(Megtvdivc az reeghi ioo welaaghbann mill ercevlchevs magawiselettel
dichecedeec vala egi iool newelth falvssi aarthatlansaagh, ees hogi
woltaceepen mi oca wala az dombon aaloo embernec, hogy az ev newe legien
«Gievngievm Misca».)
Hát azzal a kocsival az történt, hogy az útban elvesztette az egyik
hátulsó kerekének az elősrófját; minélfogva a kerék kiesett. Akkor aztán
elébb el kezdték keresni a srófot az út hosszában. Keresték egy óráig,
akkor felhagytak vele. Bizonyosan beleesett valamelyik kátyuba s az
elnyelte. Akkor aztán megpróbáltak sróf nélkül utazni tovább; az pedig
nehéz. Parasztszekérnél, ha elvész a kerékszeg, azt még csak lehet
valahogy helyettesítni, más szeggel, faczövekkel; de az úri hintó
csavarját nehéz kipótolni. Minden szíjat, madzagot felkötöztek már a
tengely végére, de azt a kerék puskája két percz alatt mind pozdorjáva
rágta; úgy, hogy utoljára a két úrfi közül az egyiknek folyvást a kocsi
mellett kellett bandukolni egymást fölváltva, hogy a mint a kerék kezd a
tengelyről leválni, azt helyretaszítsa.
A mi az esküdtnek különösen nem volt inye szerint.
– Hol van az én principálisom? – kérdé az esküdt, a mint körültekintett
s a szolgabiró hintaját nem látta sehol.
– Az biz öcsém megunt rád várni s itt hagyott a faképnél. Azt mondta,
hogy vagy sétálj utána gyalog a státióig, vagy gyere el hozzám, majd
visszatérett fölvesz.
– De köszönöm a mulatságot! szabódék az úrfi. Elég volt idáig fognom a
kocsi kerekét. Inkább gyalog megyek.
Azzal ki kereste a maga kardját a kocsiülésből, felkötötte s neki indult
gyalog a principálisát utólérni.
Ezzel aztán az az egész hivatal a táblabiró úr patvaristájának a
nyakában maradt.
Tudniillik az a hivatal, hogy gyalog baktasson a hintó mellett s mikor
azt látja, hogy a kerék kezd tágítani, azt helyrelódítsa.
Maga a táblabiró úr felült a hintóba, a mivel most már csak lépést
lehetett döczögni s az ő faluja felé kezdődött csak az igazi rossz út.
Lesz este, mire bevergődnek.
– A «nap»-nál ebédelünk ma! mondá zavartalan kedélylyel; előkeresve a
pinczetokot, meg az elemózsiás tarisznyát. Ovatos magyar e nélkül útra
nem indul. Van sonka, meg jó szent-endrei ráczürmös, a mivel az ember
vigasztalhatja magát.
Hanem a mint kibontotta a holmit, arra a tapasztalatra jött, hogy az
ifjú urak nagy elkeseredésükben szintén hozzáfolyamodtak már ehhez a
neméhez a vigasztalódásnak. A sonkának is csak a fele volt meg a
csonton, a pintesüveg is csak félig volt már.
– Audiat! kiálta le a sárban taposó patvaristára. Evett valaki ebből a
sonkából?
– Melyik sonkából?
– A melyik itt a kezemben van.
– Dehogy evett!
– Hát ebből a borból nem ivott valaki?
– Melyik borból?
– A ki itt az üvegben van.
– Dehogy ivott.
– Hát hogy hiányzik mégis annyi belőle?
– Hát bizonyosan abból a sonkából evett valaki, a melyik már nincs
urambátyám kezében, meg abból a borból ivott, a melyik már nincs a
palaczkban.
– Canis tota mater!
Ez sem hozta ki a táblabiró urat a jó kedvéből; eszébe jutott a pudli
kutya hajemléke: s ráért a nevetés. Még az üvegbe is visszanevette a
bort, a míg húzott belőle.
