Masa hiába várta, hogy az ura majd csak tesz egy czélzást a különös
találkozásra. Biró, a ki máskor maga volt a figyelem és az udvariasság,
ez egyszer mintha elfelejtette volna, hogy bocsánatot kell kérnie a
feleségétől.
Egy óra multán már otthon volt, de a kalandját egy szóval se említette.
Masa sokkal büszkébb volt, és sokkal inkább megsebezve érezte magát az
asszonyi méltóságában, sem hogy a kérdezősködésig alázkodjék.
Pedig égette a kétség. Bizonyosat akart tudni minden áron.
Hozzá volt szokva, hogy gyorsan határozza el magát, s most sem sokáig
tépelődött, mittévő legyen. Minthogy nem volt más választása,
megalkudott a lelkiismeretével, s elvégezte, hogy a mit az ura elhallgat
előtte, meg fogja tudni máskép, akármilyen úton.
Csakhogy ezt könnyebb volt elhatározni, mint kivinni.
A leány eltünt előle örökre. Hogyan jusson nyomára, ebben a
nagyvárosban, egy szegényesen öltözött leány nak, a kinek egyedüli
ismertető jele, hogy négy vagy öt gyerekkel jár az utczán?!
A titokhoz tehát nem vezethette el más, csak Biró maga.
Jól van. Majd elvezeti hát ő, tudtán kívül.
Figyelemmel fogja kisértetni minden lépését. Ha kell, hónapokig nem
téveszti szem elől.
De miként? A cselédei előtt csak nem alázhatja meg magát! Olyan
bizalmasa, a ki előtt szabadon szólhatott volna, nem volt; az apró
ravaszságokat nem ismerte, eddig csak egyenes utakon szokott járni.
A véletlen segítségére volt. Kezére játszott valakit, a ki eddig nem
jutott eszébe, Liviát.
Volt egy idő, mikor az elhagyatottság néhány hónapjában, Livia volt az
egyetlen meghittje. Egy-egy kegyes pillanatában elejtett előtte
egyet-mást a legrejtettebb, a legcsípősebb gondolataiból. Tehát ha Livia
előtt árulja el magát, ez még a legkevesebb megalázkodással jár minden
képzelhető megoldás közül. Aztán meg Livia nem volt mellette az utolsó
időkben; a szemérme is kevésbbé szenved, ha ő rá bizza titkát! A
hűségében nem kételkedett; a szemfülességében meg éppen megbízhatott.
Livia a szent könyveknek csak egy mondását tartotta szem előtt:
»Legyetek okosak, mint a kigyók«, de ezt aztán szem előtt tartotta.
Livia fényesen felelt meg a beléje helyezett bizalomnak. Be tudott
számolni Birónak minden órájáról, s birtokában volt minden lakásczímnek,
a mely Masát csak a legtávolabbról is érdekelhette.
Ezek közt a lakásczímek közt Masa csak egyetlenegyet talált gyanúsnak,
de ez annál inkább felköltötte a figyelmét, mert nagyon sűrűn szerepelt
a Livia jelentésében. Biró úr, gyalogsétái közben, órákat töltött a
Kismező-utcza 123. számú házban, s Livia éppen ezekről a látogatásokról
tudott a legkevesebbet.
Masa rögtön feloldotta Liviát minden egyéb kötelességétől, de annál
sürgősebb jelentést kivánt a Kismező-utczai házról. Kinek a háza, kik
laknak benne, a lakók közül kit illet a Biró látogatása – mindent tudni
akart, még a lakók életrajza iránt is érdek lődött.
Livia hamarosan s nagy óvatossággal járt el a megbizatásában, de kissé
csalódott arczczal tért haza. Livia, minden bővebb közlés nélkül is
tisztában volt vele, miről van szó.
Nos, hamis nyomon jártak.
A Kismező-utczai 123. számú ház egy kis földszintes épület, mely már
esztendők óta a Biró Jenő úr tulajdona.
Az egész épület csak egy lakásból áll, melyet Biró úr özvegysége első
évei óta a maga számára tart fenn. Úgy látszik, azért vásárolta meg ezt
a csöndes kis fészket, hogy vándor-éveiben (régebben sokat utazgatott)
megszálló helynek használhassa. Kívüle egy lélek sincs a házban, csak
egy öreg házmesterné, a ki a lakásra gondot visel.
Livia elég előrelátó volt megtudni, hogy Biró úr soha semmiféle
látogatót nem fogad ebben a lakásban.
