Egy idő óta furcsa életet élek. Részt veszek a herczeg tivornyáiban.
Ha valamelyik régi ismerősöm, valahonnan messziről, látná, hogy merre
járok és mit csinálok: nem ismerne rám. Én magam se ismerek rá magamra.
Hogyan, mikor kezdődött ez az élet? – nem tudnám megmondani. Ilyenformán
kezdődött:
A herczeg és Fervacques a fejükbe vették, hogy fel fognak deríteni. Egy
darabig lemondtak a szokásaikról, csak azért, hogy velem lehessenek.
Hiába tiltakoztam, a kedvemért feláldozták a mulatságaikat, és egyszerre
nagy mértékletességet és józanságot erőtettek magukra, hogy ne legyen
ürügyem: elhúzódni a társaságukból.
Nem mondhatnám, hogy a társaságukban nem találtam semmi örömet. Jól
esett, végre, valahára, olyan emberek között lennem, a kikről tudom,
látom, hogy szeretnek. Fervacques régi ismerősöm. Egyike azoknak a
kivételeknek, a kik soha se bántottak meg, a kik minden időben csak
szivesek, kedvesek voltak hozzám. A herczeg pedig, minden szeszélye
mellett is, nagyon jó fiú. Kellemesnek találtam, hogy: íme, egyszerre,
csupa derék ember között találom magamat. És, míg a kedvemért
megpróbálták, megízlelték a csöndes életet, csakugyan elszórakoztattak.
Nem olyan komor emberek, mint én; vidámak és léhák, egészen a
menthetetlenségig léhák, mert csak a mulatságaiknak élnek, és ezek a
mulatságok néha nem éppen választékosak. De léhaságukat sok kedvesség
mentegeti. És talán nem is arra születtek, hogy csak léhaságokat
kövessenek el. A becsület dolgaiban való nagy kényességük, szigoruságuk
legalább ezt bizonyitja. Ha gondolattalan életet élnek, a társalgásuk
nem gondolattalan; beszédükben élet- és emberismeret, ép erkölcsi érzés,
egészséges itélőerő, elmésség és humor nyilatkozik meg; azt mondhatnám,
még a bolondságaikban is van egy szemernyi filozófia. Elmésségük,
szeretetreméltóságuk, még jókedvük is, megnyerő s minden komorságot
megvesztegető. Könnyü volt megejteniök a figyelmemet és az
érdeklődésemet. A társaság, kivált a jó társaság, már valósággal ujság
volt rám nézve; abban az örömben, hogy néha szót válthassak hozzám való,
hozzám hasonló emberekkel, olyan régen nem volt részem, hogy egy kissé
rá is szomjaztam erre az örömre. Elszórakoztattak; és nem sok idő telt
bele, hogy lassankint, észrevétlenül, hozzá szoktam a társaságukhoz.
És mire ez a megszokás úrrá lett rajtam, észre kellett vennem, hogy mind
a kettőjöknek jókora áldozatába kerül, ha egy idő óta többet
foglalkoznak velem, mint a mulatságaikkal, ha a kedvemért rá fanyalodtak
a csöndes életre s a megszokott élvezeteik helyett beérik azzal a sovány
mulatsággal, a melyet az én meglehetősen unalmas társaságom szerez
nekik. Ezt az áldozatot nem akartam elfogadni. Nem volt tehát más
választásom, mint: vagy megszökni tőlük, vagy velök tartani még a
lármában is.
Illőnek tartottam, hogy visszakényszerítsem őket a régi világukba. És
ehhez az kellett, hogy elkisérjem őket.
Én magam voltam az, a ki véget vetett bölcseségük rövid korszakának; a
ki kisegítette őket abból a tisztes életből, a mely olyan nehezükre
esett. Én magam ajánlottam, hogy, ha czigányt akarnak hallgatni, velök
tartok, és meg fogom ismertetni velök a legszebb nótáinkat.
Ajánlatomat hálával és kitörő lelkesedéssel fogadták. Csak ekkor vettem
észre, hogy összeesküvés áldozata vagyok: számítottak rá, hogy a bennem
lakó »lelki nemesség« nem fogja elfogadni önkéntes mártiromságukat.
