Hirtelen összerezzent.
Valami neszt hallott; léptek, kulcszörgés. Az ajtót nyitotta ki valaki,
ott, tőle két lépésnyire.
Ez ő.
És Masa most már tudta, hogy a bűne nem közönséges asszonyi kiváncsiság,
hanem szentségtörés.
Ártatlan volt ugyan benne, de vajjon mentség-e ez?
Majd leroskadt az ijedtségtől; menekülésre nem is gondolhatott.
Biró megjelent a küszöbön.
Egy pillanatig ott maradt, mintha a lába gyökeret vert volna. Arcza
eltorzult a haragtól…
Masa nem mert a szemébe nézni, nem mert szólani, csak a két karját
terjesztette elébe könyörgő mozdulattal.
És ekkor ez az ember, a ki maga volt a jóság, a gyöngédség és a
finomság, oda lépett hozzá, megragadta az egyik kezét, úgy, hogy Masa
fájdalmában majdnem felkiáltott, előre vonszolta, mintha ki akarná
taszítani… aztán magához tért.
Eleresztette a felesége karját és szelid, majdnem könyörgő hangon szólt:
– Kérem, legyen kegyelmes irántam, és hagyjon magamra.
Masa, a gyerekek mozdulatával, a kik ha rossz fát tettek a tűzre,
sietnek a bőrüket menteni, – engedelmeskedett.
Összehúzta magát, mint egy űzött macska és kiment a nyitott ajtón. Maga
se tudta, hogy ért az utczára. A min nem lehet csodálkozni; először
történt meg vele világéletében, hogy kidobták valahonnan.