Hosszú idő multán mégis csak előveszem ezt a könyvet. El kell mondanom
valahol – »el kell suttognom a titoktartó nádasnak« – hogy nagyon
boldogtalan vagyok.
Mért?
Mindenem megvan, a miről az emberek álmodoznak. És egyebem is, a miről
nem álmodoznak, de a mi többet ér, mint az álmaik: szép, kedves, jó
feleségem, a ki csak nekem él, és gyönyörű fiam, a kiben csak örömem
telhetnék.
De az a tudat, hogy gaztettet követtem el, megmérgezte az egész
életemet.
Hiába akartam felejteni, csak felejteni!… A méregnek egy cseppje is elég
volt arra, hogy megrontsa mindazt az örömet, a mi számomra még
megmaradt, hogy élvezhetetlenül rosszízűvé tegye az életem serlegéből
még ki nem ürített erőtadó italt.
A mi másnak örömet ad, az engem csak keserűséggel tölt el.
Nincs örömem a feleségemben, akármilyen odaadó, akármilyen szeretettel
teli, mert folyton arra emlékeztet, hogy bár akaratlanul, ártatlanul, ő
okozta, hogy gaztettre vetemedtem; még a fiamban sincs zavartalan
örömem, mert nem tudom elfelejteni, hogy az ő javáért elaljasodtam,
eladtam magamat!
Bizonyára vannak mentségeim. Az érzékeim láza őrölt meg annyira, hogy
kisértésbe eshettem; és hogy az érzékeim úrrá lettek rajtam, csak annak
a következése volt, hogy sokáig nem éltem az érzékeimnek, mert a szivem
sebe elfelejtette velem ezeket a hitvány érzékeket.
És még inkább ment, hogy végzetes elhatározásomat az apai szeretetemből
fakadó idegesség csalta ki belőlem, az a rettegés, hogy a szeretet
minden esztelenségével féltettem a fiamat a bizonytalan jövőtől.
De mit érek a mentségeimmel?!
Mily szörnyű eltévelyedés! Mily jóvátehetetlen vétek! Mily őrült
rosszcselekedet!
És miért követtem el? Mit nyertem vele?
Biztosítottam a fiam jövőjét, igen; és megnyugvást szereztem magamnak e
felől, jó. De ha nem követem el ezt a hitványságot – nem lett volna
ember belőle úgyis?! Megvolnánk mind a ketten szépen. És nyugodtan! Ó,
hiszen ha előre tudtam volna, hogy megérem ezt a mai napot! Hogy még
élek akkor, a mikor már nagyocska, a mikor már nem kell féltenem
semmitől! Hiszen egy fiú megél a jég hátán is! És annál erősebb, annál
derekabb ember lesz belőle, minél inkább küzdenie kell a jövőjéért!
És ezen a megnyugváson kívűl, a melyre csak a gyávaságomnak volt
szüksége, – mi egyéb hasznát vettem annak a nagy vagyonnak, a melyért
eladtam magam?
Igaz, hogy ez a nagy vagyon engem is nagy vagyonhoz juttatott, mert a
sors csak az első gaztettet várta tőlem, hogy a becstelenségemért mesés
szerencsével jutalmazzon… Igaz, hogy a gazdagságom olyan apró
kényelmeket ismertetett meg velem, a melyekre azelőtt nem is gondoltam…
Igaz, hogy, mihelyt felmásztam az uborkafára, aljas élvezetet
találhattam abban az undok látványban, hogy mennyire sietnek hason
csúszni elém mindazok, a kik valaha megbántottak, – abban a nevetséges
és szánalmas földhözragadtságban, hogy mennyire magasztalnak egyszerre
olyanok, a kik azelőtt lebecsültek, – abban a kaczagtatóan förtelmes
komédiában, mely szemmelláthatóan bizonyította be előttem, hogy az
emberek nagy sokasága éppen olyan megvetni való, mint én magam… És igaz,
hogy mindebben egy pillanatig silány örömet találtam.
De a nagy vagyont, az apró kényelmeket hamar megszokja és az efféle
aljas élvezeteket hamar elúnja az ember. Egy kis idő multán nem
szereznek még silány örömet se.
Viszont, azt a keserűséget, melyet annak a tudata okoz, hogy én már nem
vagyok én, hogy már más ember vagyok, és nem az, a ki életemnek egy
tisztesebb korszakában voltam, ó, azt már nem tudtam és nem tudom
megszokni!
