kivánt neki.
Visszatekintett. Hát azt látta, hogy a háta mögött is ott áll az a
madárijesztő, eleven alakban.
Tulajdon az a madárijesztő, a kit ő recentissime componált, csakhogy
selyem kiadásban.
Az öreg úr először megijedt, azután elnevette magát, azután
megharagudott, végtére pedig örvendett, egy rövid pillanat alatt.
Megijedt azért, mert azt hitte, hogy a megelevenedett homunculus állt
eléje, (mint a minőt a bűvész Hatvani professor, a magyar Faust, csinált
egyszer), de elnevette magát, mert csakugyan nagyon hasonlított a
divatos gavallér costumeje az ő madárijesztőjéhez, boszankodott pedig
azon, hogy ebben az idegen stutzerben a saját kedves Matyi öcscsét
ismerte fel; de elvégre is örült neki, hogy láthatja; mert nagyon
szerette.
De ezt a sok indulatkifejezést mind nem lehetett rajta észrevenni attól
a nagy bajusztól. Olyan volt az, mintha egy bajuszhoz ragasztottak volna
hozzá egy embert; úgy, hogy a vele találkozónak kedve lett volna
rákiáltani: «ajh te bajusz, hová viszed azt az embert?» A fején volt egy
báránybőr sipka, a vállára vetve pongyolára pedig egy «kirilájzum»
(Kyrie eleison) szürke moldonból, ahogy azt a ráczos szabású dakut
nevezték abban az időben.
– Nézd csak, nézd, hisz ez az én Matyi öcsém Bécsből! Majd alig
ismertelek meg ebben a módi hábitusban. Hozott Isten öcsécském!
Azzal nyalábra fogva a fiatal embert, odaszorítá annak az orczáját a két
nagy bajusz közé. «Ejh, de megemberesedtél, a mióta nem láttalak! De
csak már legalább kölcsönadhatnék neked ebből az én bajuszomból. Csiba
te ne! (Ez már a komondoroknak szólt.) Ne nézd azt, hogy ő német: azért
az én öcsém az; s ne ugass rá, mert megütlek! No, de most már csak nem
eresztelek egyhamar vissza abba a csirkefogyasztó Bécsbe.»
– Dejsz, ha kergetne urambátyám, akkor se mennék el egyhamar. Itt
telelek az idén.
– No, de a kutyámat tedd bolonddá, édes öcsém. Ne biztass engem ilyen
szóval. Tudom én, hogy van, a ki neked parancsoljon.
– No hát most épen azt parancsolta, hogy itt maradjak; még pedig nagyon
sokáig.
A nagy bajusz kegyetlen fintorgást követett el jobbra-balra.
– Te! Talán csak nem az adórectificaló-commissióba vagy kinevezve?
Ez volt az a czím abban az időben, a mi a magyar ember előtt egyenlő
értelmű volt «Caraffával» meg a «kutyafejű tatárral».
– Nagyobb ez annál, szólt mosolyogva az ifjú s odasúgá az öreg fülébe a
választ, a mit nem volt tanácsos fenhangon elmondani.
Az öreg úr erre nagyon felderült, a nagy bajusz felszaladt kidomborodó
arcza közepéig.
– Ez már derék! Ez már capitalis dolog! Most már azt mondom, hogy ember
lesz belőled. Csak erősen fogd a dolgot.
– Azt fogom tenni.
– Aztán ne alul kezd, a hiblihubli embereknél, hanem a nagyját fogd
nyakon. Egyenesen a præfectus torkának eredj; mert ez a nagy calefactor!
Hej ha én beszélni akarnék! De hát «audi, vide, tace, si vis manere in
pace!»[7] De te csak nyaggasd, a hogy Isten tudnod engedte.
– Már hisz akárki legyen, a kit hibában találok, azt nem fogom kimélni.
– Meglátod, öcsém, szólt az öreg, kezeit dörzsölve, hogy ha jól
megszorongatod a nyakát a præfectusnak, hát esztendő ilyenkorra
visegrádi tiszttartó vagy. Szépen a vállára veregetett az öcscsének.
Az meg bámultában majd belelépett a sarkával a legszebb dinnye-ágyba.
– Micsoda tiszttartó? Visegrádon?
– Hát, öcsém, az a legjobb hivatal ezen a vidéken: többet ér száz
viczispánságnál; aztán most üres.
– De hát, hogy keveredem én abba belé?
– Ejnye be duræ capicitatis homo[8] lett belőled abban a Bécsben.
