(Az mellnec svmmaaiaabol az niaaiass olvasoo nem fog megtvdni semmit.)
Jól van Ráby úr, azt mondta erre a zsidó. (Most már nem mondta neki,
hogy «ifjú úr.») De már most nem megyek el innét, ha kikergetnek is, a
míg három szót el nem mondok. Akárcsak a Szirmay gróf kápsáló barátja, a
kinek nem volt szabad többet elmondani három szónál, még is elmondott
vele mindent, bort! buzát! szalonnát!
– No hát halljuk azt a három szót!
– Hát az egyik az: hogy a mióta én ezt a télen sáros, nyáron poros
világot járom, se keresztben, se hosszában nem találtam még olyan
emberre, a ki a pénztül megijedt volna. Ma bukkantam az elsőre. Hogy meg
volt ijedve attul a csomó aranytul, a mit a markában tartott! Azt hittem
szentül, hogy a fejemhez vágja. Azután szeretőt nem tart, nem iszik, nem
kártyázik, nem bratinázik senkivel. Ilyen sincs több. Ámbátor azt mondta
bölcs Salamon, hogy semmi új sincs a nap alatt. No ez új! Azután a kit
még csak annyira sem visz rá a lelke, hogy a más irásában egy «i» fölé
odapeczczentse a punctumot; mert még azt is hamisságnak találja. Ilyen
ember nincs több a világon! Ezt nekem meg kellett mondanom.
– No ez elég hosszú volt «egy» szónak; hát a másik mi lesz?
– Hát a másik meg én rólam szól. Mert a milyen igaz, hogy engem még
tegnap Rotheselnek hittak, oly igaz az, hogy a mi kincset a Rothesel
felfedezett valahol, azt a Rotheisel felásatlan nem hagyja. Én tudok egy
kincset, a minek a fölvételéhez, valamint a mesékben halljuk, szűzkézre
van szükség.
– Nem értem miről van szó?
– Elhiszem azt. De annál jobban értem én. Van valahol egy elásott kincs:
nem példabeszédképen mondva, igazi kivert körmöczi aranyokbul élére vert
kincshalmaz, a mire én rá akarom az én egyetlen választott vitézemet
vezetni. Van ott több mint százezer forint.
– Még sem értem. Kié az a kincs?
– Ez a kincs a legnyomorultabb emberek véres verítékéből van
összegyűjtve; didergő emberek utolsó gúnyájából, éhező nyomorultak
falatjaiból összeharácsolva, földönfutóvá tett telkes gazdák átkaival,
özvegyek és árvák könyhullatásaival megtetézve, országtul, királytul
elcsalva, eldugva. Az úr szülöttevárosának a népe az, a ki összeéhezte,
összeizzadta ezt a kincset, s szaporítja folyvást; s maga rongyossá lesz
mellette, koldussá, földönfutóvá; ott hagyja üresen a telkét, s ha soká
tarthat ez így, elpusztul miatta az egész város. És én tudom azt jól. S
erre a kincsre én az urat rávezethetem, ha kiáshatja a sárkány körme
közül, kétharmada visszatér a szegény nyomorgatott néphez, egy harmada
pedig a feljelentőnek jut.
– De hát ha ön tudja, mért nem jelenti ön fel maga?
– Ugyan édes, tekintetes Ráby Mátyás úr, hát ebben a Bécs városában
olyan nagyon kitanult a Corpus Jurisból, hogy a saját hazájának a
törvényeire nem emlékezik? Hisz ott van, hogy az «accusator»-nak
keresztyénynek kell lenni. A zsidónak nem szabad vádolni. Még ha azt
látja is, hogy az ország czímeréből az egyik folyóvizet ellopják, azt se
szabad neki meglátni; mert ő zsidó. De azonban pediglen mind a mellett
is hiába volnék én akár olyan nagy keresztyény, mint a Miseriek
harangozója, a ki minden nap maga nyitja ki a templomot, s maga csukja
be a kulcscsal; azért még sem volnék én az a «legény a gáton», a ki erre
a helyre kell. Mert ember kell oda, olyan mint kegyelmed, tekintetes
uram. A ki először is bizonyos maga felől, hogy mikor hozzá kezd ahoz a
kincs fölvételhez, semmi babonasággal magát a lábáról le nem hagyja
vetetni. Mert, amint az a hétfejű sárkány, a ki azt a kincset őrzi,
észreveszi, hogy jön valaki a kincset fölvenni, egymás után emeli föl
majd a fejeit. Az egyik feje aranyat okádik. A legtöbb vitéznek már ez
is elég. Mikor az investigáló uraságnak az asztalán ott felejtenek olyan
tíz, húsz tekercset, a melyikben mind egyenkint száz arany van,
nagyhamar visszafordul, s azt referálja, hogy mindent rendben talált. S
ha ez nem fogott, akkor elődugja a sárkány a másik, meg a harmadik
fejét, azok tüzet, mérget, hazugságot okádnak. A vitéznek az életét
fenyegetik, meg is teszik, hogy néma embert csinálnak belőle, ha tíz
körmére nem áll. Eget, földet, poklot megmozdítanak ellene. Mindenütt
ellenségeket talál, a hol segítséget várt is; rászedik, hamis útra
vezetik, bevádolják, eláztatják. Ugyan, hogy kezdene az ilyen dologhoz
egy ilyen szegény jámbor halandó, mint én vagyok, oda egy hatalmas ember
kell, a kinek a fejét nem lehet büntetlen elütni; a kinek minden órában
be lehet lépni magához a császárhoz, a ki maga is nemes ember, s kardot,
pennát egyformán tud forgatni; és a kinek van valamije, a mi kevés
embernél található: szíve; hogy be tudja fogadni annak a nyomorult
földhöz ragadt népnek az égrekiáltó panaszait, a ki nem az én népem,
mert én idegen vagyok közötte, és mégis megesik rajta a lelkem; s mikor
végig megyek közötte s látom, hogy húzza az ekét s töri a hantot, más
számára, hogy vet és arat, másnak, olyankor áldom a Jehovát, hogy nekem
ennek az országnak a földjéből nem adott mást, mint az országutat. Mert
higyje el kegyelmed, tekintetes Ráby Mátyás uram, hogy nehéz iga volt
ezen a népen a török járom, a nemes urak is elég jól meg tudják
magyarázni a jobbágynak, hogy az úr pokolban is úr; hanem mikor a
«pugris» ember maga kaphat fel a magaszőrű szegény parasztnak a nyakába,
akkor verte azt meg csak igazán a mindenható; mert a török basa csak
megnyírta, a földes úr csak megkoppasztotta; de a kupak-tanács már
megnyúzza a jámbort. Ez volt a harmadik szavam.
– Jó. Ha erről akar ön nekem adatokat szolgáltatni, jőjjön el a
szállásomra, ott majd beszélhetünk róla. Otthon leszek egész este.
Ábrahám megjelent a mondott időben Rábynál, s csak a reggeli harangszó
vetette haza. Addig mindig beszélt. Hogy miket? azt nem volt szabad
avatlan füleknek meghallani.