Mi egyebet szereztem még a nagy vagyonnal?
Igaz, szereztem még egyebet is.
Előbb: azt a fölfedezést, hogy csak az első gaztett volt nehéz, és
azután már könnyü volt elaljasodnom. Azt a fölfedezést, hogy kapzsi
lettem és kapzsi maradtam mindaddig, a míg el nem fogott a csömör, a
magamtól való undorodás, s végre a tökéletes fásultság.
Utóbb: azt a boszúságot, hogy a sors, mintha gúnyolna, mióta nem
érdemlem, mindennel elhalmoz, a mit hiába óhajtottam, a mig
megérdemeltem volna. Hogy, mióta elaljasodtam, minden sikerül, az is, a
mit akartam, az is, a mit nem akarok. Hogy, mióta a művészi erőm
hanyatlik, művészi nagyságnak kiáltottak ki. Hogy, mióta az
üzletcsinálásra adtam a fejemet – én és az űzlet! – a szerencse, a
melyet hiába vártam, míg teljes erőmmel, java tehetségemmel, lelkem jobb
részével küzködtem érte, most folyton a sarkamban jár. Hogy, mióta
meggyűlöltem a nagy vagyont, nyugalmas, becsületes életem átkozott
megrontóját: ömlik hozzám a pénz. Nem a feleségem pénze, hanem az enyém.
Mert arra, a miért a gaztettemet elkövettem, soha se volt szükségem,
soha se szorultam rá!
Ugy vagyok, mint Midás király. Mióta megundorodtam az aranytól, mióta
minden kincsemet oda adnám a multnak egy békés órájáért: minden aranynyá
válik, a mihez nyúlok. A sors a szemembe kaczag: »Arany kellett neked?
Nem tudtad megbecsülni azt a földi jót, a miben részed volt? Az aranyért
lemondtál minden egyéb jóról, még a lelkiismeretedről is? Nesze! Nesze
arany! Ez mind arany! De nem tudsz enni, nem tudsz inni, el fogsz
pusztulni, mert a mihez hozzá érsz, az mind aranynyá válik!… Látod?!… ez
is arany, az is arany, minden arany!«
Ezt szereztem a nagy vagyonnal magamnak.
Annak a szegény asszonynak pedig, a kit galádul megcsaltam, a kinek a
legnemesebb érzését kihasználtam, mint egy rabló… nem, nem a rabló
módjára, az becsületesebb, hanem mint egy lányokon élősködő gazficzkó, –
ennek a szegény asszonynak megrontottam az egész életét.
Még nem tudja, nem is sejti, mi sors vár rá. Még nem lát; csak érzi,
hogy valami átok környékezi.
De előbb-utóbb észre kell vennie, meg kell tudnia, hogy gazul megloptam
a legszentebb érzéseit, hogy szemérmetlenül megcsaltam, mikor azt
hitettem el vele, hogy: szeretem, hogy szerelemmel szeretem, a hogy
megérdemelné.
A milyen érzékeny lélek: ez a kiábrándulás szerencsétlenné fogja tenni.
Legalább is jóidőre szerencsétlenné.
Aztán, ha majd kiheveri a csalódását: ujra kezdheti az életet – ha
tudja.
Vannak óráim, a mikor nem tudom látni ezt az asszonyt, mert csak a
gaztettemre emlékeztet.
Vannak pillanataim, a mikor hirtelen el kell fordítanom róla a
tekintetemet, mert mintha csak egy eleven szemrehányást látnék, és ezt a
látványt nem állja ki sokáig a tekintetem.
Mindig nagyon nehezemre esik, néha nem tudok, nem birok otthon lenni.
Mit keresnék otthon?
A fiamat neveljem? Erkölcsről beszéljek neki? Én?!
Gyöngédségekkel ámítsam ezt az asszonyt, a kit kifosztottam?
Jobb, ha nem látom őket.
És elmenekülök a multba, a messzi multba.
Nem akarok másra gondolni, csak ő rá, a ki engem még egész embernek
ismert!
Mindig csak ő rá akarok gondolni, és arra az időre, a mikor még méltó
voltam hozzá!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A jóra született embernek jobban kell vigyáznia magára, mint a másiknak,
a kinek csak a külső világban lehetnek ellenségei. Jobban kell óvakodnia
az eltévelyedéstől; jobban kell védekeznie az őrültségek ellen.
A jóra született embert megöli az, a mi élteti a másikat, a ki gonosznak
született.