Hogy-hogy nem keveredel te abba belé? Hát csak nem számítod tán magadat
azok közé az inczifinczi emberek közé, a kiket ide küldöznek
investigálni, computisálni, aztán négy szép lóval, vagy egy pár körmöczi
hengerkével ki hagyják szúrni a szemeiket: az ilyen embernél, mint te,
uraim ő kegyelmeknek valami igazi derék dologgal kell kirukkolni.
A fiatal ember czéklavörös lett.
– De urambátyám, én nem azért jövök ide, hogy engem akár paripákkal,
akár aranyakkal, akár tiszttartósággal lekenyerezzenek ezek az urak:
hanem hogy az elnyomott népnek a panaszait megorvosoltassam s kiderítsem
a visszaéléseket, akárkik legyenek is azok az urak, a kiket bennük
találok.
János úr erre a szóra a balválláról a jobbvállára rázta át a
kirilájzumot.
– De hát édes öcsém: a szegény népnek mindig tele van panaszszal a
szája; Isten, a ki segíthet rajta; jön jégeső, jön sáska, jön fagy, jön
árvíz: hát ki tehet az Isten csapása ellen? Köd megüti a szőlőt
virágzáskor, mind lehull. Ki tehet róla? Hát az előljáróság is csak
ilyen elementáris csapás rajta. Ki segíthet azon? Hörcsököt, seregélyt
ki tud a vetésből kipusztítani? Ráolvasással talán? Az ember is csak
olyan hörcsök. Pusztítsd el a mostani előljáróit, tégy helyükbe ujakat,
akkor azok fognak lopni. A míg okos paraszt, meg ostoba paraszt van a
világon, addig az egyik a másikat mindig meg fogja lopni.
– Már ha urambátyám az előljárói visszaéléseket is az Isten csapásai
közé számítja, akkor én azon kezdem, hogy erős akarattal magát az elemi
vészt is meg lehet győzni. S ez az akarat nálam megvan.
– De hát tehetség van-e hozzá? Vana sine viribus ira.[9] Ki van a hátad
mögött, a kire támaszkodol?
– Maga a császár.
– Hát még?
– Hát még? Nem elég ez?
– De gutát elég! Patrónusod-e a második viczispán? vagy a Judex Curiæ? a
camaræ præses? az udvari cancellár? vagy legalább a districtualis
commissarius? Ha valaki azt mondhatja, nekem barátom Eszterházy, vagy
Niczky, vagy Orczy! az már valami; de ha csak annyit tud mondani, hogy
nekem barátom József császár! azzal se kinn, se benn. Mit adjanak az
olyan császárra, a ki mindennap engedi magát kipasquilizáltatni.
Mindennap megfordul a kezem alatt egy-egy paksaméta Bécsből, a mit
Wucherer küldöz széjjel a mi urainknak. (Hiszen te magad jobban fogod
tudni, hogy ki az a Wucherer?) Tele van az mind ocsmánynál ocsmányabb
pasquilusokkal a császár személye ellen.
– Ő a teljes véleményszabadság barátja.
– De lánczhordtát. Ha én ellenem nyomtatnának ki olyan dolgokat, én nem
vagyok császár, de régen kaptam volna a fokost s olyan sort vertem volna
Wucherer uramnak a hátán végig, hogy nem kivánt volna belőle második
kiadást. Aztán mikor azt látja a magyar, hogy a császárt még a németnek
is szabad szidni, a kinek nincs egyéb constitutiója egy rongyos
paraplénál, hát neki hogy ne volna szabad, a kinek van primæ
nonussa?[10]
– Igen is. Ellene röffennek mind azok, a kik megrettennek az ő
ujításaitól. Szidják azért, mert a szabadságot, a mi eddig csak egy
osztálynak, egy hitfelekezetnek volt szabadsága, ki akarja terjeszteni
országainak minden lakóira. Szidják, mert jót akar a néppel.
– Kedves öcsém, beszéljünk most a dinnyékről. Nézd azt a szép
kantalupot, azzal a márványos héjával, azokkal a mély vágányú
gerezdekkel. Valóságos versaillesi fajta. Mikor megérik, olyan illata
van, hogy betölti az egész házat, s olyan az íze, mint a nádméz. Ha egy
egészet megeszel magad, az sem árt meg. De próbálj belőle csak egy
falatot lenyelni, mikor még éretlen, hát nemcsak az, hogy keserű lesz
tőle a szád, de olyan nyavalyássá leszesz tőle, hogy megihatod utána az
egész «diákkonyhát». Látod, ilyen a szabadság is. Ha megérik egyszer,
maga a termesztő, a kertész fogja azt felszeldelni s czintányéron
kinálja meg vele a népet: itt van, tessék, neked termesztettem; – de a
míg éretlen, ne lékeljétek meg, mert a dinnye is elromlik, meg az is
megromlik, a ki megkóstolja. Tudom, tudom, hogy mit akarsz erre mondani:
hogy de bizony lehet a dinnyét is kényszeríteni hogy korábban érjék,
mint az Isten elhozza rá a maga Lőrincz-napját; van meleg-ágy, meg
üveg-harang. No hát ilyen meleg-ágyban, üvegharangban érett dinnyéi
vagytok ti a mai kornak, te, meg a többi philosoph, philantrop
cosmopolita barátaid. De hát ugyan ki győzne az egész ország alá
meleg-ágyat rakni, s üveg-harangot borítani rá? Várjátok meg, míg
elhozza az úr a kánikulát. Akkor magától megjön az igért idő, hogy
minden ember egyforma igazságot kap.
– Jól van, urambátyám, én elfogadom a dinnye-allegóriát s a saját
kertésznyelvén felelek rá vissza. Ha valaki dinnyét akar növelni, annak
előbb magot kell vetni. Fele kikel, fele benfullad, azután neki jön a
lóféreg: kirágja; vakondok: kitúrja; mézharmat, ragya, késő fagy:
megrontja; sok eső: meddővé teszi; szomszéd uborkája: elkorcsosítja; de
azért a hű kertész mégis csak türelemmel ápolja azt elejétől végig. No
hát ilyen magvető vagyok én is. Elültetem, a mit reám bíztak, a késő
ivadék szedje le a gyümölcsét, ha megérett.
Az öreg úrnak megtetszett a folytatott allegória: kétfelé törülte a
bajuszát.
– Ember vagy öcsém! Hát ha érzed magadban az erőt: birkózzál meg vele.
De félek, hogy beletörik a késed. Experto credo ruperto. Szeretném
hallani, hogyan kezdesz hozzá? Mert talán csak nem «crabrones
irritare»[11] jöttél ide. Bejelented a császár parancsolatját a
districtualis commissiariusnak, hogy utasítsa Pest vármegyét, hogy
vizsgáltassa meg a szent-endrei kameralis uradalom jobbágyainak a
panaszait. Arra Pest vármegye kiküldi a maga asszeszszorát, mint
commissariust. Az három nap itt fog együtt tractálózni az előljáró
urakkal, délutánonkint együtt kuglizik velük garasban, harmadnap azt sem
tudja már, hogy fiu-e vagy leány! akkor felteszik a hintajába, haza
küldik, mikor aztán kialuszsza a crapuláját, akkor azt mondja a
patvaristának: «audiát, írja meg a relatiót. A szent-endrei cameralis
dominiumban minden rendben találtatott», s a patvaristának is ád egy
aranyat abból, a mit a dolmánya zsebében talált, maga sem tudja, hogy
került oda? A relácziót aztán elküldik a districtualis commissariusnak,
a commissarius elküldi neked; te meg haza mehetsz vele Bécsbe.
– Nem úgy kezdek hozzá, urambátyám. Előbb a valóságos dátumokat szerzem
meg, s addig senkinek sem szólok, míg azok a kezemben nincsenek.
– Ez már okos beszéd. De hogyan jutsz azokhoz a dátumokhoz? Mint az én
vendégemet, szivesen látnak mindenütt a városban; de a belső ügyeikbe
bele nem hagynak kotnyeleskedni. Arra azt mondják, hogy «orrod tőle
fokhagymás!»
– Erre is gondoltam: házat, telket, szőlőt veszek, itt letelepülök, mint
itteni lakosnak jogom lesz a község ügyeivel megismerkednem.
– Ez tehát egészen serio megy. No ha azt akarod, akkor mindjárt tudok
neked egy arravaló házat is comendálni. Itt van a nótárius öcscsének a
háza. Csinos lokálitás, szép kerttel, szőlővel, szántóföldekkel.
Korhely, iszákos ember a gazda; tele van adóssággal. De a legnagyobb
baja az, hogy épen a bátyjának adós s az könnyen elbánik vele. Az
adósságban elveszi tőle az egész telkét s egy garast se ád neki belőle
vissza. Ettől kéz alatt meg lehetne szerezni a telket, még valami
ráfizetéssel, úgy, hogy neki is maradjon, s a contractus csinálásánál
majd gondoskodjunk róla, hogy a præemptiónak[12] útját vágjuk. Bízd azt
egészen én rám.
– Jól van, urambátyám, a pénz nem jön kérdésbe. Annyival rendelkezem, a
mennyi szükséges.
