Biró Jenő úr éppen akkortájt érkezett vissza a palotájába, mikor
felesége bezárkozott s vallásos könyveinek adta át magát.
Kérdezősködött utána; mondták, hogy az imaszobájában van. Azt felelte
rá, hogy ne háborítsák.
Aztán visszavonult a dolgozó-szobájába, a hol a titkárja várakozott rá.
A titkárt igen fontos közleni való bátorította rá, hogy ilyen szokatlan
időben alkalmatlankodjék. Nagyon előnyös szerződési ajánlatról akart
jelentést tenni. Az ajánlat előkelő angol társaságtól érkezett s
százezrekre rugó hasznot kinált a nábobnak. A titkár előadta az ügyet s
tisztelettudóan várta a választ.
Biró Jenő úr igen szórakozottan hallgathatta a jelentést, mert azt
felelte rá:
– Jól van. Küldjön neki ezer forintot. Vagy küldjön neki annyit, a
mennyit akar.
A titkár szokva volt már az efféle szórakozottságokhoz, s az
alárendeltek nyugalmával fogadta a furcsa feleletet. Megjegyezte
magában, hogy úgy látszik, a méltóságos úr ma már nem hajlandó vele
tanácskozni, s jobbnak gondolta másnapra halasztani a dolgot. Meghajlott
a felsőbbség előtt, s magára hagyta a méltóságos urat.
A méltóságos úr pedig csöngetett és a fiát óhajtotta látni.
Palika egy óra hosszat maradt az apjánál. A mint másnap elmondta, az
apja torzképeket rajzolt neki, s játszott vele, úgy, a hogy Palika
kívánta.
Úgy volt, hogy együtt mennek majd az ebédlőbe, de a méltóságos úr az
utolsó perczben meggondolta magát. Bocsánatot kéretett a feleségétől,
azzal a mentséggel élve, hogy rosszul érzi magát s egy-két órát aludni
akar. A komornyiknak fel is tünt, hogy a méltóságos úr kissé szenvedőnek
látszott.
A hogy a komornyikot elbocsátotta, Biró Jenő úr az ablak felé fordult, s
egy megnyerő arczú, csinos fiatal embert pillantott meg a kedves
karosszékében. Ugyanaz volt, a kivel Biarritzban ismerkedett meg.
– Ah, ön itt van?
Nem is volt nagyon meglepetve.
A szőke felállott, kivette szájából a czigarettát, s így szólt:
– Eljöttem, hogy megóvjam önt egy nagy bolondság elkövetésétől.
– Bocsáson meg, kérem, de meguntam, hogy a dolgaimba avatkozzék.
Megvallom, számos olyan órát éltem át, a mikor semmi kedvem sem volt
hálával gondolni önre, de ha vannak fokozatok a hálátlanságban is, úgy
bizonyára most érkeztem el hálátlanságom tetőpontjára.
– Ej, csakugyan hálátlanabb, mint képzeltem. Üt, és nem akar
meghallgatni. Sőt már el se akar fogadni. A sátán megtette kötelességét,
a sátán mehet.
– Igen, kedves uram, mi mind a ketten megtettük a kötelességünket, s
most már mehetünk mind a ketten. S ha ön véletlenül haza kivánkoznék, én
kész vagyok önt követni.
– Ellenkezőleg, le akarom beszélni erről a bolond szándékról. Nem
mondaná meg legalább, hogy mi csábítja erre a kissé korai kirándulásra?
– Szivesen; a dolog nagyon egyszerű. Eddig csak én magam tudtam azt,
hogy nyomorult vagyok, ma már van még egy ember, a ki tudja. És még
hozzá az, a ki belát a lelkembe, olyan valaki, a kit mindennap látnom
kell, a kinek naponta százszor kell a szemébe néznem. Ez a szép, nyájas,
kedves szem mától fogva mindennap százszor vetné a szememre, hogy:
»Eladtad magadat, eladtad magadat« – s nekem semmi kedvem ehhez a
mulatsághoz.
– Abban a szép szemben ezentul sem lesz egyéb, csak szerelem.
– Lehet, de én csak azt fogom kiolvasni belőle, a mit mondtam.
– S hogy megóvja magát ettől a kényelmetlenségtől, nem habozik a szegény
asszonyt még szerencsétlenebbé tenni. Nem sajnálja egy kicsit?
– Nagyon sajnálom. De ezzel elkéstem. Előbb kellett volna sajnálnom.
Most már későn gondolok rá. Különben szerencsétlenebb már nem lehet,
mint a milyen. Ellenkezőleg; ha megszabadul tőlem, még ujra kezdheti az
életet. Mondja, micsoda élet várna rá én mellettem? Inkább egy
köszvényes vagy egy haldokló mellett éljen szegény. S remélem,
szerencsésebb lesz.
– Hát a gyermeke? A gyermekére nem gondol?
– Gondoskodtam róla. A végrendeletem jó kézben van és megtámadhatatlan.
– Egy gyermeknek nemcsak örökhagyóra van szüksége, hanem apára is.
– De becsületes apára, s nem olyanra, a milyen én vagyok. Én már csak
egy szolgálatot tehetek neki: ha elpusztulok, s nem zavarom a
szándékait.
– És nem szeretné látni, hogyan fejlődik, hogyan nő fel emberré?!… Nem
szeretné, ha ön taníthatná meg édes anyja emlékének a tiszteletére?!… Ne
türelmetlenkedjék, végzem… Szóval, nem szeretné látni ujra és ujra,
pusztán csak látni, holnap, holnapután, mindig… ezt a kedves kis fiút,
az Ő kis fiát?!…
– Ha el akar érzékenyíteni, akkor egyszerűen kidobatom önt, kedves uram.
– Ne tegye azt, kérem; hanem hallgasson végig.
– Nem hallgatom. Megelégeltem az ön tanácsait. Hagyjon nekem békét.
– Úgy látszik, mindent megelégelt. A kötelességeket is.
– Meglehet, igaza van. Eddig egyebet se tettem, csak szétosztani
igyekeztem magam mindenféle kötelesség parancsa szerint, hadd tegyek
egyszer valamit a magam mulatságára is.
– Szép mulatság. Borbélylegényes mulatság.
– Éppen nekem való. Nem vagyok nagyúr.
– Nézze, az én órám közeledik, egy percz és el kell hagynom. Gondolja
meg magát, még nem késő.
– Jó éjt, kedves uram, vagy ha úgy tetszik, a viszontlátásra.
* * *
Biró Jenő urat másnap reggel szétlőtt fejjel találták meg a dolgozó
szobájában. A revolvere ott hevert mellette; az öngyilkosságot nem volt
nehéz megállapítani.
Se az ujságok, se az érdeklődő magánosok nem tudták megérteni: mi
bírhatta rá ezt a nagy embert a tudvalevő sötét elhatározásra?! Mikor
mindene megvolt, a mit csak kivánhatott: mesés vagyon, dicsőség,
kitüntetések, magas rang, társadalmi tekintély, szép feleség, szép kis
gyermek, boldog családi élet, ifjúság, egészség… mikor mesés szerencse
kisérte, akárhová lépett, mikor a mihez nyúlt, aranynyá vált a keze
közt… az emberek hiába törték a fejöket, nem találták meg a feleletet.
Remélem, e regény türelmes olvasói nem járnak hasonlóképpen.
A nagy embert az egész ország meggyászolta. Az akadémiából temették el,
s fényes végtisztessége volt. A kik ott voltak, holtuk napjáig
emlegették ezt a napot, mint a nagy eseményekét szokás.
– VÉGE. –
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: