A kulcs megfordult a zárban, az ajtó kinyilt s Masa ijedten lépett
vissza.
A terem, a melybe be akart menni, egészen sötét volt.
Valami babonás sejtelem szállotta meg. Eszébe jutott a kékszakállú
herczeg felesége, a ki férje távollétében a hetedik szobába akar
bepillantani. S eszébe jutott, hogy vannak titkok, a melyeket nem jó
megtudni.
De aztán felülkerekedett benne a kételkedés.
– Milyen bolond vagyok! – pirongatta magát. – Mintha nem gyaníthattam
volna, hogy ezek mögött a leeresztett, ó-divatú zsalugáterek mögött csak
vastag sötétség lehet. Lám, a rossz lelkiismeret.
És talán szükségét érezve, hogy megtalálja a természetes magyarázatát
annak, a mi oly idegenül hatott rá, így bátorítgatta magát:
– Világos, zárva tartják a zsalut, hogy az ide tűző nap ki ne szíjja a
bútorok színét.
Belépett, és szép csendesen betette maga mögött az ajtót. Vak
sötétségben maradt.
– És még csak gyujtót se hoztam magammal!
Mindegy. Majd csak el fog tapogatózni a szomszéd szoba ajtajáig. A
belső, az utczára néző szobák nem lehetnek ilyen teljesen elzárva a
fénytől. Látta az utczai ablakokat; azokon nem volt zsalu, csak szép
fehér függönyök.
Bizony, alig várta, hogy már ott legyen.
Az előbb, a hogy benézett, egy pillanatra látni vélte a szomszéd szoba
ajtaját. Megindult arra felé.
Lábujjhegyen járt, pedig nem volt oka erre a nagy elővigyázatra, s
minden lépés előtt óvatosan tapogatott maga körül, hogy meg ne üsse
magát valami kiszögellő bútordarabba.
Ilyenkor, mikor meg-megállt, hallotta, hogy a szíve hangosan kalapál.
Ez volt az egyetlen hang, a mit hallott.
Mintha sirboltban járt volna. Ugyanaz a süket csend és ugyanaz a hideg.
A teljesen elhagyatott és elzárt helyeken, a hol semmi illó anyag nincs
többé s a hová az ember a maga szennyével nem téved be soha, valami
rendkivül finom, erősen átható illatot érezni, a mi oly nyugtalanító,
mint a fekete szín, a mi már nem szín, hanem a színek teljes hiánya.
Masának úgy rémlett, mintha ugyanazt a nyugtalanságot érezné, melyet a
sirboltokban a másvilágnak ez a lehellete okoz. Kedve lett volna
visszafordulni.
De kinevette magát a gyávaságáért. Meg kellett adnia, hogy a levegő egy
cseppet sem fülledt a szobában, így hát rémeket lát. És tovább
tapogatózott.
Egyszerre beleütközött valamibe.
Egy ágy. Hímzett terítős, magasra vetett ágy.
A hideg végig futott a hátán, maga se tudta mért.
Ösztönszerüleg a másik oldalra fordult. Egy másik ágy. Két ágy egymás
mellé állítva a falnak, a mint polgári házaknál látni.
– Botorság!… Mondom, hogy laknak itt. Ez a hálószoba.
Végre megtalálta az ajtót. A keze rajta volt a kilincsen. Valahára.
Persze, hogy igaza volt. A másik szobában már egészen jól lehetett
látni. Itt is zsaluk voltak az ablakon, de csak félig leeresztett
zsaluk; a napfény keresztül szűrődött a hasadékokon.
Egy mázsás kő esett le a szívéről.
Úgy képzelte, mintha egy óráig botorkált volna a sötét szobában. A
világért sem mert volna visszanézni.
Hanem itt már neki bátorodva nézett körül.
No ugyan volt is oka megijedni! Persze, hogy laknak itt! Hisz ez a
gyerekszoba! Amott két kis rácsos ágy, itt meg egy kék selymes szép kis
bölcső. Nini, egy fa-lovacska a sarokban, ott meg ólomkatonák.
Csak az nem tetszett neki, hogy minden olyan szép rendben van benne. És
a gyerekek? Hova lettek innen a gyerekek?