A patvarista meg azt hitte, hogy az ő nyomoruságát neveti, a ki a
kerékhelyretevéssel vesződik. Egyszer aztán gondolt ki valamit. Vágott
valahol az útfélen egy pár jó hosszú fűzfaveszszőt, abból gúzst
csavarintott, azzal hozzákötözte a keréktalpat a sárhányóhoz: akkor
aztán nem eshetett ki többet a kerék; de nem is fordulhatott többet; ezt
meg a befogott turcsik nem szerették, bekötött kerékkel vontatni ezt a
nagy kasornyát a ragadó sárban: ezzel még hosszabb lett az út.
De még az sem rontotta el a principális úr nevetési kedvét. Minden
nyomon kialudt a pipája a ráérkezett nevethetnémség miatt.
– Üssön ki Audiát!
A patvarista nem győzött neki kicsiholni.
Csak legalább elmondhatná valakinek, hogy min nevet! Hisz ez valóságos
tortura, folyvást nevetni és nem mondhatni meg a szomszédjának, hogy
miből támad a jó kedve.
Legalább nem unta magát, a míg a négy csiga mászott a bekötött kerekű
őshintóval a latyakban.
Egy magaska dombon az út mellett áll egy lovas, alatta erős, csontos
paripa, mely fejét a földre lehajtva szimatol, mint a kopó s szemeivel
vigyázva tekintget s füleivel előre-hátra hallgatózik, s a mellett olyan
csendesen tartja magát, hogy még a legyekre sem csapkod a farkával, a
mik a vékonyát csípik. A lovag szint oly csendesen ül a nyeregben; barna
képű, sasszemű, kondor fekete hajú legény, kacskaringósra kipödört
bajuszszal. Parasztöltözetet visel, de czifrát, szűre virágokkal tele
varrva; ingújja széles csipkehimzés, patyolatgatyájának a rojtja arany;
süvege mellett árvalányhaj, meg csinált virág; szironyos tüszőjébe egy
pár ezüst veretes török pisztoly van dugva, a nyereg kápájáról
duplapuska lóg alá; a jobb kezében fokost tart. Egy nyárfabokor takarva
tartá eddig a lovast, hogy a kocsiból nem vehették észre, csak mikor
rájuk köszöntött:
– Hát azt a Judás-apostollal-összeczimborázott aprópénz-hamisító-Poncziu
s-Pilátusát-a-jeruzsálemi-Golgotha-hegyén-Krisztuskáromlólatorképen-kere
sztrefeszített-paraszt-öregapádnak! Nem állsz meg mingyár?
Dehogy nem állt meg a kocsis; még le is ugrott a bakról ijedtében s
bebujt a kocsi alá, onnan nyöszörögte:
– Jaj, tekintetes uram! A Gyöngyöm Miska.
A lovas legény oda finczoltatta a lovát a hintó oldalához; a paripa
csakúgy hánytavetette a czifra sallangot a fejével nagy büszkén.
– Most nevessen már, urambátyám! dörmögé a patvarista.
Nevetett is.
– Mi az ördög? Hisz ez a mi Karcsatáji Miskánk!
A zsivány is elnevette aztán magát.
– Hát csak rám ismert mégis, urambátyám? Én vagyok a híres Gyöngyöm
Miska.
– Hát hogy lett te belőled Gyöngyöm Miska?
– Tán nem emlékezik rá? Hisz urambátyám tett meg azzá. Nem emlékezik már
rá, mikor tavaly a generális gyülésen hozzáfogtam egy orátióhoz,
urambátyám a közepén belekiáltott: «Jaj gyöngyöm Miska, hat ökör vagy te
ahhoz!» tudja, hogy nem mondhattam tovább a közkaczagástól. Azóta rajtam
száradt a «Gyöngyöm Miska» név. Akármihez kezdtem, mindenütt azzal
fogadtak, hogy «jaj gyöngyöm Miska!» No hát mondék: legyek Gyöngyöm
Miska! Majd produkálok én nektek olyan tudományt, a miben nem tesz túl
rajtam senki! – Úgy-e, hogy emlegetnek?[1]
– No de engemet csak nem akarsz kirabolni? Nem veszed el a lovaimat?
– Dehogy! Nem rablok én ki senkit; csak elveszem a mit szivesen adnak s
elhajtom, a mire a gazdája nem ügyel; az ilyen négy rossz dikhenczet
meg, a milyenen urambátyám jár, ha utánam dobálják, sem szedem fel.
