(Mellnec summaia ez haarom zavacbann vagion kifeiezwe: «canis tota
mater».)
Este nem szokott szívesen látott vendég elutazni a háztól, a miben
egyébiránt az utak mivolta is határoz, levén még akkor az az útcsinálási
rendszer, hogy «lutum super luto imposuerant». Sarat sárra rakának. Csak
másnap keltek az urak útra, akkor sem igen korán, mert éjjel sokáig
fenmaradának egy kis «halber-zwelwi» mellett, melyben præfectus úr a
diurnumokat mind az utolsó babkáig visszanyerte vendégeitől.
Fruzsinka kisasszony is együtt kártyázott a férfiakkal reggelig. Nem
volt benne szerencséje; de segített magán azzal, hogy tudott csalni. S
miután ezt a szép hölgynél elnézik a férfiak, tehát nyert is valami tíz
aranyat. Laskóy aszszesszor úr pedig vesztett ugyanennyit (tudniillik az
egész úriszék salláriumát). Hanem azt a nyertes fél, a præfectus
titokban visszaadta neki. – Ez úgy volt szokás, hogy a kártyán elnyert
pénzt az aszszesszor úrnak a legtöbbet nyerő visszaadja. A ki ezt
elmulasztotta, annak még hetedizigleni rokonai is számíthattak az
aszszesszor úr boszuállására. A tíz aranyat Fruzsinka kisasszony által
csempésztette a házigazda a vendég úr markába.
– Aztán vigyázzon rá, bácsi, tréfált vele a kisasszony, hogy az útban el
ne vegye a «Gyöngyöm Miska!»
– Dejszen jól eldugom; a hol senki sem találja meg. Ide a kalpagom
lelógó csákójába. Olyan ez, mint egy erszény, aztán senki se gondolná,
hogy micsoda ravaszság van benne. A Gyöngyöm Miska pedig ez uttal Somogy
vármegyében vagyon. Azt ugyan a «Lébekotty» kapitány hiába kergeti a
dragonyosaival a mi vidékünkön.
– No, no. Én csak azt mondom, hogy vigyázzon a sárga csikóira!
Aszszesszor úr nagyot kaczagott. És meg újra kezdte. Azon kaczagott,
hogy milyen szép nevet talált ő ki a Lievenkopp dragonyos kapitány úr
számára, – a ki szintén egyike volt Fruzsinka kisasszony udvarlóinak.
«Lébekotty!» Ezen el lehet nevetni egy esztendeig.
Aszszesszor úr a szolgabiró úr hintajával utazott a legközelebbi
státióig, a hol utaik elválnak: nem azért, mintha az ő patriarchalis
«castrum doloris»-a számára is ki nem járna a forspont; utána döczög az
szépen; de a szolgabiró úr új hintója nem ráz olyan nagyon s a saját
négy tüzes paripája úgy röpíti azt tova, mint a sárkány. Ergo: a
patvaristát, meg az esküdtet összecsapták a táblabiró bricskájába, a két
úr pedig a módi hintóba ült össze amicaliter conversálni.
– Capitalis egy persona ez a mi domicellánk, spectabilis uramöcsém,
kezdé az aszszesszor úr, a mint a kapun kívül voltak.
– Nem mondom, hogy nem az.
– Sőt visum repertumot is exhibeálhatna felőle, spetabilis uramöcsém.
– Hát csak úgy, mint más.
– No, no. Minek ez a tergiversatió? Ha én nézek a domicella szemei közé,
csak egészen mást látok én azokban, mint mikor uramöcsém veszi oculata
alá. Csak nem kell denegálni, a mi factum.
– No hát igen, hát néztem rá! Mi az?
– Tudjuk! «Post visum risum, post risum venit ad usum». Először néznek,
azután nevetnek, azután megszokják. Talán nem elucubrál, hogy a sedria
alatt miről trafikáltak ott a benyilóban!
– Én trafikáltam?
– Ipsissime. Tudok mindent. Az éjjel lefekvés előtt, mikor a szobámba
mentem, hallottam valami vociferátiót a domicella szobájának az ajtaján
keresztül, megálltam auscultálni s constatáltam, hogy a præfektus erősen
remonstrál bizonyos pronunciált tenor ellen, a mivel Fruzsinka
kisasszony uramöcsémmel correspondeál, a mire a domicella eminenter
replicázott azzal, hogy kettőjök között declaratiók történtek s a dolog
egészen serió.
