Elég az hozzá: lassankint lehetetlenné teszik, hogy itthon megélhessek.
Hogy azokban az anyagi előnyökben, mely nekik a legnevezetesebb
jövedelmi forrásuk, én nem részesülhetek, hogy jutalomdijakat, állami
megbízásokat, kitüntetéseket, hangzatos elismerést és ennek eredményéűl
jól fizetett megrendeléseket, a mikhez ők könnyü szerrel jutnak hozzá,
én nem kaphatok: ezt csak magamnak tulajdoníthatom. A ki az effélékben
részesedni akar, annak nem így kell élnie, a hogyan én élek.
De én erre nem is számítottam soha; ezt a részesedést én nem kivánom.
Hanem azt már nekik tulajdoníthatom, hogy ahhoz se juthatok hozzá, a mi
megilletne: a munkám értékének megfelelő elismeréshez, és ahhoz, a mi
ezzel jár: a lehetőséghez, hogy a munkásságomból itthon is megélhessek.
Annyira még se fényüzés a művészet, annyira még se szegény ez az ország,
annyira még se semmis a képvásárló kis csapat, hogy, mig mindenféle
munkának megvan a maga jutalma, a maga értékének megfelelő dija, minden
fáradozásnak a maga kis gyümölcse, csak éppen a művészi munkának ne
volna semmi értéke, ne volna semmi jutalma, semmi díja, ne volna semmi
piaczi ára, csak éppen a művészi fáradozás ne számithatna arra, hogy, ha
nem is busás haszonnal, ha nem is tisztes jövedelemmel, de legalább
valamelyes eredménynyel fog járni.
És engem annyira bemártottak, annyira eláztattak (a mindnyájunkat
érdeklő szűkebb nyilvánosság előtt) A. B. C. D. stb., majd ez, majd
amaz, hogy én már itt tartok. Nem juthatok hozzá – itthon – semmiféle
megrendeléshez; semmiféle képemnek – itthon – nincs semmi ára.
Megállapították rólam, hogy: végem van, hogy: soha se értem semmit, csak
eleinte igértem valamit, akkor is tévedtek bennem, nem vagyok az igaziak
közül való, nem születtem festőnek, jobb lett volna mesterséget
tanulnom, vagy hivatalt keresnem.
Ez a közvélemény olyan hatalmas erővel, olyan egyhangúsággal nyilatkozik
meg velem szemben, jobban mondva: ellenem, hogy magamat is gondolkozóba
kezd ejteni.
Akármit festek: itthon nem kell, senkinek, semmiért. Még Weinberger úr
is, a kiskereskedő, a ki művészet dolgában nem nagyon válogatós,
ellenben igen szereti a nagyon olcsó, a nagyon leszállított áru
dolgokat, levette rólam a kezét. Már nem buzdít, már nem veregeti meg a
vállamat, nem csinál velem több üzletet, felmondta a sokat emlegetett,
régi barátságot.
Egy párisi biráló, vesztemre, túlságosan megtalálta dicsérni egyik
vásznamat, a melyet a herczeg vásárolt meg. Ez a dicséret, melynek a
híre a mi úgynevezett közönségünkhöz nem jutott el, mert én bizony nem
gondoskodtam róla, hogy megjelenjék minden magyar ujságban,
felbőszítette Vezekényiéket. (Tisztelt barátom nevét különben csak
gyüjtőnévnek használom; meglehet, hogy ennek a mozgalomnak, véletlenül,
nem ő volt a lelke.) Valamelyikük aztán megeresztette rólam azt az
elmésséget, hogy: »Mért nem megy ez az úr Párisba, a hol megértik? És
mért marad itthon, a hol nem értik meg?« Ez az elmésség szép pályát
futott meg; bejárta az egész magyar Montmartre-ot. És hogy komolyan is
megokolják, kisütötték rólam, hogy az, a mit »némelyek« bennem
eredetiségnek látnak, az voltaképpen a művészet anyagi törvényeivel
ellenkező valami; gúnyos szavakkal: a jövő zenéje; gorombán: hóbort; a
nagyképűek szavával: lehetetlen törekvés.
Ez az elvető itélet, az általános kicsinylés, a »nagyközönség«
közönbössége, szóval a közbizalmatlanság velem szemben olyan
határozottan, olyan tekintélyes egyhangúsággal, és olyan hatalmas
következetességgel nyilatkozik meg, hogy néha magamat is megrendít a
tehetségembe vetett hitemben. Ha az egész világ nem bolond, akkor mégis
csak nekem kell bolondnak lennem?! Ha ennyire elterjedhetett, hogy végem
van, talán mégis én tévedek, a mikor azt hiszem, hogy: »nem, még nincsen
végem«?! Hány embert tévesztett meg már az önzés, a hiúság, a
tehetségébe vetett vak hit, a művészi érvényesülés után kapkodó erőtlen
vágy, a tehetetlen áhitozás, az álmodozás, melynek a megátkozottja, a
helyett, hogy a kaptafát venné a kezébe, dicsőséget keres!
Végül mégis csak abban maradok, hogy: nem, nem én vagyok bolond, hanem
bolond az, a ki az ilyen birálókra hallgat. De ez keveset enyhit a
dolgon. