(Kiben leiratnac soc jeless urasaghoc, edj azzonizemeellel edjedemben;
nem különben edj konihamesternec az eö zaamadaasa, a mi chodalatrameelto
leezen!)
Következett a jól megszolgált ebéd, melynek alkalmával a házi urat és
kisasszonyt, a négy hivatalos vendéggel együtt lesz szerencsénk
közelebbről szemügyre vehetni.
A præfectus, tekintetes Zabváry János úr, epeszinű arczával, megsárgult
szemfehéreivel, az önmagát bálványozó egoismus tökéletes mintaképe. Neki
minden ember ellensége, akár kér tőle valamit, akár hoz valamit. Ha kér,
hogy minek kér? ha hoz, hogy miért nem hoz többet? Szeretné, ha maga
volna a világon, s nem kellene osztozni senkivel. Étvágya iszonyú és
enni meg nem tud. Szereti a pénzt, és nincs senkije, a kire hagyja.
Folytonos szakgatott köhécselése úgy hangzik, mintha mindig
figyelmeztetni akarna valakit valami elkövetett hibára. Viseletében nem
alkalmazkodik senkihez. Akármilyen tekintetes urak jőjjenek hozzá,
azoknak a kedvéért a panyókára vetett dolmányát fel nem ölti. Csak úgy
lobogós ingujjakban ül az asztal végén, s tart magának egy irtóztató
nagy ernyőjü veres bársony sipkát, tarkójába boruló veres bársony
leffentyüvel, a mivel csuffá tesz minden magyar viseletet. Rossz szónok,
s ha haragba jön, akkor épen elakad a nyelve, s csak dadogni tud. Ő
Fruzsinka kisasszonynak a nagybátyja és nevelőatyja.
Talán épen ez az oka epés arczszinének.
Mert Fruzsinka kisasszony, bármilyen szép délczeg alak, villámló
szemekkel, csókratermett ajkkal, azért mégis valóságos házi kereszt. Jaj
de szeretné már a præfectus úr, ha valaki megszabadítaná tőle! de
szivesen megadná neki a paraphernumot. (Azaz, hogy megigérné: a megadás
más szó.)
Hanem hát más az oka, hogy nem veszik el: mert mindenkivel kaczérkodik.
Most is hogy viseli magát az asztalnál! A szolgabiróval kenyér-galacsiny
bombázást folytat, ami nem illik erkölcsös leányhoz. Köhög is egyremásra
a præfectus úr, s ha Fruzsinka kisasszony felé pillant, a fejét
csóválja, a mire aztán Fruzsinka részéről durczás vállrángatás a
felelet.
Pedig az a Petray Péter szolgabiró igazán délczeg férfi. Úgy áll rajta
az a fekete magyar dolmány, mintha ráöntötték volna. Fekete kondor haja
nincsen a némettől bevett módi szerint se behajporozva, se czopfba
fonva, hanem szép csigás fürtökbe bodorítva, a mik félhomlokát takarják;
bajusza is ahhoz illőn felkunkorítva. Igazi dalia a javából.
A mellette ülő táblabiró tekintetes Laskóy Bálint úr már jobban
képviseli a Mária Theresia korából átszármazott magyart. Kövér potrohos
termet, cseresznyeszin kurta dolmányban, sűrű gombokkal és zsinórokkal,
hasonló szinű magyar nadrágban, széles sárga csizmákkal a lábain, fakó
bajusza hosszan lelóg a két szája végén, s a két bozontos szemöldök
vetekedik vele haragos voltában; hanem az arcz maga, az folyvást
nevetésre van gömbölyödve, s hatalmas hangja is van az
indulatkifejezéshez; ha néha bevetődik Pesten a rondellába, a hol a
német komédiások játszanak s rákezdi a kaczagást, meg kell állni az
előadással, míg abba nem hagyja. S e martialis magyar alaknak már
czopfba van fonva a haja hátul, a szalagcsokor végei meg egy fehér
nyúlfark körül bogozva, a mi a háta közepéig fityeg, míg elől két kifelé
bodorított haj göngyöleg, vulgo «vukli» takarja a füleket.
Az ebéd késő estig tartott; azt minek volna leirni? Ismeri biz a magyar
ebédet mindenki. Más népnél az evés legfeljebb gyönyörüség; de minálunk
«cultus.» Még a népdalaink is arról zengnek. A «menyecskéről, a ki
megtudja főzni a borsos levecskét;» a derék asszonyról, a ki «ha beteg
is, keljen fel, megfőzni a vacsorát;» a «kálvinista mennyországról»; s
ételeinket úgy megbecsüljük, hogy azoknak egész czímlajtorját adtunk:
elkezdve a «felséges» töltött káposztán, le egész a «hallja kend»
hajdú-kásáig.
Füszerezi az ebédet az adomázás, a mi kényesebb tartalmú tárgyaknál «ne
fœminæ intelligant» latin nyelven folyik, s mindent olympi fellegekbe
burkol végre a muskotály dohány édes füstje.
Mikor aztán asztalbontás előtt bekövetkezett az «amabilis confusio,»
szolgabiró úr elővonta a dolmánya zsebéből azt a kis iratkát, a mit
Fruzsinka kisasszony csúsztatott a kezébe az asztal alatt, s a miről a
kémkedők bizton azt hihették, hogy az szerelmes levél, s odatolva azt az
aszszesszor úr elé, azt mondá neki:
– Domine spectabilis. No még ezt a kis számadást méltóztassék
ratificálni.
– Micsoda ez? Nem látok gyertyánál olvasni! szólt az aszszesszor s a
præfectus elé tolta a lajstromozott papirost.
– Ez a konyhamester számlája, szólt az fanyarul, s a könyökével tolta el
magától, utána mormogva a fogai közül: «ez a húgomnak a béné-je.» Nem
tartozik elém!
– Nem látok gyertyánál! szólt az aszszesszor úr, messze eltartva magától
az irást. Egy betüt sem látok. (Pedig inkább az volt a baja, hogy kettőt
látott egy helyett.) Pápaszemet pedig igaz magyar nem tesz fel az
orrára. Olvassa fel valaki a «dócé-t», a kinek jó szeme van.
Szolgabiró urnak jó szeme volt.
Fruzsinka kisasszony megnyomta lábát az asztal alatt, a mit a szolgabiró
úr elértett.
– Tehát halljuk, hogy mit ettünk és ittunk meg négyen négy nap alatt?
– Itt az elenchus.
Elfogyott kávé 12 font,
nádméz 24 font és 31 lat,