Magyaroszágon festőnek lenni, festőnek maradni, megélni pusztán abból,
hogy az ember mázolgat: nem a legkönnyebb dolog. Az az érzék, mely a
képek méltánylásához szükséges, nálunk még csak most kezd kifejlődni; a
legműveltebbek között is igen kevesen vannak, a kiknek a szemük eléggé
gyakorlott és az izlésük eléggé fejlett volna arra, hogy a művészi munka
értékéről önálló és határozott véleményt alkothassanak maguknak; a nagy
közönség meg éppen csak a tárgyat vagy az ötletet látja meg a képen; a
munka minőségét tehát csak egy sátoralja ember tudja megbecsülni, s ez a
sátoralja ember is jóformán czigányokból áll: olyanokból, a kik maguk is
festenek vagy a műtermek közelében élnek. Aztán meg az országunk még
szegény. A kevés jobb ízlésű között még kevesebb az olyan, a kinek
valamelyes fényűzésre telnék; már pedig a képgyüjtés egyike a legtöbb
anyagi erőt követelő fényűzéseknek, egyike azoknak, a melyeket csak
olyanok engedhetnek meg maguknak, a kiknek a fölöslege is jelentékeny. A
meczénás, az igazi képkedvelő olyan kevés, hogy mindnyájukat
elszámlálhatom a tiz ujjamon; az a közönség pedig, a melyet már
képvásárló közönségnek szokás nevezni, olyan kicsiny, olyan sekélyes
izlésü és anyagiakban annyira korlátozott, hogy az a művész, a kiben
komoly becsvágy dolgozik, erre a közönségre egyátalán nem számíthat. Ez
a közönség nem gazdag és nem műértő; ha bizonyos érdeklődést mutat a
festészet iránt és ha egy keveset »áldoz« is képekre, onnan van, mert
elmagyarázták neki, hogy ez szép; helyén valónak, magához illőnek,
kötelességének tartja, hogy ezen a téren is meghozza azt az áldozatot,
melyet társai tőle megvárnak; »áldoz«, mert ennek a nyilvánosságra
jutása szépen ruházza az embert, mert ez előkelő dolog; vagy egyszerűen
utánozza a jobbmódút, követi a divatot, hogy sehonnan se maradjon ki,
innen se. Nem sokat tehet, de a mit tud, meg akarja tenni; tehát az
olcsóságot keresi; a minőségre, a melyhez úgy sem ért, nem sokat ad.
Ennek a közönségnek a kép nem szükséglete; ha a butorzatát kiegészítette
néhány csendélettel, vázlattal és egy-két olcsón kapható »eredeti«-vel,
ha szerzett egy pár családi arczképet, valamelyik olyan festőtől, a kit
személyében is ismer, és a ki kevesebbért dolgozik, mint más –
tökéletesen ki van elégítve. Szóval közönség, igazi közönség nincsen. Az
állam rajta van, hogy segítsen valamicskét, javítson egyet-mást ezeken
az állapotokon. Ösztöndijat, úti költséget, kitüntetéseket, jutalmakat
és mindenféle czimű gyámolítást ad a fiataloknak, hogy ezek már az út
elején vissza ne rettenjenek a keveset igérő pályától, hogy ezen a téren
is minél több proletárt neveljen; különféle hivatalokat juttat az
öregeknek, hogy ezek ne legyenek kénytelenek festeni, s minél kevesebbet
fessenek; és képeket is vásárol, sőt nálunk ő a legelső, a legkomolyabb
és a legpazarabb képvásárló… de végre is az állam, akármennyi a
jóakarata, csak keveset tehet. Mi ez a segítség annyi embernek! Az állam
is szegény; talán még nálunk is szegényebb.