Hozzá tette, hogy Biró úr jelenleg valószinüleg irodának használja a
félreeső kis házat; ha azt akarja, hogy ne háborgassák.
A kigyó hitt, a galamb kételkedett.
Ah, nem, nem; nem fogják félrevezetni, ha mindnyájan ellene esküsznek
is. Minél több megnyugtatót tudott mondani a kém, a gyanú annál
nagyobbra nőtt benne.
Igen, ez a kis ház, gyanútalan czímével, látszólag tisztes
homlokzatával, egy ama titkolt szerelmi fészkek közűl, melyekről Masa
annyit olvasott. Istenem, a regények, a színdarabok teli vannak velök,
az egész világ tud egynehány ilyenről; vannak, kétségtelenűl vannak
ilyen titkolt fészkek, pedig hát minden háznak olyan becsületes, olyan
ártatlan, olyan álszent külseje van.
Igen, igen, minden arra mutat. A félreeső hely; az, hogy Biró Jenő úr
elég óvatos volt megvásárolni, ez a nagy titokzatosság, a mely
körülveszi, még az is, hogy állítólag senki sem látogatja. Mintha bizony
egy öreg asszonyt olyan nehéz volna eltávolítani, ha az ember egyedül
akar maradni!
Hogy irodának használja! Ugyan kit lehetne megtéveszteni ilyen
dajkamesével?! Mi szüksége volna rá, hogy a város végén keressen magának
békés dolgozó helyet!
Nos mindegy; akár így van, akár úgy. Bizonyosat akar tudni, nem
állapodik meg a félúton.
Ha téved, annál jobb. Ha pedig, a mint félve sejti, a mint meg van
győződve – mert hisz minden idegszála vaktában is esküszik rá – egy nő
van a játékban, nos hát akkor ismerni akarja ezt az ellenséget.
Ismerni akarja, hogy fölvehesse vele a keztyűt. Ó, nem azért akar ő
látni, hogy aztán könnybe boruljon, hogy összetéve a kezét, sírásnak és
kesergésnek adja át magát. Neki nincsenek ilyen gyöngeségei.
Hanem, ha nem akar is könnyekké olvadni el, mint a mythologia nimfája,
azért nem hagyja ám magát. Egy nő elcsábítja tőle a férjét. Jó. De hát
ki ez a vetélytárs? Ki az, a kit egy pillanatig is többre lehet becsülni
nála, – nála! Eh, majd meglássuk. Mert vissza fogja hódítani a férjét,
bármi áron, s csatába ereszkedik érte akárkivel. De látni akarja az
ellenfelét: sötétben nem lehet csatázni.
– Livia!
– Parancsol, grófnő?
– Itt az alkalom, hogy egy igazán nagy szolgálatot tégy nekem. Megigéred
vakon?
– Megigérem vakon.
– Ezek a tennivalóid. Meg fogod szerezni nekem ennek a lakásnak a
kulcsát. Akárhonnan, de úgy, hogy ő ne sejtse. Ne fukarkodjál s ne
törődjél vele, akármibe kerül. Ha aranyból van is ez a kulcs, száz annyi
aranyat adhatsz érte, mint a mennyit nyom. Átadod nekem a kulcsot, aztán
várakozol. Majd értesitelek. Ha kellesz, huszonnégy órával előbb tudni
fogod. Akkor, egy bizonyos órára el fogod távolítani az öreg asszonyt,
akármilyen ürügy alatt, rád bizom. A fő az, hogy ne is gyanakodjék. Ha
ez megvan, az utczasarkon vársz rám. Az előkészületekre van még egy pár
napod. Meglesz?
– Meglesz.
Livia állott a szavának; harmadnapra átadta a kulcsot.
– A hátulsó bejárás kulcsa – szólt. – Az elsőnek csak egy kulcsa van, s
ezt a méltóságos úr mindig magával hordozza.
Masának nem sokáig kellett várnia. Ritka véletlenségből mindjárt másnap
akadt valami, a miről bizonyos lehetett, hogy az urát egy pár órára
lefoglalja. Biró nagyszerű mauzóleumot építtetett az első feleségének. A
fia még nem látta az emlékművet, s Biró úgy kivánta, hogy a gyermek
ismerje anyja sirját.
Masában sokkal több igaz gyöngédség volt, semhogy ne érezte volna, hogy
ő erre az egy-két órára nem létezik. Csak később ejtett el annyit, hogy
holnap Helént kell meglátogatnia. Biró nem szólt rá semmit.
Tehát van két órája. Nem sok, de éppen elég. Sietett üzenni Liviának.