Nagynehezen talált valahol egy kocsit; beleült és haza hajtatott.
A hogy a szellő megcsapta az arczát, nagyot lélekzett. Végre elkezdett
gondolkozni. Előbb, mig az utczán bolyongott s hasztalan kereste Liviát
(Livia, mikor megpillantotta Biró Jenő urat, úgy vélte, hogy itt rá nem
lesz többé szükség) – csak egy gondolata volt: a szégyen.
Most aztán annál gyorsabban kergették egymást a fejében bolondabbnál
bolondabb ötletek. Ha arra gondolt, mennyire pórul járt a
kiváncsiságával, magamagát gúnyoló hajlandósága kiapadhatatlan volt a
hóbortos gondolatokban, egyebekben pedig nagy kedve lett volna sirva
fakadni.
De az egy pillanatig se jutott eszébe, hogy olyan dolog történt vele, a
melyet teljességgel nem érdemelt meg.
Az olcsó kételkedés nem ejti meg a nőket olyan könnyen, mint a
férfiakat. Az asszonyok érzik (a mit az önmagát imádó kételkedés szeret
letagadni), hogy minden nagy és kitartó érzésben van valami
tiszteletreméltó. Az asszonyi csalhatatlan ösztön fölismeri az erőt
minden álöltözetében.
A fölfedezés tehát, melyet az imént tett, nem kisebbitette Birót Masa
szemében; ellenkezőleg, csak tisztelettel és félelemmel tudott rá
gondolni, mint arra a skót várra, melynek van egy láthatatlan szobája, a
hová ajtó nem vezet, s melynek háromszázegyedik ablakára babonás
megilletődéssel néz idegen és földi egyaránt.
De ha Biró nem vesztett előtte, annál siralmasabbnak tünt fel előtte az
a helyzet, melyben magát találta. Nem gondolt rá, hogy megcsalták, hogy
sorsát talán nem érdemelte meg; de annál többet gondolt rá, hogy:
»hiába, nincs szerencsém!« – mint Birulovnak szokta mondani.
Nem, nem lehettek többé kétségei. Ez az ember, a kivel a legbensőbb
közösségben él, a kivel együtt tölti el a napok, hetek, hónapok majdnem
mindenik óráját, ez az ember nem szereti őt, nemcsak nem szereti, soha
sem szerette.
– De hát akkor miért…?
Ne csodálkozzunk az elkényeztetett gyermekek szegényes kis hiúságán.
Százszor is elmondta magában azt a kérdést, hogy: »de hát akkor miért…?«
– és századszor sem találta meg a feleletet. A vér elborította az
arczát, mikor először jutott eszébe a végzetes »mert«.
Elszégyelte magát a gondolatáért. Hogy is juthatott eszébe ez a
csunyaság!
Nem, ez az ember, a kit jobban ismert, mint akárki más, ez az ember, a
kiben soha se fedezett fel, csak finom érzést, soha se lepett meg, csak
nemes gondolatot, – nem, ez az ember nem követhetett el ily aljasságot.
– És még se marad egyéb magyarázat – sugta neki a rosszabbik énje.
A szíves olvasó észrevehette, hogy Masa grófnő nem tartozott a
legközönségesebb lelkek közé. S ha igen, nem fogja meglepőnek találni,
hogy a mint lassankint meg kellett adnia magát a gyanujának, mely
majdnem bizonyossággá erősödött, annál türelmesebbé vált magával a
dologgal szemben. Mire elvégezte, hogy a föltevése nem lehetetlen,
akkorára nem talált többé semmi borzasztót abban, a mit előbb
aljasságnak nevezett magában.
Megtalálta a fő-mentséget: a gyermeket, s közel volt hozzá, hogy
elérzékenyedjék, hogy helyesnek és jogosnak ismerje el azt az
elhatározást, mely az ő életét szerencsétlenné tette. Megtalálta az
enyhítő körülményeket is, s a hogy megtalálta, rögtön beléjük
kapaszkodott. Igen, igen; barátsággal, rokonérzéssel volt iránta,
különben soha se határozta volna el magát erre a lépésre. Elvette, mert
vonzódott hozzá, mert a gyermeknek szüksége volt egy második anyára.
Mondjuk, hogy nagyon józan volt, a mikor megházasodott, de nem a
vagyonáért vette el őt – nem, nem!…
És a mint megtalálta a mentséget, talált reménységet is. Ha vonzódásból
vette el, csak rajta áll, hogy ez a vonzalom sokkal erősebb és sokkal
melegebb érzéssé változzék át. Csak teljesen odaadónak kell lennie, csak
meg kell hajolnia akarata, kedve, szeszélyei előtt: és ez olyan könnyü
lesz!… El fogja felejteni, a mit soha sem kellett volna megtudnia, s ha
hidegebbnek fogja találni férjét, mint óhajtaná, ő benne egymagában lesz
annyi szerelem, a mennyi elég rá, hogy meleggé tegye a már-már kihült
családi tűzhelyet. Alkalmazkodni fog az urához mindenben; akárhogyan
közeledjék hozzá, csak egy felelete lesz rá: a gyöngédség; és hűséges,
kitartó, alázatos szeretetével előbb-utóbb meg fogja ejteni. A megszokás
segítségére lesz; az idő mind sűrűbb és sűrűbb ködbe burkolja a multat,
mely férjét tőle ma még visszaköveteli; évek multán az álom elszáll szép
csendesen, s az álomból ébredő fel fogja ismerni az ő türelmes,
szenvedésre kárhoztatott szerelmének egész értékét.
Igen, kérni fogja az istent, hogy fordítsa feléje ezt a gyötrődő szivet,
és az isten nem fogja őt elhagyni.
Masa letérdepelt imazsámolyára és buzgón imádkozott.