De már nem lehetett visszavonulnom; és a többi magától ment. »Csak az
első lépés nehéz« – a közmondásnak igaza van. Az első jégtörés
természetes következése egy második jégtörés lett; egyik kicsapongás a
másikat vonta maga után.
Nem volt nehéz végképpen megrontaniok, mert, vesztemre, a kénytelen
mulatságban mártiromság helyett valami kellemes kábultságot találtam.
Már a legelső alkalommal sajátságos, jóleső zsibbadtság fogott el; és
azóta ez a zsibbadtság teljesen hatalmába ejtett.
És most: velök iszom, sőt: helyettök iszom, mert az ő idegrendszerük
kevésbbé birja azt a szép mennyiségű italt, a melyet – talán csak a
következetesség kedvéért – magukba kényszerítenek, mint az én
idegrendszerem, a melyre az alkoholnak most még csak csillapító hatása
van. Az én jó paraszt-szervezetemnek csak altató az, a mi nekik már
méreg; aztán meg én pihent erő vagyok… ha a lelkem, a melynek jól esik a
zsibbadtság, nem is őrizte meg régi, tökéletes épségét, a testem, ó, az
maga az erő és az egészség!
Velök iszom, velök tartok, mikor szoknyák után járkálnak, velök megyek,
mikor valamelyiknek eszébe jut, hogy tönkre fogja tenni a trouvillei
játékbankot, és velök vagyok akkor is, a mikor botrányokat csinálnak.
Mert, a mióta Trouvilleban vagyunk, és társaságunk, Fitzroy barátunkkal
erősödvén, végképpen elvidámodott, az életrendünk az, hogy: a hány nap,
annyi botrány.
Nem mondhatnám, mintha ezek a botrányok: a Micaëla kisasszonyt ünneplő
szerenádok, vagy a Montjoliban rendezett bál, a melyre Rouenból kellett
megrendelni a tánczosnőket, azzal a kikötéssel, hogy tisztességesen kell
viselkedniök – engem valami nagyon mulattatnának. Czimboráim tréfái, a
melyek nem az én ízlésem szerint valók, a legkevésbbé se deritenek fel;
és ha velök dőzsölök, ha részt veszek minden tivornyájukban: szilaj
jókedvük nem csaphat fel olyan magasra, hogy az általános jókedv rám is
elragadna, és a rendesnél lármásabbá tenne. Bizonyára furcsa alak
lehetek ebben a féktelenül vidám társaságban. Mert, ha ügyelek is
magamra, hogy ne hasonlítsak a híres, elmés, nemes »szomorú ábrázatú
lovag«-hoz, nem igyekszem a nem érzett vidámságot tettetni, és azt
hiszem, a legnagyobb dinomdánomban is olyan az arczom, hogy az idegen
azt gondolhatja rólam: »Ez az ember alighanem a testet öltött nyugalom,
az elevenné vált rendíthetetlen hidegvér!«
De nem rontom a kedvüket, ha már a kedvük úgy kivánja, hogy mindig velök
legyek.
Végre is azon kívűl, hogy egy kis embernek meglegyen mindene, a mire
szüksége van, és azon kívűl, hogy ezt a kis embert mindennap legalább
egy pár óráig láthassam – egyébbel nem igen törődöm. Hogy hol járok és
mit csinálok olyankor, a mikor ez a kis ember a magához hasonlókkal
játszik, tanúl vagy alszik, az már nekem mindegy. Ezen az egyen kívűl
minden mindegy.
Ám teljék kedve a herczegnek.
Hát botrányokat csinálunk. Igy is jól van.
Rajta, folytassuk. Csináljunk botrányt, mentül többet. Igyunk.
Szórakozzunk. És megint igyunk. Ez valami kellemes kábultsággal jár; egy
kis zsibbadtsággal, a mely jólesik.
Igy élek. Ilyen furcsa életet.
Persze, most már ritkán nyitom ki ezt a könyvet. Most már nem nagyon
érdemes magammal beszélgetnem.