(Mell nem zyol egieebrewl, mint eepen chac az i betew févlevtti
pvnctvmochcaarul.)
Tudniillik, hogy az Ábrahám zsidónak tizenkét gyermeke volt, mind fiú,
és mind vörös hajú. Egyik úgy hasonlított az apjához, mint a másik.
Egész nemzetség igérkezett belőle időjártával támadni.
Hanem hát kezdjük az elején a dolgot.
Egész József «császár» idejéig a zsidók csak úgy jártak keltek az
országban, családnév nélkül, mint hajdan az igéret földén. Minek is lett
volna nekik a családnév? hisz az ő ősiségök Palæstinában feküdt.
Mikor aztán II. József a zsidókat is felvette az emberszámba: t. i.
kimondta róluk, hogy ők is tartoznak katonáskodni: akkor egyuttal az is
mulhatatlan kötelességükké lett téve, hogy valami előnevet válaszszanak
maguknak, még pedig okvetlenül németet.
E végre kiküldettek mindenfelé a regnicolaris deputatiók, hogy a
zsidókat lássák el nevekkel. Ez volt a szüret! Ki milyen mélyen nyúlt az
erszényébe, olyan mélyen válogathatott a nevek javában, vehette azt az
arany és ezüst, a napok és csillagok, a madarak és négylábú állatok, az
angyalok és igaz emberek, a fák és virágok s a szivárvány szinei közül;
míg a ki csakúgy üres kézzel jött, bizony rajta maradt a csúfnév, a mit
úton útfélen ragasztott rá a nép csufondáros ajka.
Ábrahám nem jött ugyan üres kézzel a commissio elé; de mivel abban a
hírben állt, hogy igen gazdag ember, s a hírét nem igazolta elégséges
tettekkel, bizony rajta hagyták a Rothesel nevet.
A vereshez azért jutott, mert a haja egészen olyan szinű volt, a
szamárhoz meg azért, mert a mikor a felesége hozományául kapott kétszáz
tallérral azt kezdte, hogy borokba verte mind, hát akkor minden ember
azt mondta neki: «szamár vagy!» És minden embernek igaza volt, a priori.
Mert, hogy minek a zsidónak a bor? Idebenn az országban ki nem mérheti,
mert az «epocillatio» joga a községeké és uradalmaké; az út melletti
fogadókba csak örményeknek és görögöknek szabad magukat megfészkelni;
kifelé pedig hová viszi a zsidó a bort? Délnek törökök laknak, azok nem
iszszák a bort; keletnek oláhok laknak; azok innák: de nincs pénzük
hozzá; északnak lengyelek laknak, azok jól tudják a bort inni, fizetni
is tudnak érte, de az ország törvénye szerint Felső-Magyarországon meg
van tiltva a zsidónak borral kereskedni. Maradna a nyugoti határ; de
arrafelé meg az a baj van, hogy az ország törvénye ott már nem a zsidót,
hanem magát a bort vetette tilalom alá, arra nem szabad a magyar bort
kivinni: igaza is volt benne! Ha már a német nekük annyi búbánatot
importál, legalább a búfelejtetőnket ne engedjük neki exportálni.
Annálfogva egész méltán mondta minden ember Ábrahámnak, mikor az fiatal
korában elkezdett borokat vásárolni, hogy «bist ein Esel». Ez az űzlet
alig hozta be a kenyérre sóra valót.
Hanem az Ábrahám nagy psycholog volt. Előre látta, hogy a
szeretetreméltó asszonykirály uralkodása alatt sok törvény
feledékenységbe fog menni, a nélkül, hogy eltörülnék, mint például az,
hogy «a lutheranusokat meg kell égetni,» hogy «a más feleségének
udvarlókat le kell nyakazni,» hogy «a tolvajnak a szemét ki kell
szúrni,» meg hogy «ha egy nemes ember elveszi a szolgálóját,
szalmakötelet kell kötni a nyakába, s mind a kettőt eladni a vásáron.»
Soha se hajtották ezeket végre, csak ijesztgetésre voltak. Igy járt a
borkivíteli tilalom articulusa is. Ábrahám megtalálta az útat a Dunán
felfelé Bécsbe a magyar boraival: első volt a vásáron s meglépesedett az
űzletével, s nem csalta meg a vásárlóit, a mi legnehezebb a
borkereskedésben.
Hanem azért a pénzét nem szerette könnyen odaadni. A commissio azt várta
tőle, hogy majd ezerével adja elő az aranyakat, ő pedig nem hozott
egyebet egy pinczetok bornál. Ezért bosszúból rábillogozták a gúnynevét:
«Rothesel.»
Hát bánta is ő! A név csak név! A hitelező neve mindig szép név, az
adósé meg mindig csúnya.
Hanem a felesége nem azon a véleményen volt. Az apának mindegy, akárhogy
híják; de a tizenkét fiúra nézve ez nem közönyös dolog. Azok időjártával
házasodni fognak. A leendő mennyasszonynak az apja az adandó
«keszubbá»-t,[3] a mi 37½ Darham, legalább is megkétszerezteti, s a
«párnászát»[4] lehúzza felére, azért hogy a vejét Rotheselnek híják. A
nőkre nézve a hitvesi hűség, a gyermekekre nézve a szülők iránti
tisztelet lesz megnehezítve a fatális Rothesel név által. Mindezek
praktikus nézpontok voltak. S Ábrahám föltette magában, hogy ezen a
bajon utólagosan segíteni fog. De úgy, hogy még se kerüljön ezer
aranyba.
Hiszen, ha egy embert agyonütnek, annak a homagiuma kétszáz forint, hát
«egy szamárnak» az agyonütéseért ne lenne elég kétszáz arany? Kétszáz
aranyat rászánt.
Fölment Bécsbe, hogy majd eligazítja ő azt a dolgot fenn a kútforrásnál.
Okos ember magában a fabrikában vásárol.
Mikor aztán odafenn volt, meghányta vetette magában a dolgot, hogyan
kezdjen hozzá, hogy sok tollát ki ne húzzák?
Ha az elején kezdi, az udvari cancelláriánál, először jön a kapus,
azután a janitor, azután a registrator, azután a sollicitator, azután az
ágens, azután a secretarius, azután a referendarius, azután a cancellár:
az nagy lajtorja! felmászni rajta! De visszajönni még nehezebb. Ott van
az expeditura. A bölcs Salamon gyűrűjével lepecsételt kútból könnyebb
kiszabadítani az ördögöt, mint az expediturából kiásni az indorsátát,
mikor már minden készen van is.
Ábrahám egyet gondolt. Volt neki «egy» ismeretsége a magas udvarnál. A
titulusát nem tudta, mert még fiatal ember volt s annál nem tudja az
ember, hogy cancellistának nevezze-e, vagy cancelláriusnak? Olyanformán
jutott pedig Ábrahám ennek az ismeretségéhez, hogy ennek a nagybátyja
volt a szentendrei postamester: tekintetes Leányfalvy János úr, a ki a
nővére árván maradt fiát gyermekkorában felküldte Bécsbe, hogy ott
kezdjen életpályát; és aztán minden alkalommal, a mikor Ábrahám beszólt
hozzá, a borszállítás alkalmával, hogy nem izen-e valamit a «Matyi
úrfinak?» küldözött az öcscsének Ábrahám által nagybecsű falusi
ajándékokat: finom almát, körtét; néha bizony egy kis szalonnát, sonkát
is, a mit Ábrahám csak elvitt híven: de, ha kérdezte az úrfi, hogy mit
hozott? azt mondá rá: «én nem tudom, mi lehet a batyuban!» Ilyenformán
Ábrahám mindig szivesen fogadott látogató volt a Matyi úrfinál.
A Matyi úrfi pedig valamiféle «benfentes» volt az udvarnál, ott
dolgozott a császári Burgban. Hogy mit? azt biz ő nem tudta. Tanácsokat
osztogat-e a császárnak, vagy a kabátját keféli? Ez az utóbbi volna a
legjobb. Senki sem olyan jó patronus, mint az inas.
Tehát azt gondolta ki Ábrahám a maga furfangos eszével, hogy felkeresi a
Burgban a Matyi úrfit. S hogy ezúttal se jőjjön üres kézzel, vitt neki
körtét. Abban az időben voltak t. i. divatban azok a fából faragott
körték, a miket két felé lehetett nyitni, s azokban valami primitiv
muzsika volt elrejtve (embryoja a kintornának), a mit ha az ember a
szájába tett és színi (nem fújni) kezdett, hát igen szépen szólt. Hát
egy ilyen körtét vásárolt meg Ábrahám a nürnbergi árusnál; hanem annak a
nem muzsikáló részébe kétszáz aranyat tömött bele s így tette a zsebébe:
ezt a körtét szánta a Matyi úrfinak, ha az szerencsésen bejuttatja a
császárhoz az ő instantiáját, a mit nem készített se ágens, se prókátor;
hanem maga irta meg az Ábrahám, e rövid sorokban: Fölséges császár.
