(Mellben leiratic edj wigh züreti mulattchaag, az holott neemellec
hegedülnec, maasoc penigh hegedültetnec, és edjebb bolondságoc
müweltetnec wala.)
Heten ülének együtt a tintapettyes zöld asztalnál, az uradalmi
præfectura gyüléstermében. A bonorum director elnökölt, mellette jobbról
a præfectus, ki az ügyek sorrendjét válogatta elő a conceptusból, a mit
a szomszédja, a kasznár jegyzetei iparkodtak felhomályosítani; balrul
egy szék üres volt, túl rajta ült a megyei perceptor, ki az előtte fekvő
számadások hátára mindenféle huszárokat igyekezett pingálni veres
plajbászszal; ennek átellenében a kiküldött aszszesszor, a kinek a nyaka
megfájdult már a hátamögé nézegetésben, ahol az óra áll, hogy mikor lesz
már dél? A többiek urodalmi tisztek, akik részint diák
stylus-gyakorlatok felolvasásában fárasztják magukat, részint
fogpiszkálókat faragnak a közelgő ebédhez.
A nyolczadik szék, a melyik üresen áll, a szolgabiróé.
S ez nem azért áll üresen, mintha annak a képviselője hanyag volna a
betöltésben; hanem inkább azért, mert hivatalos exmissióban van távol.
Távol és mégis közel: csak a szomszéd szobában, melynek ajtaja félig
nyitva vagyon, úgy, hogy daczára annak, miszerint a tárgyalt ügy
folyamatját nem hallhatja, mégis az itélethozatalban részt vehet, s
mikor az elnök úr felhívja a votumáért: «Domine spectabilis Judlium!»
hangzatosan kiálthatja vissza: «viginti solidos!»
(Hja persze, ha azt a mai kor fia tudná, hogy mit jelent az a viginti
solidos kapása.)
Mert úgy van az, hogy a tanácsteremben már olyan vastag az ázott szűr
szag, meg a savanyú bundairha illat, keverve a trágyában cserzett
sarubőr büzével, meg a kilehellt fokhagymával, hogy azt késsel lehetne
metélni. Sok a paraszt idebenn: magyar paraszt, rácz paraszt, sváb
paraszt; a kinek mind meg kell kapni azt a «viginti solidos», jelenvén
az húsz kemény botokat.
Ma van ugyanis az uriszék negyedik napja. Ezen a napon kerülnek a zöld
asztalra a criminaliák, s egy pár halálitélet kimondása után (az
uradalom pallosjoggal bir) következik a sor a kisebb delictumokra, a
mikben a parasztok számosan leledzenek. Vagynak, a kik vermeket törtek
fel, mások, a kik az apjukat megverték; de a legnagyobb számot három
csoport képezi. Az egyik csoport az izbeghi telepítvényeseké, kik az
uradalmi erdőben fát szedni bátorkodtak. A második csoportot képezik
azok, kik olyan furfangosak voltak, hogy a szüret ideje alatt a
szőllőjükben az érett fürtöket földdel eltakarták, hogy dézsmát ne
vegyen belőlük az uraság, s csak szüret után szedték le lopva a
szőlőjüket, mikor már a hajduk nem álltak strázsát az úton. A harmadik
csoport pedig azoké a refractariusoké, kik a világos tilalom ellenére
deputatióba mentek fel az udvari cancelláriához, vakmerően könyörögve,
hogy a község számadásai huszonöt év óta vizsgáltassanak meg! Holott ez
részint vakmerő, részint bolond kivánság; mert hiszen huszonöt év nagy
idő, az alatt a számadások részint elrohadtak, részint megevődtek az
egerek által, részint pedig annyira jó rendben vannak, hogy az idei
1783-iki esztendőben volt a bevétel hatvanezer forint, ebből fizettetett
hatezer forint a kincstárnak, mint földes uraságnak, kétezer forint a
vármegyének a domesticába; maradt tehát a cassában ötvenkétezer forint,
nem fölösleg, hanem hiány. Már pedig 8-at a 60-ból ha kiveszünk, marad
ott csakugyan 52. Hogy pedig a plus, meg a minus között mi különbség
van? Ahoz mi köze a parasztnak?
Tehát «viginti solidos» neki! Ez is olyan «plus,» a melyik annak, aki
kapja, «minus.» Quod fuit demonstrandum.
A szolgabiró úr tehát csak az ajtón keresztül küldi ki a votumát, maga
pedig azt a hivatalos küldetést teljesiti, hogy a mellékszoba udvarra
nyiló ablakából ellenőrzi az itélet végrehajtását az udvaron. Ott van
tudniillik a deres: azon hajtatik végre a kiszolgáltatott igazság. Nem
megvetendő studium a psycholog és az ethnograph számára. A szőlődézsma
kijátszók ráczok: azok a verés alatt jajgatnak, s káromkodnak, ráczul
jajgatnak s magyarul káromkodnak; az erdőtilalomszegők svábok, azok a
puffanások időközeit arra használják fel, hogy fennhangon szidják az
előljárókat, szemükre hányva, hogy maguk pusztítják a kamara erdejét;
májusban vágatják a fát, azzal vesztegetik meg a nagy urakat; az odafen
járt deputátió tagjai pedig vegyes nemzetiségbeliek, azok nem jajgatnak,
összeharapják a fogaikat; úgy állják ki a megrovást.
