Livia már egy negyedóra óta leste a Kismező-utczával szomszédos utczák
mindenikét, hiába.
Pedig nem volt könnyű, úgy járkálni a néptelen utczában, hogy föl ne
tünjék, s hogy szükség esetén mindent le lehessen tagadni, még a
czirkálást is. De Livia szokva volt a szerelmi kalandokhoz, s nyilvános
rendes tanár lehetett volna abból a gyakorlati tudományból, mely arra
tanít, hogyan kell cselekedni, mindent, a mit tetszik, nyilvánosan és
mégis észrevétlenül.
Végre megpillantotta az asszonyát.
Más még azt sem látta volna meg, hogy jön-e arra valaki, vagy sem, de a
Livia szemének nem létezett se távolság, se sűrű fátyol, se gyanutlanúl
egyszerű polgári öltözet.
Különben is megismerte volna a járásáról. Meglátszott rajta, hogy egy
kissé fel van indulva, s hogy az utolsó pillanatban elfogta valami
habozás, a mit Livia nem tudott ugyan megérteni, de a mit, nagyon okos
lény lévén, nem tagadott le, ha nem értette is.
Mihelyt azonban találkoztak, ez az utolsó aggodalmaskodás is kimúlt
végelgyengülésben. Livia látása elszánttá tette Masát. A földé volt
újra.
Liviára egyébként csak az őr szerepe várakozott. Két percz mulva Masa
besurrant a 123-ik számú házba, s eltünt a szeme elől.