Engem a magas commissió elnevezett Rotheselnek, kérek a nevem közepébe
még egy alázatos «i» betücskét.»
Ilyen munitióval ellátva indult neki Ábrahám bevenni a Burgot. Az ugyan
sokkal könnyebben sikerült, mint képzelte volna. A Burgban az a rend
volt, hogy semmiféle folyamodót nem szabad elutasítani. Őt is bebocsáták
a nagy váróterembe, a hol már akkor sok ember volt.
Csallóközi szerencséje volt Ábrahámnak. (Annak nevezik azt, mikor az
utazó épen indulásra készen találja a kompot az innenső parton.) A
legelső úri ember, a ki a váró termen végig ment, épen a Matyi úrfi
volt. A Matyi úrfi már akkor lehetett huszonnégy éves. Finom arczú, sima
legényke, olyan gyöngéd arczszínnel, mint egy kisasszonyé, puderezett
hajjal, zöld selyem szárduthban[5], piros hajtókával, tarka virágos
mellénynyel, tászlis újjakkal, sapódlis ingelővel, térdig érő meggyszin
bársony puliderben, selyem harisnyában, csattos czipőkben s az oldalán a
gyikleső koszperddel, a mi harántosan állt, mint az «f» betűn a
keresztvonás. A nagy mellény zsebéből kifityegett az óraszalag, s azon
mindenféle bolondság, medaillon, távcső, pecsétnyomó, aranyszív és
szerecsenyfej: a hóna alatt vitte a sapapáját.[6]
S az elegáns úrfi nem szégyenlette ráismerni a sokaság között a maga
régi látogatójára: a mint meglátta annak a veres köpönyegét, mindjárt
odament hozzá, kikérdezte, hogy van, mint van? Hát a nagybátyja odahaza
egészséges-e? Miután pedig megértette, hogy mi járatban van itt Ábrahám,
«Tréfaság az egész dolog!» mondá neki. S azzal megfogta a kezét, bevitte
magával három négy szobán keresztül, a hová neki minden koczogtatás
nélkül lehetett belépni, míg egy ötödik szobába jutott vele, a hol ő
maga felakasztotta a szegre a sapapáját, annak a jeléül, hogy ő itt
helyben van, s aztán azt mondá az Ábrahámnak, hogy ő csak várjon egy
kissé, majd mindjárt bejelenti a császárnak.
Ábrahám, mikor megtudta, hogy őtet csak ez a nagy szárnyajtó választja
el a császártól, majd lerogyott a lábáról. S ezen az ajtón is szabad
belépése van a Matyi úrfinak. Bizonyosan valami komornyik-féle lesz.
Egy percznek a felénél hamarább visszatért az úrfi.
– Bemehet kend Ábrahám.
S azzal betuszkolta az ajtón, az instantiával a reszkető kezében.
De nem látott Ábrahám a császárból egyebet, mint annak a csizmáit,
azokról pedig azt látta, hogy egy hét óta nem voltak suviczkolva: ha
Matyi úrfi az inasa, akkor ugyan rosszul teljesíti a hivatalát.
Egyszer aztán csak visszakerült a nagy szárnyajtón megint az előszobába
Ábrahám.
A Matyi úrfit már akkor ott találta az iróasztalnál; sietős dolga
lehetett: írt.
Ábrahám meg volt főve a dicsőségtől; azt sem tudta, hogyan kezdje: «itt
van, meg van! A császár maga irta rá az instantiára, hogy «fiat». Itt
van a neve. Maga irta bele az «i» betűt a nevem közepébe. Itt van!
Lelkem, dicsérd az urat…»
Hanem aztán egyszerre kettészakadt a szájában a dicsérő zsoltár; a mint
a kibontott irásba belepillantott.
– Aj weh!
– No mi baj Ábrahám?
