Hónapok multán mégis csak szóba kell állanom magammal.
Tegnap levelet kaptam egy kisasszonytól, a kinek sok az üres ideje.
Levelet, a mely csupa gyermekesség, és a melynek a legokosabb mondata
így szól: »Tisztelettel értesítem önt, hogy úri személyét nem imádom
többé.«
És én nem nevettem, hanem boszankodtam.
Annyira boszantott ez a gyermekes levél, hogy órákig nem gondoltam
egyébre. És későbben aludtam el, mint rendesen, annyira izgatott az a
fölfedezés, hogy akaratom ellenére is gondolnom kell a küldőjére.
De hát mi közöm nekem ehhez a kisasszonyhoz, hogy tegnap ilyen hosszan
foglalkoztatott?!
Semmi közöm hozzá. Találkoztam vele egy párszor, és udvariasabban
szóltam hozzá, mint a többiekhez, mert jóvá akartam tenni, hogy
megbántottam, a mikor még nem ismertem.
A véletlen úgy akarta, hogy egyszer szolgálatára legyek. Aztán ujra
találkoztunk pár perczre. Egy más alkalommal nem térhettem ki az elől,
hogy vele menjek, mikor sétára indult. Végre kierőszakolta, hogy
megmondjam neki őszintén: miképpen vélekedem a vázlatairól és a
szoborműveiről.
Ez az egész.
És íme, ez a hölgy részt követel a gondolataimból!
De hát mi tesz ilyen gyöngévé vele szemben?!
A rossz lelkiismeret?
Nem. Ha kellemetlen érzést okoztam neki, mikor először beszéltem vele,
csak magára vethet. Arról a hölgyről, a ki Pimprenelle márkiné
társaságában járt-kelt, a ki dominóban jelent meg egy álarczos bálban, s
a ki engem, az ismeretlent, úgy szólított meg, mintha a kalandot
keresné, nem gondolhattam egyebet, mint hogy legalább is alaposan
rászolgált arra a kis leczkéztetésre. Rosszúl itéltem meg; mert
könnyűvérűségnek véltem azt, a mi csak egy nagyon elkényeztetett és
nagyon kiváncsi gyermek meggondolatlan vakmerősége volt. De, ha
tévedtem, ő az oka; akkor, a mikor kellemetlen érzést okoztam neki,
nekem volt igazam. És ha megbántottam, azóta már jóvátettem, a mit
ellene vétettem. Később, egész viselkedésemmel, megadtam neki a
képzelhető legteljesebb elégtételt; és, bár el kellett ismernie –
hallgatagon el is ismerte – hogy a hibát ő követte el, nem én: bőségesen
kifejeztem, hogy mennyire boszant, ha tévedésbe estem. Igyekeztem jelét
adni, hogy meg akarom követni; figyelmesebb és gyöngédebb voltam vele
szemben, mint a többi leány és asszony iránt együttvéve, figyelmesebb és
gyöngédebb, mint bárki iránt régóta, sok esztendő óta.
Vagy azért furdalna a lelkiismeret, hogy elmondtam neki nyiltan, teljes
őszinteséggel, mit tartok a művészi kisérleteiről?! Nem. Ezért se bánt a
lelkiismeretem. Ha rosszúl esett neki, a mit meggyőződésből és nem
színlelt érdeklődésből mondtam, ismét csak magát okolhatja. Mért
faggatott, ha csak hízelgést akart hallani? Láthatta rólam, hogy nem
vagyok bókolgató természetű, és hogy az udvariasság kedvéért se szoktam
hazudozni. Tehetségesnek tartom; úgy gondolkoztam, hogy a tehetsége
kibirja az igazságot; megtiszteltem azzal, hogy olyan szigorúan
bíráltam, mint magamat szoktam. Ha a hiúsága megsértődött: ez az ő
gyöngesége, és nem az én hibám. Ne kérdezett volna; nem tehetek róla.
De, ha nem a lelkiismeret bánt, ha nem az izgat, hogy – kétszer is –
rossz érzést okoztam valakinek, a ki csupa kedvesség irántam – mi tesz
ilyen gyöngévé vele szemben?!
Az, hogy nagyon kedves, okos teremtés? hogy érdekes, elmés, megnyerő
valaki? hogy bájos, vonzó jelenség, a kinek a társaságát még egy
embergyűlölő is csak kellemesnek találhatja? hogy minden
elkényeztetettsége és minden szeszélyessége mellett is nagyon jó kis
leánynak látszik?
De hát, édes istenem, mit érdekel az engem, ha ilyen is?! Kedves, okos,
jó!… Bánom is én! Mi közöm hozzá, ha még olyan vonzó és megnyerő is?!
Mit törődöm vele, ha jó, ha rossz?! Nem mindegy nekem, akár okos, akár
ostoba?! Mit tartoznak rám a hibái és a jótulajdonai?! Mi közöm nekem a
világ akármelyik fehérszemélyéhez, ha tetszetős, ha nem tetszetős?!… ha
kisasszony, ha asszony, vagy lányasszony?!… akár romlott a lelke
mélyéig, akár tiszta, mint egy földre szállott angyal?!
És mégis órákon át foglalkoztat az a gyerekesség hogy ez a kisasszony –
nem imád többé!
Mi ütött hozzám? Mi bajom megint?