– Oh bizony! Ha én minden leányt elvennék, a kinek már declaratiót
tettem.
– Hahaha! Az épen olyan nehezen exequálható volna, mint ha Fruzsinka
kisasszony mind azokhoz férjhez akarna menni, a kik neki már declaratiót
tettek. Nem mondom, hogy vice versa! Kár érte! Mert capitális egy
persona.
– Hiszen csak akadna már egy jó ember, a ki férjhez venné!
– S uram öcsém nem vindicálja magának ezt a «jó ember» titulust?
– De nem ám. Mert arról bizonyos vagyok, hogy ha nem én veszem el, hanem
más, akkor igen hűséges lesz – hozzám; de hogyha én veszem el, nem más:
akkor mindennap meg fog csalni.
– Akkor «kávé», mint a barátnak az ancilla. De hát spectabilis
uramöcsém; ha ez a convictio prædominal nála, akkor nagy lapsus volt a
verbalis contestatiókon kívül még realis indiciumokat is hagyni a
domicella kezében, a mik incidentaliter még legalis prætensiókra is
argumentumul producáltathatnak.
– Miféle realis indiciumokat ért urambátyám?
– No, no! uramöcsém! Én nem hiába cooperáltam húsz esztendeig a
criminalis praxisban; tudok ám a benevolisáláshoz! Hát mi is történt
csak abban a kis benyilóban? Mit mond elsőrendű vádlott?
– Hát én collaudáltam az ablakból az executiót.
– És a pausák alatt «informáltam a domicellát e verbum regens
conjugatiójában: amo, amas, amat».
– Posito, sed non concesso, hogy úgy volt…?
– A mikor aztán a domicella így duplikázott: «Ha re vera valósággal
szeret az úr, akkor a bona fides signumául adjon nekem egy tincset a
hajából».
– Úgy-e?
– Úgy-e? Most mindjárt convincálva lesz a delinquens! Erre uramöcsém azt
enunciálta, hogy a priori nincs ellene semmi animadversiója, csak egy
ollót keres; s a míg uramöcsém az ollót kereste, az alatt a domicella az
ablakba kihajolva, mint locumtenense, registrálta az ictus
baculorumokat. Tandem a hajtincs levágatott; uramöcsém tovább számlálta
az ictusokat; s az alatt a legveszedelmesebb ictust követte el a
legártatlanabb szerető sziven, mely uramöcsém ajándéka alatt dobog;
elrejtvén azt Fruzsinka kisasszony medaillonjába; de nihilominus
mindenkinek eldicsekedvén a tropheumával. Még mikor elváltunk is,
láttam, a mint az ablakból kihajolt s a kebléből kivont medaillonocskát
számtalanszor megcsókolgatá: «pars, pro toto». Convincálva van-e az
incriminatus?
– Nem vagyok, urambátyám! Nem irom alá a protocollumot. Illusión fordul
meg az egész conclusio. Odáig áll a species facti, a mint elindultam az
ollót keresni, de itt következik a fatalis divagatio. Mikor már a tükör
előtt álltam s az olló a kezemben volt, odajön hozzám a kisasszony
fekete pudlikutyája, a Pamina, s minthogy igen jó barátok vagyunk,
nyájasan felteszi rám a két első lábát. Nekem akkor egy jó ideám támadt.
– Ennek a pudlinak a nyakán épen olyan göndör tincsek vannak, mint az én
hajam. Hát ha ez is megtenné? Dictum, factum. A kisasszony nem nézett
oda, el volt foglalva az executióval; én hirtelen lecsikkentettem az
ollóval a Pamina nyakáról egy competens volumenü tincset s azt
csúsztatám a kisasszony bársony puha tenyerébe, azt rejté el ő a
medaillonjába. De el ne mondja valakinek, urambátyám; mert ha megtudja a
domicella, a legközelebbi traktánál mindnyájunkat megmérgez.