– Ő felsége elfelejtette az «i» fölé a punctumot odatenni. A nélkül már
most az az «i» úgy néz ki, mintha «e» volna; úgy, hogy ha eddig rövid
Esel voltam, ezután hosszú Eesel leszek. Hamut a fejemre. Holt emberré
vagyok téve! Ugyan édes Matyi úrfi, nem lenne olyan jó kegyes (hogy
egyforma tintával legyen) peczczentse oda az «i» fölé azt a szükséges
kicsi kis punctumot. Úgy is kezében van a toll.
– Mit gondol kend? pattand fel az úrfi. A császár kéziratába
beleigazítani! Hisz az hamisítás volna.
– Csak egy punctum…
– A ki egy punctumot megenged magának, az egész okiratot is
meghamisíthat. Adja ide kend azt az instantiát; majd visszaviszem a
császárhoz, ő majd maga helyrepótolja, a mi kimaradt.
Azzal kikapta az Ábrahám kezéből a folyamodást s bement vele a nagy
szárnyajtón.
Ábrahámnak egészen megkönnyebbült már most a szive tája. Egészen elérte
a czélját; s nem kellett hozzá ezer arany: megtette kétszáz is.
Előkereste a tarsolyából a zengő körtét, s szépen letette azt a Matyi
úrfi kalamárisára: úgy, hogy az azt rögtön meglássa, a mint a tollát
bele akarja ütni a tintába.
Az úrfi sietve jött vissza.
– Itt van kendnek az igazsága. Már most Isten áldja meg. Sok a dolgom.
Köszöntetem az urambátyámat, mondja meg neki: semmi bajom. Kivánok neki
is minden jókat, kendnek pedig szerencsés utat.
Ábrahám eltette az irását a tarsolyába és sirt mellette, mint egy
házeresz. Matyi úrfi kikisérte őt a szomszéd szobáig, azt gondolta, hogy
onnan majd magától is kitalál. Hanem abban a szobában volt valami négy
fali almárium, azokba Ábrahám mind benyitogatott, azt gondolva, hogy az
a kijárás, s míg az igazi ajtó felfedezésével bajlódott, csak jön ám
utána rohanva a Matyi úrfi, elvörösödve, mint egy kanpulyka, s
megragadja az egyik kezével az Ábrahám veres palástjának a gallérját, a
másikkal pedig a muzsikáló körtét tartja a szeme elé s mérgesen rivall
rá:
– Kend hagyta ezt ott az én asztalomon?
Ábrahám mosolygásra fogta a dolgot.
– No hát igen. Egy kis körtét hoztam. Szokás szerint. Egy kis «szép
asszony körtéjét.»
– De ezek az aranyak benne!
– Hát azért a kegyes pártfogásért, a miben részesített az úrfi.
– Én nem részesítettem kendet semmiféle pártfogásban. Igazsága volt, s
azt megkapta. Vigye vissza a pénzét.
– De már minek vigyem vissza? Mikor azt az úrfi megérdemelte. Ez a
fáradságáért van. Hát nem fáradt-e az «i» fölötti punctumért?
– De csak nem fogok egy «i» fölötti punctumért egy marék aranyat
elfogadni.
– Ha én nekem ez a punctum egy marék aranyat ér! Én nem sokallom érte.
Az úrfi meg hasznát veheti. Kifizetheti vele a hitelezőit.
– Nekem nincsenek adósságaim.
– Nincsenek adósságai? Isten a világ felett. Bécsi úrfi, s nincs
adóssága! Hát nem tartozik se szabónak, se vendéglősnek? Ilyen nincs
több. Hát vegyen rajta ajándékot a kedvesének.
– Nekem nincsen kedvesem.
– Szeretője sincs? Ezt már higyje a ki akarja! Tán még most is hűséges a
kis Mariska leányasszonyhoz? Ni, hogy elvörösödött rá! No hát költse el,
traktálja el, kártyázza el jó pajtásokkal: de én vissza nem viszem a
pénzt.
– Én nem iszom bort, nem kártyázom, s nekem nincsenek jó pajtásaim. Ezt
a pénzt pedig vissza fogja vinni; mert ezzel engem megsért. Engemet
azért, a mit végzek, megfizet az, a kinek szolgálok. S a ki hivatalban
van, annak nem szabad mástól jutalmat elfogadni, mint a maga úrától.
Vegye kend vissza a pénzét.
– Jól van «Ráby» úr, mondá a zsidó s visszatette a tarsolyába a pénzt.