Ezeket a följegyzéseket nem semmisítem meg.
Idegen nem fogja olvasni; a fiam olvassa el – abban az időben, a mikor
majd pályát kell választania.
Ezekből a följegyzésekből talán meg fogja érteni, hogy: mi történt az
apjával.
Azt mindenesetre meg fogja érteni, hogy az apja, életének utolsó
idejében, mért volt egészen más, mint azelőtt. Mért volt mogorva,
zárkozott, levert. Mért riadt fel, ha megszólította valaki azok közül, a
kik szerették.
Az apja ekkor valójában már nem élt. Valójában lassankint, ízenkint halt
meg, mind jobban és jobban megundorodva attól, a mit cselekedett.
Nem tudta kiheverni önérzetének az elvesztését. Nem tudott önbecsülés
nélkül élni. Attól fogva, hogy meg kellett vetnie magát, lassankint
kihalt belőle minden életerő.
Mikor igazán meghalt: akkor már csak romok hullottak össze.
Hogy életének messziről még épnek látszó épülete hirtelen dőlt le, ezt
nem valami nagy esemény idézte elő.
Valakinek meg kellett tudnia, hogy ez a félig halott ember, a ki
régebben olyan önérzetes volt, a kisértés és az őrület egy szerencsétlen
órájában, gaztettre vetemedett. Csak ennyi történt.
De ez éppen elég volt a félig halott embernek.
A míg a bűnét csak ő maga tudta, nem siettette a végső leszámolást. Úgy
gondolkozott, hogy rászolgált a vezeklésre.
De azt már nem birta elviselni, hogy titka kitudódott.
Hogy van valaki, a ki bele lát a lelkébe! Az a valaki, a ki ellen olyan
súlyosan vétett!
Ennek a valakinek nem tudott többé a szemébe nézni.
Nincs tovább.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez volt a tartalma annak a kapcsos könyvnek, a melyet csak két ember
olvashatott el: Galanthay Masa grófnő, és Biró Pál, húsz esztendős
korában.