Már kezdtem megbékélni magammal. Kihevertem a fáradtságomat, és
kihevertem a »pihenést« is. Magamhoz tértem a zsibbadtságomból;
kigyógyultam abból a lelki elernyedtségből, a melyben a tivornyázás
kínálta apró izgalmakat idegességem csillapító szereként használtam.
Visszatért a munkálkodó kedvem és a munkálkodó képességem is. A
_Látomás_sal nem sokáig bajlódtam; és ez a kép már különb, mint az
összes ujabb dolgaim. Sikerem is volt vele; nagyobb, mint a milyet
vártam. Mióta Biarritzban vagyok, megint sokat dolgozom. Könnyen és elég
jól. Rendes munkát végzek, nyugodtabb lettem, már-már azt hittem, hogy
megint ember vagyok.
És most egy uj idegesség környékez.
Mert bizonyára csak idegesség az, a mi elfogott. De ezt az idegességet
nem tagadhatom le magam előtt.
Egy kisasszony tudtomra adja, hogy felmondja nekem a barátságot, és én,
a ki alig tudtam erről a barátságról, észreveszem, hogy: igaza van,
csakugyan valami barátság-féle szövődött közöttünk, mert most, hogy túl
vagyunk minden további veszedelmen, egyszerre átlátom, hogy: igenis, ez
a kisasszony hatással volt rám.
Vagy talán azt kell mondanom, hogy: hatással van rám, mert hisz igazában
csak most kezd foglalkoztatni.
Mi ez? Mi tesz ilyen gyöngévé ezzel a kisasszonynyal szemben?
Annyira erőt vett volna rajtam a felejtés, hogy a szivem már közpréda,
Csáky szalmája, s elég megjelennie a legelső kisasszonynak, a ki
valamivel kedvesebb, okosabb, szeretetreméltóbb, jobb és nemesebb, mint
a Pimprenelle márkinék, és ez a kisasszony már megzavarhatja a
lelkemet?!
Nem. Idáig nem jutottam el. És tudom, hogy idáig soha se fogok eljutni.
Más történt velem. A minek, úgy látszik, meg kellett történnie.
Meggyónom magamnak, hogy mit gondolok. Azon durván, a hogy gondolom.
Nagy hibát követtem el, hogy olyan sokáig anakorétaéletet éltem.
Senki se esik könnyebben kisértésbe, mint az anakoréta.
Nem tudtam másképpen élni. Régente is mindig az volt az érzésem, hogy
ahhoz, a ki egész ember, csak az a szerelem méltó, a melyhez a szívnek
és a léleknek is van egy kis köze. Nemcsak a vásárolt csóktól
undorodtam; úgy éreztem, hogy abban a szerelemben, a mely a szívet és a
lelket teljesen közönbösen hagyja, a mely csupán két vágy találkozása,
van valami szentségtörés, van valami, a mi természet ellen való.
Aztán, későbben… későbben rá se tudtam nézni az asszonyokra. Nem tudtam
megbocsátani nekik, hogy ők, a kiket nem szeretek, élnek, és az, a kit
szeretek, az az egy nem él!
És – nem is jutott eszembe, hogy anakoréta vagyok.
Másképpen lett volna-e, ha nem a remeteségben élek? – lehet. Egy kis
undor után talán megszoktam volna azt a csókot, a melyet szerelem nélkül
ad és kap az ember.
De anakoréta maradtam, mert nem gondoltam a szerelemre, és arra se, hogy
vannak, a kik szerelmeskednek szerelem nélkül is.
És ez – most látom csak! – nagy hiba volt; nagy megfelejtkezés.
Mert, a mig az élet tart, a léleknek mindig vannak kivánságai, a melyek
annál messzibb csapongók, minél hosszabban szunnyadtak. És ha a léleknek
teljesithetetlen követelései vannak, ezt a követelőzést semmi se
fékezheti jobban, mint a test teljes nyugodtsága. A kivánságokkal teli
lélek lázai ellen nincs jobb védőszer, mint a jóllakott test hűvössége.
A bűn ritkábban bűnhödik, mint az erény. Az erény mindig megbűnhödik; az
erény magában hordja bűnhödését. (De hiszen nem is azért erény, hogy
jutalmat várjon.) Az anakorétának is meg kell bűnhödnie
önmegtartóztatásáért. Ha Szent Antal kevésbbé szent: nem esik olyan
gyakran kisértésbe.
Senkit se lehet olyan könnyen megzavarni, mint a remetét. Elég, ha a
csábító látomás egy kissé a lelkéhez is szól: és már nyugtalan.
Ezért hatott rám úgy Masa kisasszony, a kit pedig alighanem csak a festő
érdekelt, a művésztárs, a kitől bókokat várt. Ezért foglalkoztatott
tegnap órákig egy csinos, helyes, kedves teremtés, a kit alig ismerek, s
a ki a szivemnek mindig idegen marad. Ezért boszantott a levele. S ezért
vagyok annyira gyönge vele szemben, hogy most – idegeskedem miatta.
Szerencse, hogy ez a valaki, a ki ilyen gyöngeségben talált, nem
asszony, hanem leány. Micsoda átokban fogant viszony keletkezhetnék
abból, ha egy nő, a ki nem kötheti le a szivemet, megejtené a
gyöngeségemet! Szerencse, hogy ez a leány egészen más világból való,
mint én, s így a gyöngeségemből másféle bonyodalom se támadhat. És
szerencse, hogy úgyis vége az egész kalandnak.