Hogy ilyenek az állapotok, abból sok szomorú dolog következik, többek
között, a nagyon sok között, ezek:
Azt a festőt, a kiben még él a becsvágy, a ki az átlagos termelésnél
különbet óhajtana alkotni, semmi se ösztönzi arra, hogy igyekezzék az
erejét összeszedni, ellenkezőleg, minden visszariasztja ettől. A művészi
munkát nem becsüli meg senki. A minőségnek nincs piaczi értéke, csak a
sokat termelésnek. A festő a legtöbbször szegény ember. Nem csoda, ha
mindjárt azzal kezdi, hogy megalkuszik a viszonyokkal és – elveszti az
erkölcsi erejét. Ha nem veszti el, ha daczolni próbál, ha igazán alkotni
akar – senkinek: megbűnhödik az erkölcséért. Nemcsak azzal bűnhödik,
hogy alkotása a nyakán marad, hogy, ha a maga kedvéért festett, örökkön
gyönyörködhetik a munkájában, s erkölcséért cserében be kell érnie azzal
az erkölcsi elégtétellel, a melyet ő maga utalványoz magának, hanem
azzal is, hogy mögéje kerül talán kevésbbé tehetséges, de okosabb
társainak. Mindig hátrányban lesz azokkal szemben, a kik időközben sokat
pacsmagoltak össze, s a kiknek a neve ennélfogva forgalomba került.
Amúgy is nehéz a versenye az ügyesekkel szemben. A kik a közönséget
óhajtják kielégiteni, és nem magukat. A kik hatásvadászó jeleneteket,
adomákat, érzékcsiklandó aktokat vagy helyzetkomikumot festenek; a kik
megfestik az utszéli regények, drámák vagy vigjátékok csattanóit, az
»érdekes«, a népszerü alakokat vagy az utczáról ismeretes embereket, a
legdivatosabb szinésznőket stb., a kik a kiváncsiságánál vagy a hajánál
fogják meg a közönséget, a tárgyukkal vagy az ötletükkel. A kik nem a
természet finom, hanem a játékkártyák rikitó szineivel dolgoznak. A kik
színhatásokat a tűzijátéktól kölcsönöznek – és így tovább.
És még nehezebb a versenye azokkal szemben, a kik nemcsak ügyesek, hanem
számitók is. A kik »adminisztrálni« is tudják a tehetségüket. A kik
gondoskodnak róla, hogy a világ egy perczre se felejtse el őket, a kik
kellőképpen gondozzák az érdeküket, és nem olyan tulságosan szemérmesek,
hogy meg ne szólaljanak valami előnyért – legyen az állami megbizás,
jutalomdij, megrendelés, dicsérő birálat, egy kis emlegettetés, akármi –
ha erre alkalom kinálkozik vagy nem kinálkozik. A kik társadalmi
szerepléssel segítenek magukon, és azzal az isteni tulajdonságukkal,
hogy mindenütt jelenvalók. A kik alaposan kiaknázzák az
összeköttetéseiket vagy a társaséletben tanúsitott élénkségüket, és a mi
a tehetségükből hiányzik, megtoldják nem egy, hanem ezer, tizezer,
százezer lépéssel.
A legszomorúbb azonban az, hogy az a festő, a ki igazán művész akar
lenni vagy művész akar maradni, és e mellett semmi kedve ahhoz, hogy
»adminisztrálja« a tehetségét, hogy portálja vagy portáltassa magát:
teljesen ki van szolgáltatva társai jó- vagy rosszakaratának. Minthogy
jóformán csak ők vannak abban a helyzetben, hogy a művészi munka
értékéről véleményt mondhassanak – mert rajtuk kívül igen kevés a
dologhoz értő, s a nagyközönség, melynek a képekről egyáltalán nincs
itélete, nem mond ellent nekik, nem birálja meg a birálatukat – az ő
társaságuk, az ő kávéházi vitájuk állapitja meg: mit érsz, mit
érdemelsz, lehet-e beszélni rólad, meg kell-e veregetni a válladat,
juttassanak-e számodra azokból a kitüntetésekből, megbízásokból,
jutalmakból, a melyeket az ő szavazatuk dönt el, vagy pedig az is
szánnivaló, a ki nem szégyelli valamelyik képedet megvásárolni? – és
végzésük feljebbezhetetlen. A pályatársak született birálóink; illetékes
és – természetesen – szigorú birálóink. Ez rendén van. És nem művész az,
a ki nem a szigorú bírálatot óhajtja, hanem az elnézőt. Csakhogy a
bírálathoz igazságszeretet kell. Az igazságérzet nélkül hangoztatott, a