Laskóy Bálint úr nem szokta egyszerre rákezdeni a nevetést, a mikor okot
talál rá; előbb recapitulálja a dolgot: «ergo a Pamina szőre volt: ergo
a Pamina szőrét tette a medaillonjába: – és azt csókolgatja annyi
deliciával a domicella… Ez aztán canis tota mater!» Most azután, mint a
vulcan eruptio, kitört egyszerre a jovialis kaczagás, oly hangerővel,
hogy a négy ló mind megijedt tőle s elkezdte a kocsit ragadni, kocsis és
hajdu nem birták megállítani őket egész az állomás előtti hidig. A
kocsiban ülők majd kirepültek az üléseikből; de még az imminens
veszedelem sem birta elnémítani a táblabiró hahotáját; a míg csak a
töltésnél, a hol elválnak az utak, le nem szállt a szolgabiró
hintajából, bevárandó a saját hátramaradó fogatát.
– De aztán el ne beszélje ezt valakinek urambátyám, mondá a szolgabiró a
bucsuvételkor.
– Mit gondol? uramöcsém. Sohasem volt a Laskóy de Lakosfalva familiában
traditor, profuga, spion. Hanem már arról nem tehetek, hogy valahányszor
én már ezentúl egy fekete pudlit meglátok, bruhhahahahihujajajaja…
megszakadok a nevetésben. Ugyan menjen már, ne nevettessen már tovább!
Szolgabiró úr odább is ment. Sietni kellett. Terminusa volt – még
tegnap.
A hidnál, a hol az utak eltértek, nyugodalmasan bevárhatá a táblabiró úr
az utána jövő bárkáját. Ott volt egy hosszú keskeny töltés, a mi egy
sárvíz-rét csatornáját rekesztette el, azon kényelmesen végig lehetett
sétálgatni a várakozás közben. Valami emberi alak nem látszott se
messze, se közel. Csak egy lebotolt fűzfa állt a töltés oldalban; a mi
buczkós fejével, az azon levő odukkal és dudorodásokkal, meg a kuszált
sarjuágak bozontjával nagyon hasonlított egy szájtátva, szemmeresztve
hallgató kezdetleges emberhez. A táblabiró úr, a mint e tréfás alakú
tuskóval négyszem közt találta magát, nem állhatá meg, hogy legalább ezt
az egyet be ne vonja a bizalmába. Odáig csak csendes buffogásban
jelentkezék nála a letiltott jókedv, itt aztán kitört a birói zár alól.
Neki támaszkodott a két tenyerével az odvas fűzfa törzsnek s annak a
fülébe röhögte el keble vigalmait.
– Hallott már ember ilyet? – A szép kisasszony keblében az arany
medaillon. – Abban a fekete pudli szőre! – Hahaha! Ha megint összejövök
vele. – Hahaha. – Mi lehet abban a medaillonban, hugomasszony? – Hahaha.
– Szép gavallérnak a haja? – Hahaha. – Kitaláljam a nevét, hogy hiják? –
Hehő. – Hogy soha se találom ki? – Uf – buff! – Nem úgy kezdődik, hogy
«Pam». – Kukrupszkhmpuhum! – – A nevet és nevetést markával fojtá vissza
a szájába a táblabiró úr. – Aztán letörülgetve a szemeiből a
kaczajkönyeket, megfenyegeté nádpálczájával az ormótlan faembert, a ki
még akkor is bámult a vele közölt titkon.
És aztán valahányszor elsétált az odvas fűz mellett a táblabiró, mindig
megujult nála a kitörő kaczaj. – Pedig sokszor elsétáhatott: mert a
töltés nem volt hosszú s túl rajta morotvás rét volt; a kocsija pedig
iszonyú időkig váratott magára. El nem tudta gondolni, hogy hová
lehetett. Már a dél is elérkezett, a has korgott, s a bricska még sem
érkezett. De még ez a boszuság sem rontá el a jó kedvét.
Végre feltünt a láthatáron a veszedelmes jármű; de nem csak az, hogy
olyan lassan döczögött, mintha ökrök vontatták volna; hanem még azon
felül minden száz lépésnyire megállt: pedig még itt jó volt az út.
Vajjon mi történhetett vele?