– Idáig hát csak meglennénk. De hát aztán, ha kezedben lesznek a
datumok, mit kezdesz velük? Van valakid, a ki föllép, mint «accusator?»
– Én magam…
Az öreg úr a két nagy bajuszt egészen lehúzta a markával az álláig.
– Hjú! Öcsém. Ez veszedelmes dolog! Ehhez az embernek a más bőrét kell
kölcsönkérni, ha a magáét nem szereti kicsereztetni. Tudod-e, hogy
törvényeink szerint név nélkül nem szabad vádolni, hanem az accusatornak
a vád mellett a biró előtt saját neve alatt evictiót kell vállalni, hogy
a biró ismerje azt, a ki vádol.
– Nyiltan fogok vádolni, hogy a bűnösök is megismerjenek.
– Hisz akkor elölnek!
– Katonadolog!
A nagy bajusz elkezdett kétfelé széthuzódni. Az öreg ravaszul
mosolygott.
– De most jut eszembe valami. Hiszen te nem is lehetsz vádló.
– Miért nem?
– Ejh, hogy kitanultál ott Bécsben a magyar Corpus Jurisból! Hát nem
ismered már Szt.-István király II-ik R. 3. cz. decretumát: «accusator
debet esse uxoratus». A vádlónak feleséges embernek kell lenni. Ha
feleséged nincs, végig sem olvassák a feljelentésedet: hiányzik a
qualificatio.
– Jó. Hát akkor megházasodom.
Már erre a két bajusz igazán elkezdett tánczolni: olyan nevetésnek
eredt.
– No már öcsém, sok mindenféle motivumait hallottam a szent házasság
copulájába való belépésnek, s azt hittem eddig, hogy valamennyi között
legoriginálisabb a palóczlegényé, a ki azért házasodott meg, mert az
édes anyja mindennap «nyögvenyelőt»[13] főzött neki ebédre. De a te
prætextusod elüti tőle a pálmát. Megházasodol, azért, hogy a misera
plebs contribuens elnyomott sorsán segíts általa. Hej pedig csak igaz az
a jezsuita proverbium: «qui capit uxorem, litem capit atque
dolorem».[14] Hogy ő azt csak olyan phlegmával ejti ki, mint mikor az
ember ki akar menni az utczára, s aztán mondják, hogy «esik az eső» –
«no hát akkor köpönyeget veszek». Könnyen segít magán. A törvény
követeli a feleséget. Mindjárt vesz egyet. Hej pedig csak igaz az a
kálvinista felkiáltás, hogy «sunt tria damna domus: imber, mala fœmina,
fumus.»[15]
– De már, urambátyám, mi baja van magának a házassággal, a ki soha sem
próbálta, hogy most minden jezsuita, kálvinista adagiumot előcitál a
diffamálására, s más embernek a disgustálására?
– Jaj de szeretem, hogy már egyszer magyarul kezdesz el beszélni. Ugy ki
nem állhatom azokat a neologizálókat. No hát, nekem bizony semmi, egy
csepp kifogásom sincs az ellen, hogy megházasodjál. Itt is az ideje.
Embernyi ember vagy. Bizd rám azt is. Ha már házat kerestem a számodra,
még asszonyt is szerzek bele.
– Jó lesz, urambátyám.
– No hát, ha nem tréfa a dolog, akkor egyet mondok: kettő lesz belőle.
Tudok én egy jó, neked való kis leányt! Hiszen mit mutassak én farkasnak
berket? Magad is jól ismered. Mikor patvarista voltál a háznál, de sok
czifra iskátulát csináltál neki. Minden accidentiádat czifrapapirosra
költötted. A szép kis Mariska, a hajdani principálisod leánya. Ugyan
derék leány lett ám belőle. A mióta megboldogult anyját eltemettük, ő
maga viszi az egész háztartást, de nincs olyan rend sehol a világon,
mint a Tárhalmyéknál. A minap is, hogy ott voltam a protonotáriusnál
ebéden, magafonta abroszt terített fel a Mariska. A császárnál sincs
annál különb. S nem megy ott ki a házból egyéb pénz, mint a mit a
koldusnak adnak; mégis úri módon élnek; mert van, a ki takarékoskodni
tud. Nem látsz azon módi ruhát, pufándlit, bóbitás frizurát, rikikit,
kalamajkát, hanem tiszta fehér kötényt, szép fűzött derekat, gyöngyös
pártát a simára fésült haján, s meg nem mondod, ha vele beszélsz, hogy
milyen színű volt a szeme? (azaz, hogy te már tudod; de más meg nem
látja azt, mert nem emeli fel a szempilláit). Aztán nem olyan leány ám
az, mint a mai módi kisasszonyok, a kiknél azon kell kezdeni, hogy
«kisztihand»; már előre nyujtják a kezüket a kézcsókolásra. Ez még a
régi becsületet tudja. Ha úri vendég, vagy tisztes atyafi lép be a
szobába: ő siet neki kezet csókolni. Aztán nem kotyog bele minden
beszédbe, hanem ha kérdik, megfelel okosan, s szépen elpirul, a mikor
hozzá szólnak… Ez lesz neked való feleség, kis öcsém! Mikor legutoljára
láttad, akkor volt tizenkét esztendős; azóta még jobban megszépült. Hogy
ha ezt elveszed, egész életedrevalót imádkoztál.