Válogatós vagyok. Aztán hát ne prézsmitáljunk sokat. Nem kérem én azt, a
mi nincs. Tudom, hogy urambátyámnak is sietős az útja. Csak azt a tíz
sárga csikót adja ide, aztán mehet Isten hirével.
Táblabiró úr nem akarta az allegoriát elérteni.
– Micsoda sárga csikót?
– No azt a tíz körmöczi máriás aranyat, a mit a szentendrei úriszéken
szoktak salláriumba osztogatni.
– Jaj, Miska öcsém, igaz, hogy megkaptam én azt; de egy kis parázs
halber-zwelwin az éjjel mind visszanyerte azt tőlem a præfectus:
irmagnak se maradt belőle.
Ezt a patvarista is sietett megerősíteni.
– Istenucscse igaz! Ott szurkoltam az urambátyám háta mögött egész
éjjel; mindig hetest kaptunk, mikor ötös kellett volna.
A betyár aristocraticus megvetéssel nézett végig a fiatal emberen.
– Te meg öcsém tanulj mórest! s mikor azt látod, hogy «urak» beszélnek
egymással, ne kottyanj bele! Várd meg, míg kérdeznek; akkor is zsinórra
tedd a kezedet s csak annyit mondj, hogy «igen is, nem tudok semmit:
engedelmet kérek, hogy élek!» – Urambátyám meg mért nem tartja jobb
regulában a fiatalságot? Mit tudja még az ilyen gyerek a juridicus
praxist. Hogy a mi pénzt a tiszttartó elnyer a táblabirótól, azt vissza
szokás suttyomban adni.
Táblabiró úr ezen is igen jó izűt nevetett.
– Pletykabeszéd! Biz én nekem nem adogatják vissza a pénzt, a mit
elnyernek tőlem. Itt van öcsém, keresd össze a zsebeimet, tapogass
össze, csak meg ne csiklandj, s ha találsz nálam egyebet egy kajla
máriásnál, legyen mind a tied. Itt a tarsolyom is. Nézd, nincs benne
egyéb, mind czukedli. Ez nem neked való; kipotyog tőle a fogad. A
csizmámat is lehúzhatod, abban se találsz pénzt. Cantat vacuus coram
latrone viator![2]
A rabló megpörgette az újjai között a fokosát, s aztán a rézbalta
fokával nagy kényesen odakoppintott a táblabiró úr feje búbjára, a hol a
begyűrt bársonycsákó volt: «Hát itt mi csörög la?»
A táblabiró úr szájából egyszerre kiszakadt a nevetés. Kövér arcza
négyszegletüre szaladt a bámulattól.
– Hát ez már micsoda? Canis tota mater! Ki árulta ezt el? Hisz én nem
mondtam azt senkinek. Csak épen egy embernek.
De Gyöngyöm Miska nem várta azt, hogy vége legyen a töprengéseinek,
hanem a szemfényvesztő gyorsaságával előrántotta a somogyi bicskáját a
piros csizma szára mellől s egyet hasítva vele a táblabiró úr bársony
csákóleffentyüjén, egy percz alatt markába önté az eldugott aranyakat:
egy térdnyomására a paripa megfordult, s aztán egy szökéssel túltermett
az árkon gazdájával együtt. Gyöngyöm Miska csak onnan kiáltotta vissza a
szolgabirói köszöntőt: «ajánlom hivatalbeli szolgálatomat az urnak!» s
azzal elvágtatott az árva nyárfás bozótban.
– Canis tota mater, ez nem jól van! dohogá a kirabolt táblabiró, a kinek
azzal a kalpagleffentyüjén ejtett hasítással mintha a jókedve tömlőjét
hasították volna ki, úgy elszállt rajta. Ez nem jól van, ez sehogy
sincsen jól; az embernek megáll az esze. S most már, ha a Fruzsinka
kisasszonyra gondolt, nem az egy csipet humoristicus kutyaszőr jutott az
eszébe, hanem egy egész nagy anyányi mérges harapós kutya: «canis tota
mater!»
A Gyöngyöm Miska pedig nekieresztve karikás ostorát, nagyokat
pattantott, úgy vágtatott végig az avaron.