A legale testimoniumnak pedig azért kell e végrehajtást saját szemeivel
ellenőrizni, ne hogy a hajdu, meg a deliquens között valami egyetértés
szövődjék a büntetés enyhítésére. Sok függ a bot megsuhintásától. Nem
csak a szám betöltéséről van szó, hanem hogy a «solidus» is legyen. A
miért is nem egyszer, midőn a hajdu irgalmazni látszik, lekiált rá a
szolgabiró: «fortius!» Mivelhogy ennek a hangszernek is mutatiója van,
mint a fortepiánónak.
Szolgabiró úr azonban érti a hivatalos functiót összekötni a
kellemessel: «miscuit utile dulci.»
Ugyanazon oldalszobában van jelen Fruzsinka kisasszony, a præfectus
unokahuga. Jól megjegyzendő: «kisasszony,» nem «leányasszony,» ami e kor
szólásmódja szerint nagy különbség.
A titkos suttogások, forró készszorítások, az epedő pillantások alapos
gyanuokot szolgáltatnak arra, hogy a szolgabiró úr és a kisasszony nem
indifferens kérdések tárgyalására kerülnek e helyen össze.
Amíg a mellékteremben a jegyző olyan magasra emelt szóval igyekszik
felolvasni a species factit, hogy azt a mellékszobában helytt álló
szolgabiró úr is meghallhassa, ez azalatt sokkal érdekesebb «puncta de
utri» keresztkérdéseire felelget, s csak a felhivásra kiáltja oda a maga
votumát.
Bizony még az sem volna lehetetlen, hogy csókok is váltassanak.
Hisz a családfő nem mozdulhat most az ülnöki székről, minden ellenőrzés
lehetetlenné van téve.
A botozás időközeiben a szerelem-alkú igen erősen folyik.
Fruzsinka kisasszony végre egy gyöngéd kérést súg a fiatal szolgabiró
fülébe.
– Legnagyobb örömmel, súgja az vissza a kisasszonynak, ki addig az ablak
függönye mellől nézte csak az olympi mulatságot. Hanem a míg azt teszem,
addig a kisasszonynak kell ideállni az ablakba és számlálni a botokat
helyettem.
Fruzsinka kisasszony nevetett, aztán előlépett a függöny mögül s
elfoglalta a szolgabiró helyét az ablakban.
– Aztán annak a hajdunak az a neve, hogy «Fortius,» informálá a
szolgabiró úr a helyettesét.
Fruzsinka kisasszony kihajolt az ablakon, folyvást kedélyesen nevetve, s
elkezdé számlálni: «unus, duo, tres, quatuor, quinque, sex,» mintha csak
zongorascála volna.
A deliquens, amint észrevette, hogy vidám női alak váltotta fel a
szigorú végrehajtást, könyörgésre fogta a dolgot. S a kisasszonynak nem
is volt kemény szive, oda kiáltott a hajdunak: «ugyan ne üsse szegényt
olyan nagyon, Fortius!» Az meg aztán annál jobban kitett magáért.
A szolgabiró úr a duodecimnál visszatért s lopva valamit odacsúsztatott
az ablakon kihajló kisasszony kezébe.
Azt a valamit Fruzsinka kisasszony, a mint ismét a függöny mögé
visszalépett, az ajkaihoz szorítá s aztán elrejté a keblében viselt nagy
medaillonban. Szolgabiró úr számlált tovább.
Még egy banda czigány következett, a kik hatan loptak egy ludat, s azért
most mind fejenként kapnak hat botot. Azután az asztal fölött fognak
muzsikálni, a kövér aszszesszor úr szavaiként: «most mi hegedülünk ti
nektek; aztán meg ti hegedültök mi nekünk.»
Fruzsinka kisasszony egy utolsó kézszorítással siet utána nézni a
felterítésnek: az ő dolga az ezüst és a porczellán, meg az asztalkendők.
A szolgabiró úr kezet csókol.
«Domine spectabilis Judlium!» hangzik át a tanácsteremből.
«Viginti solidos!» zeng vissza a felelet a gyöngéd ölelkezés közben;
mire általános hahota támad a teremben; a kövér aszszesszor úr hasa
megrázza a zöld asztalt a kaczagás földrengésével. Úr, hajdu,
principális és cancellista chorusban röhög fel unisono.
«Mi történt?» kérdé a szolgabiró, átlépve a törvénytartó terembe.
Hát az történt, hogy arról volt szó, miszerint az uri szék tagjai közt
ezuttal is, mint a mult alkalommal, negyvenkét körmöczi arany
osztassék-e ki rang és állás szerint, s erre kiáltá vissza a szolgabiró
úr, hogy «viginti solidos», a mit a társaság összes tagjai igen jó
quidproquonak találtak, kivéve a præfectus urat, a ki igen cholericus
ember lévén, egyátaljában soha sem szokott nevetni, ez esetben pedig
különösen azért nem, mert ő tudhatta legjobban, hogy a quidproquo
ezuttal a quiproquora nagyon ráillett, s az egész társaság érdemes volt
rá, hogy a szolgabiró itéletét csak intra dominium appellálja.