Lám, lám, milyen ritkán veszem elő ezt a könyvet, pedig most már nem
ölöm magamat a dologgal!
Társaságba járok; gondtalan, vidám, mulató emberek közé. És nem csak
társaságba, hanem: szinházba, hangversenybe, és mit tudom még hová, a
hol sokadalom van! Alig hogy kiléptem a remeteségemből, máris azon
veszem észre magamat, hogy egyik szórakozás a másiknak ad át.
Csakhogy éppen nem vagyok ott minden népünnepen. Különben nemrég láttam
ilyet is; el kellett mennem Palika kedvéért, a kit semmi se
gyönyörködtet annyira, mint a tűzijáték.
Sőt már egy tánczmulatságon is voltam; igaz, hogy Palikával. Egy
gyerekbálon, a hol jól esett látnom, hogy az én fiam is csak olyan, mint
a többi gyerek; nem szomorodott el végképpen a magánosságban.
Ma még inkább csak az ő mulatságáért kóborlok erre-arra. De már látom
azt az időt, a mikor mulató emberek közt leszek, és Palika nem lesz
mellettem.
Ma még meglehetősen öntudatlanul kóválygok a lármás helyeken; a
gondolataim többnyire másutt kalandoznak. De nemsokára, meglehet, már
annyira öntudatlan leszek, hogy nem fogok egyébre gondolni, csak arra, a
mi a szemem előtt történik – ha ugyan ezt gondolkozásnak lehet nevezni.
Néha már most is egészen elfelejtkezem magamról. Néha meglepem magamat,
hogy, perczekre vagy órákra, nemcsak a szememet, hanem a lelkemet is
megejtette, lekötötte valami gyerekesség, valami hiábavalóság.
Koronkint aztán feleszmélek és elcsudálkozom rajta, hogy hol találom
magamat.
Ilyenkor egy pillanatig nem akarok hinni a szememnek. Azt kérdezgetem
magamtól: én vagyok-e én? Csakugyan, testestül-lelkestül én vagyok-e ez
a fehér nyakkendős ember, a ki beszélget, mosolyog, sőt egészen bele
melegszik a beszélgetésbe?
Máskor, ha sok ember között járkálok, de egy pár perczre a tömegben
magamra maradok, vagy ha körülöttem száz meg száz ember beszédének,
nevetgélésének egybe keveredő zsivaja hallik, s én Palika mellett egy
szinházi széken ülök, pár pillanatra szótlanul: a villamos ívlámpák vagy
a szinházi csillár fénye el-elkápráztatja a szemem, s ilyenkor mintha
egy árnyék suhanna el előttem.
Órákig nem gondoltam rád, ugy-e? Már én is elhagylak, már én is
elfelejtelek!
Ó, bár utánad futhatnék!
Aztán felriadok. A jelen visszaránt rövid merengésemből.
A szórakozás figyelmeztet, hogy ügyeljek rá. Majd tova hurczol.
Változatos képeket vet a szemem elé. Elvonulok a képei elől, s még akkor
is a fülembe zsong a hangja. Rám kényszeríti, hogy utóbb is foglalkozzam
vele. És másnap ujra eljön értem.
Igen, ez már a felejtés.
Úgy látszik, így kell lennie. Úgy látszik, nincs olyan erős érzés, mely
magára hagyatva meg tudja őrizni az erejét. Úgy látszik, nincs olyan
sziv, melynek a hálája le tudná birni az érzékek természetes, gyors,
öröktől való és örökkön folytonos hálátlanságát.
*
Ezelőtt – pedig mennyire óhajtottam ezt! – soha se álmodtam róla. Most
mindig róla álmodom.
Ma éjjel úgy láttam, mintha benyitott volna hozzánk, a szinházi
páholyunkba. A barna ruhája volt rajta és a rózsás szalmakalapja. »Ó,
csakhogy megérkeztél! – szóltam. – Miért is utaztál el?!« Azt felelte,
hogy most már soha se hagy el bennünket, és mosolygott. De nekem
feltünt, hogy milyen sápadt; és valami finom fehér port láttam az
arczán, a mi nyugtalanitott. A szemembe nézett, olyan édesen, mint
egykor, mikor rejtegette előttem, hogy a kivánságom ellenére valami
cselédmunkát végzett, és azt mondta: »Ó, kedvesem, ez csak az út pora
rajtam! hidd el, csak az út pora!« És ismét mosolygott, rejtelmesen,
mint a Gioconda. Ez a mosoly a szívembe nyilalt, és felébredtem.
Csak nagyritkán történik meg, hogy arról álmodunk, a mi napközben is
foglalkoztatott, a mire ébren is sokszor gondolunk. Álmaink a régi
benyomásainkból szövődnek, azokból, a melyeket már-már elfelejtettünk.
Már álmodom róla! Már átköltözött álomvilágomba!