Este felé volt már; az őszi nap hosszú árnyékokat vetett végig a sík
mezőn. Egy kerek erdő szélében pásztortűz égett. Az előtt ült a földön
egy fiatal amazon, fejét két tenyerébe hajtva, mellette két agara
hevert; a paripája oda volt kötve egy nyirfához. Az ostordurranásokra
felugrott a helyéből, még egy nyaláb targalyt vetett a tűzre, felpattant
a lovára s leoldva nyakából a karikás ostorát, ő is visszafelelt a
kérdező kongatásra. Az árva kökörcsines mezőn összetalálkoztak. Ott a
nyeregből egymáshoz hajolva megölelték, megcsókolták egymást, s azzal
aztán az egyik napkeletnek, s másik napnyugatnak elvágtatott.
*
Alig távoztak el az urak a kastélyból, midőn egy-staféta érkezett a
városba az ó-budai út felől. A staféta pedig olyan nevezetes tünemény, a
kinek a csudájára minden ember kiszalad a háza kapujába. Van neki veres
frakkja, szarvasbőr nadrágja, térden felül érő csizmával, a fején
pofoncsapott karimájú kalap, egy fehér, meg egy veres strucztollal;
annak minden postamester tartozik rögtön váltott lovat adni s mikor az
belefúj a trombitájába, hát annak minden paraszt tartozik az útból
kitérni, akárhány ökröd- vagy lovadmagával legyen is. Ismerik is már a
trombitája nótáját: úgy hangzik az, hogy «elmaradt az úr a lóról!» s
mikor végigvágtat az utczán minden gyerek utána trombitálja tülökké
alakított markán keresztül, hogy «elmaradt az úr a lóról!» s asszonyok,
férfiak törik rajta a fejüket, valjon mit hozhatott?
Mert nem lehet az bolondság, mikor egyetlen egy levélnek a kedvéért lóra
ültetnek egy ilyen egész veres frakkos embert s azt addig ültetik egyik
lóról a másikra éjjel-nappal, míg csak oda nem érkezik, a hova a levél
küldve van. Így csak nagy urak levelezhetnek egymással, meg katonák.
Ez is az «ujabb» kor intézményei közé tartozik. Az előtt voltak minden
városban jó gyalogoló emberek, akik ezt a hivatalt végezték: többnyire
czigányok. Ha nevezetesebb levele volt az embernek, várt vele, míg
alkalmatosság jön: a vásárosokra legjobban rá lehetett azt bízni. De a
«fölséges német» minden városba postamestereket rendelt s most már
kocsin lovon küldeti a leveleket, és portót fizettet érte.
Postamesternek még akadt magyar ember elég; mert lóval kellett
foglalkozni s a birtokos úr jót is tudott állni a pénzes levelekért; de
már kihordót nem lehetett kapni az országban: még németet sem. Mert
olyan emberre nem lehetett a drága leveleket bízni, a ki cautiót nem tud
letenni; a kinek pedig annyi pénze van, hogy leteheti a cautiót, az
inkább szőlőt vesz rajta s abban kapál, mint hogy vizben-sárban járja a
várost végtől végig, s fejében tartsa, hogy ezért a levélért jár egy
peták, ezért két greschli, ezért három poltura! s aztán még arra is
vigyázzon, hogy a beszedett pénzt valahol be ne igya. Az idegen
institutióhoz helvetákat kellett behozni, többnyire francziák voltak, a
kik minden embert mossiőnek tituláztak s megtanították rá az egész
világot, hogy az «adjon Isten jó napot» azt teszi francziául, hogy
«trezömbl szervitőr!»
– Trezömbl szervitőr, mamsell Öfrüzin! Vla egy estafett! An Iro
okwolgeboren Fraülin Öfrüzin de Zabváry. Porto nix beczal. Kapsz nekem
három máriás; mert szaladsz nagyon. Recepisse retur! Van benned ezer
forint.
A mossiő minden embert és tárgyat tegezett, saját magát is, s a
kézbesített levelet azzal szokta ajánlani, hogy: van benne ezer forint.
Igy könnyebb szerrel megfizették érte a portót.
A Fruzsinka kisasszony stafétájában semmiképen nem volt ezer forint;
mert azt Lievenkopp Henrik dragonyos kapitány irta, s hogy a dragonyos
tisztek leveleiben miért nincsen ezer forint, arról nem szükség
hosszasan disserálni.