Persze, hogy oda van valahol az egész család. Máskülönben hogy járhatna
ő itt?!…
Az egész család!… Igen, nem lehetett többé kétsége. A harmadik szobában,
a hol már egész világos volt, semmi nyoma többé a lakatlanságnak. Mintha
már minden a vacsorához volna készítve. A teaforraló és a teáscsészék
itt vannak az asztalon. Igen, ez az ebédlő.
Bejárta a többi szobákat is. Lám, ez itt az asszony szalonja. A
zongorája most is kinyitva. A karos-széken egy barna hárász kendő.
Mintha csak a kertbe szaladt volna le.
Egyébként mindenütt a legnagyobb rend. Feltünő rend, a hol gyermekek
vannak…
Masának a kiváncsisága levetkőzött minden szemérmet. Felnyitogatta a
szekrényeket és bele nézett titkaikba. Látni akarta a ház asszonyának
ruháit, fehérneműit, ezüstjeit, hogy következtetéseket vonhasson belőlük
az ismeretlen nőnek a jellemére.
Ej, úgy látszik, a kis polgárasszony nincs minden ízlés nélkül. A
fehérneműi polgári asszonykához képest rendkivül finomak, a ruhái
egyszerűek, de ügyes szabó munkái, a háztartáshoz szükséges holmijai sem
beszélnek arról a kalandos lényről, a kinek az isten felvitte a dolgát.
A vetélytársnő majdnem egyrangú vele, s annál veszedelmesebb, mert
polgári asszonyka.
Csak azt találta különösnek, hogy ezek a ruhák már mind kimentek a
divatból. Nyolcz-tiz év előtti formák, a melyeket ő már régen
elfelejtett. Milyen furcsa!
Eh, hát az uj ruhái másutt vannak, ennyi az egész. Még két szobát nem
látott.
És mindenütt minden csak róla, a kis polgári asszonykáról beszélt.
Látszik, hogy királynője ennek az eltitkolt fészeknek.
De hol van hát a kis polgárasszony?! Nincs egy parányi fényképe, mely
elárulna valamit ama varázs titkából, a mely őt meglopja?! Vissza kell
térnie, a nélkül, hogy megértené a férjét, ezt a különös embert, a kinek
mindene megvan a világon, a mit emberek csak irigyelni szoktak, s a
kinek nem telik öröme ebben a mindenben, hanem titkon eljár ide a
Kismező-utczába, keresni valamit, a mi több, mint a minden?!
A kívánsága hamarább teljesült, mint képzelte.
A hogy kinyitotta a nagy utczai szoba ajtaját, egyszerre elsáppadt…
azután ott maradt a küszöbön, mozdulatlanul.
Tizian leánya ott állt vele szemben, s elébe mosolygott a rámából,
kihívó, örök ifjúsággal, megszégyenítően, diadalmasan.
Ott állt tizennyolcz éves szépsége egész pompájában, boldog mosolylyal;
és hajának aranya mellett megfakult az ablakon betévedt fényözön.
Ah, ez már ő! Igen, ez a vetélytárs, ez az! Ráismert.
És minő vetélytárs! Masa megalázkodva, mélységes irigységgel bámult reá.
Mily szép! Tehát nem mese, tehát valóság a formáknak ez a csodás
tökéletessége és harmóniája?! Tehát igazán nem multak el a
renaissance-szal végkép ezek a gyönyörű vonalak és az asszonyi
arczszínnek ezek a bűvös árnyalatai?! Tehát ma is születnek még
istennők, a szegény földi asszonyok vesztére?!
Mily szép!
S ha még csakis szép volna, egyesegyedül csak szép! De mikor maga a báj,
maga az ifjúság és az élet, maga a tavasz és a mosoly!
A gyönyörű szempár boldog, derült tekintettel – az isteni gyermekek
szelid derüjével – mosolygott le a hivatlan vendégre; de a vörös
napernyő és a fantasztikus szalmakalap nem voltak ilyen méltóságosak;
ezek egyszerűen kinevették az ő gazdag ruháit.
Masa mélyen meg volt alázva.
Istenem, mi az ő sápadt, okos, kedves párisias arczocskája ehhez a
ragyogó szépséghez képest, a kinek csak maga a napfény és a rózsa
lehetnek a versenytársai! Mi az ő vékony kis szellemessége a formák és
színek ez ezeregyéjszakai gazdagsága mellett! Ó, a visszahódítás munkája
nehéz, emberfölötti lesz!