– Jól van, kedves urambátyám, mihelyt a házat megszereztem s körülnéztem
itthon a dörgést: rögtön első dolgom lesz Tárhalmyékat meglátogatni.
– Úgy hivják ám azt nálunk magyaroknál, hogy «háztűznézés».
– No hát háztűznézni.
Az atyafiságos beszélgetést valami sajátszerű hangok szakították félbe,
hasonlatosak a ráczok nagypénteki kalakolásához, vagy a lovas katonák
jeladó kelepeléséhez; mintha keményfa-deszkát ütnének tempóra
kalapácscsal.
– No, édes öcsém, most már megengedj: készülőre harangoznak, én indulok
a templomba. Látod, azóta templomunk is van Szent-Endrén,
kálvinistáknak.
– Lám, ezt is József császár türelmi edictumának köszönhetjük.
– Az ám. Az már igaz. De már ugyanannyi erővel azt is megengedhette
volna a császár, hogy templomaink ajtajai az utczára nyiljanak, s
harangot is vehessünk magunknak, így most a káposztáskerteken keresztül
kell az isteni tiszteletre járnunk, s harang helyett deszkát kalapáltat
a pap a hiveknek, mint az abrakoló dragonyosoknak. Már bíz ezt egy füst
alatt megadhatta volna a császár.
– Tudja, urambátyám: a «dinnye! a dinnye!»
– Igazad van: megadom magamat. A saját szavammal fogtál meg. Még «ez» a
dinnye sem érett meg, várjunk rá türelmesen. Patientia: baráttáncz. Te
addig eredj a szobámba s mulasd magadat, míg én a templomba járok.
– Hát én nem mehetnék urambátyámmal együtt oda?
– Nem, édes öcsém; ebben a habitusban, a miben itt állsz, velem a
templomba nem jöhetsz; mert ha a papunk meglát, rögtön kiprédikál.
Különben sem jó lesz így magadat mutogatnod a városban, mert az a
kisebbik baj, hogy minden kutya utánad fog iramodni, de nagyobb az
annál, hogy minden ember azt fogja rólad mondani: «ahol megy a bécsi
úr!» s kész a gyanúper ellened. Most csak tedd el magadat a háznál;
délután én bekocsikázok Budára Nagy János uramhoz, a ki magyar ruhákat
készít s attól hozok ki neked egy egész öltözet ruhát, a milyenben igaz
magyar ember szokott járni; «kancza mentét, sábeszteklit», egyszóval
becsületes magyar köntöst.
(A kancza-mente volt egy kvekker-formára szabott, de mégis
körülprémezett, zsinórral kikacskaringózott felöltő, a sábesztekli pedig
egy háromszegletűre behajtott szélű kalap. Mikor ahhoz a mult század
ivadéka az ezüstös kardot felkötötte, meg volt a lelke nyugodva benne,
hogy egészen Tuhutumhoz hasonlít.)
– Ad vocem: köntös. Hát urambátyámnál még mindig tartja magát a kirie
eleison?
– Tartja bizony. De ki kell ennek szolgálni a maga árát. Mert drága
köntös ez én rajtam.
Tudniillik, hogy valami nyolcz esztendővel az előtt az öreg úrnak a
kertje kőfalán át egy tolvaj mászott be éjszaka. Az először is a méhest
feltörte, a köpüket mind elrontotta, azután meg a félérett dinnyéket
sorban mind meglékelte, azokat is elpusztította, akkor János úr
felébredt a nagy kutyaugatásra, kiszaladt a kertbe a fokossal; a tolvaj
megugrott, de a nyakába vetett kirilájszum ott maradt a káros fél
kezében. S azóta János úr jure neoacquistico viseli a tolvajtól elvett
felöltőt híven, még a templomba is abban jár. A tolvaj természetesen
soha se jött azt reklamálni.