rosszakaratú, a rosszhiszemű bírálat már nem bírálat, hanem rágalom,
mely – nem csak az erkölcsiekben, hanem az anyagiakban is – megrövidíti
és végső eredményében valósággal meglopja az áldozatot; néha meg is öli,
a legtöbbször persze csak a művészetre nézve, de olykor-olykor, ha szép
csöndesen is, és nem közvetetlenül, nem egyenesen, azért nem kevésbbé
komolyan, igazán… És megesik, hogy abban a kis csoportban, a melyet a
véletlen alakit, a melynek szavazóit gyakran az ördög keríti össze, a
mely megbízás nélkül itélkezik, és a mely felelősség nélkül hangoztatja,
hirdeti, terjeszti a meg nem feljebbezhető bírálatot, kevés a
lelkiismeretes ember. Ezt a keveset is megfélemlíti, elnémitja az
erősebb hangú, a szájasabb, az erőszakosabb, a kiben nagyobb a buzgalom,
a kinek az utjában vagy, a ki boszút áll rajtad, vagy a ki nem tudja
megbocsátani, hogy több a tehetséged, mint neki. Nincs könnyebb, mint
valakinek veszett nevét költeni; s a művész jóhire olyan, mint az
asszonyé: ha egyszer csorba esett rajta, ezt a csorbát többé nem igen
lehet kiköszörülni. A rosszhiszemű urak nem gondolnak rá, hogy egy kis
igyekezettel milyen károkat okoznak neked; az egyik: csak védekezik a
tehetséged ellen… a másik megnyugtatja magát azzal, hogy: »hja, ez a
háború, és háborúban ez már így megyen ám!«… a harmadik büszke rá, hogy
milyen erős legény: lám, ő vele nem jó kikötni! A mig köztük élsz, a
veszedelmed nem oly nagy. Addig ők is tartanak tőled; a botnak két vége
van, hátha eszedbe jut: megfogni a másik végét, és visszaütni rájok?!
Fölteszik rólad, mert magukról itélnek. De ha medve vagy, ha lemondasz
arról, hogy a boszorkánykonyhában helyet foglalj és érvényesitsd a
visszavagdalkozáshoz való jogodat: akkor véged van, akkor megesznek
szőröstől-bőröstől! Hiszen olyan sokszor kell dicséretet hazudniok
azokról a társaikról, a kiktől vagy a kiknek hatalmas rokonaitól,
összeköttetéseitől mindenki vár valamit!… világos, hogy ezt valamivel
ellensúlyozniok kell!… világos, hogy valamivel meg kell nyugtatniok a
lelkiismeretüket!… Másutt, a hol a nagyközönség az igazi bíráló, a hol a
dologhoz értők nagy sokasága állapítja meg, hogy mit érsz, ez nem
történhetik meg; de nálunk, a hol a közönség vakon fogadja el azt az
itéletet, a melyet »az illetékesek« tálalnak fel számára: a
tehetség-gyilkosság épp olyan megszokott dolog, mint az angyalcsinálás.
Szép csöndben történik; olyan módon, mely nem ütközik törvénybe; senki
se tehet róla; s az egész olyan érthető!… szegényke, mért volt olyan
gyönge?!
*
Nem tölthetem tele a naplómat annak a följegyzésével, hogy micsoda apró
galádságokat követnek el ellenem. Az ember nem képzelné, hogy még az
olyan – meglehetősen nyomorúságos életet élő – valaki is, mint én, hány
másiknak áll az útjában!
Mindaz, a mit ellenem elkövetnek, egy cseppet sem érdekes; csupa
egyformaság, mely a részleteiben egy kissé utálatos. Nem érdemes leirni.
Nem is jegyzem fel, miket találtak ki a megrontásomra.
De hát kik követik el ezeket az apró galádságokat? A. B. C. D. és így
tovább, végül X. Y. Z. Mindegy, hogy ki. Mindig más. Vezekényi barátom
és a társai; majd ez, majd amaz.
Nem gyötör az üldözés rémlátása, a képzelt üldözés tébolya, és tudom,
hogy nem esküdtek össze ellenem. Eszük ágában sincs, hogy megöljenek. A
mit megtesznek, nem teszik valami különösen ellenséges czélzattal.
Egynek-egynek nem sok terheli a lelkiismeretét. Nem tervelik a
megrontásomat; mindegyik csak éppen megrövidít, a mikor rá kerül a sor,
a mikor az érdeke úgy kivánja; némelyik talán nem is tudja, hogy nem
csak ő rövidít meg, hanem a többi is; egyik se felelős azért, a mit
mindnyájan csinálnak.
És az egyes esetek, külön-külön véve, valóban kicsinységek.