A levél az akkori időkben divatozó franczia-német stylussal, mythologiai
phrasisokkal, kaszárnyai miveltséggel és ragyogó tintával volt írva.
Mivelhogy a tintába czukrot szoktak keverni, hogy a papiros át ne igya a
betüket: különben kivülről is el lehetett volna olvasni a levelet.
Fruzsinka kisasszony kifizette a postást, meghagyta neki, hogy egy
párszor a nap folytán nézzen fel a kastélyba a stafétának adandó válasz
átvétele végett. (Ez is a kihordó dolga volt: a választ megsürgetni a
hozott levélre.) Azután felvágta a pecsétet s olvasta, a mi következik:
«Adorált Madonnám!
«Mercur szárnyas lábain egy extremement agreable messaget adressálok
Ihro Hochwohlgeborenhez. Mars isten ugy capricirozta magát, hogy a
Cacust attakirozó Heracles herosi facinussait egygyel még cumulálja. A
detestable latro, a Gyöngyöm Miska, miután az örkényi pusztán cernirozó
phalanxunk közül par force échappirozott, a Duna felé deployirozva, a
ráczkevi szigetbe bride abattu átsaltomortalirozott, protegálva Neptun
és a tolvajok istene Hermes által. Az alatt mi nekünk, Bellona fiainak,
ott kellett rostokolnunk a parton, – wie die Ochsen am Berge, míg kompot
hoztak s utána traversirozhattunk. De a miserable couyon azzal
chicanirozott bennünket, hogy a Duna másik ágán átusztatott a tulsó
partra. Erre a bennünket convoitirozó pestmegyei pandurok doucement
declarálták, hogy oda nem poursvivirozhatják, mert ez már Fehér
vármegye. És igy nekünk retournirozni kellett Pestre, a míg Pest
vármegye inhibeálja Fehér vármegyének a velünk való strategiai
cooperatio szükségét. A Fama szerint azonban a félelmes rabló már
Fehérből is átvoltigirozott megint Pest megyébe s ott grassiroz a
vörösvári erdőkben. Annálfogva én új marschordret kaptam a
Generalcommandotul, hogy eskadronommal debouchirozzak Vörösvár felé.
Holnap, Aurora első sugarainál lesz a departirozás, mely engemet a Horák
szárnyain az én aimable Calypsom magicus circulusába, a szép vörösvári
Tempe völgyébe ameniroz.
Azonban egy kis fatalis incidens inquietálja deliberatiómat, a mit a
kisasszony előtt sincerment detegálok. A mult héten a Petray Judlium
urral (a ki egy charmant enfant) cavalierment amusiroztuk magunkat
Fortuna festett lapjai mellett, mely alkalommal a keréken tánczoló
istenasszony irántam extremement disgracieuse producálta magát, úgy hogy
én húsz aranynyal a Judlium urnak obligóban maradtam; in cambio hagyva
nála a tiszti parolámat, hogy dito summát dato holnapi napig neki
recompensálom. Item insistal a szavam beváltására; mert holnap nála is
cassavisitatio van indicálva, s a többek között az a husz arany is
manquiroz a statusquohoz. Én pedig, miután gazdag tanteomtul az
apanageom, az inqualificable utak rosszasága miatt, a dato nem
arrivirozott, egészen impossiblenak találom a prætensio complanálását. A
Rothesel zsidóra sem calculálhatok; mert a zsidóknak most épen
malapropos uj esztendő napjuk vagyon, a mikor semmiféle
financzoperatumot nem entriroznak. És igy nem marad számomra egyéb
chance, mint vagy egy pisztolylövéssel magamat a világnak recommandálva,
Charon csónakjába expediálni; vagy – ami ennél sokkal nehezebb – az én
annyiszor suppeditáló geniusom, Egeria nymphám tündéri protectiójára
apellálnom, humblement apprecálván, ha még egyszer, és utoljára
intermediálna illustre cousinjánál egy a soudit summával æquivalens
empruenteot számomra, melyet én, a præcedensekkel együtt, mihelyt gazdag
tanteomtul az apanageom arrivirozni fog, a legprofondabb reveranceal
recompensálni cavalierement impleálandó devoiromnak declarálok.
Acceptálja leghumbleabb complimentjaimat a kisasszony.