Még mindig a visszahódításról ábrándozott szegény.
Úgy gondolta, hogy csak a szívével győzhet, de bízott a szívében. Ah,
itt már fölveheti a küzdelmet akárkivel és fel is fogja venni!… Nem
tudta, hogy olyan szivekkel szemben, a melyek nem dobognak többé
hasztalan minden küzdelem.
Úgy ábrándozott, hogy az a szépség, melynek most itt a képét látja,
egykor el fog hervadni, s akkor, a bűbáj oszoltán, ha majd a
varázs-barlang zára pattan, csak ki kell tárnia a karjait, a tévelygő
vissza fog térni hozzá.
Addig nem is remélte, hogy visszakapja. Látta, hogy a legerősebb
lánczczal, színarany hajszállal van lekötve…
Elfogta a keserűség. Soha, még a legderűsebb óráiban sem jutott eszébe,
hogy az ő vonásait vászonra tegye. Még csak egy vázlata se volt róla.
Pedig hát ő se az utolsó az asszonyok között… És ezt a másikat!…
Ah, ide hozta minden szerelmét, minden művészetét!
Meg kellett vallania magának, hogy igen, ez a kép a mesterműve annak, a
kinek a nevét viselte. Nem csak a Szépség, a Művészet is diadalmaskodott
a ragyogó vásznon, melynek mását nem ismerte az ő szerető emlékezete.
S ez a kép nem volt az egyetlen. A terem tele volt a tiziani arczczal.
Itt egy madonna – soha se látott ilyen szép madonnát – egy kis fiúval, a
minő Palika lehetett, ott egy zongorázó hölgy, valamivel távolabb egy
firenzei szépség, tükörrel, mint a Laura de’ Dianti, majd egy
czigarettázó leány, vázlatok, kisérletek, de mindegyiken ugyanaz az
arcz, ez a csodaszép arcz.
Egyszerre, a mint körülnézett, egy festő-állványt pillantott meg, a
melyet jól ismert. A festő-állványon egy félig kész kép, az utolsó.
Megnézte hát ezt az utolsó képet is, és a mint nézte, a pirosság
lassankint eltünt az arczáról. Most már nem volt láza, csak nagyon
sápadt volt.
A kép egy nagy padlásszobát ábrázolt, a mely műtermül szolgált. Hogy
kinek a műterméül, azt ki kellett találnia; a művész maga is ott volt a
képen, de csak mint a környezet egy jelentéktelen alakja. Festett s
valószinüleg a kép főalakját festette.
Természetesen, megint Ő volt ez a főalak.
Különös társaságban, egy sereg mindenféle gyerek mellett ült, de úgy,
mint a hogy egy királynő trónol udvarnépe között. A szegény kis népség
szép sorjában foglalt helyet körülte, nagy mellett kicsi, kicsi mellett
kisebb, mint az orgonasíp.
Mindnyájan a festőre néztek, mintha hallgatták volna.
A padlásszoba nyitott ablaka mögött mesés hegyvidék látszott; s a hegyi
úton egy kakastollas embert lehetett látni, a ki sípot emelt az ajakához
és furcsán vigyorgott.
Talán erről a kakastollas emberről beszél nekik a festő.
Ő is hallgatja, mint a többiek. Szép szeme nyugodtan pihen a mesélőn…
vajjon mit gondol?
Vörös napernyőt tart a kezében, s az a fantasztikus szalmakalap van
rajta, a melyet Masa már a nagy képen látott. A tartás és az arcz is
ugyanaz… de nem, az arcz nem. Az az arcz, amott a nagy képen, maga az
Élet, az Öröm, az Ifjuság, mig ezen a másik arczon, nyilván a művész
akarata ellenére, van valami fájó vonás, mely oly feltünő ezen a derüs
képen.
Végre megértette.
… Tehát abban a sötét szobában soha sem alszik senki, a két kicsi rácsos
ágy, a kék selyem bölcső, soha meg nem született gyermekeké, a barna
hárász kendőt senki se viseli többé, s ez a ragyogó Ifjuság, ez a
félelmetes, elragadó Szépség… mind csak mult, emlék, álom.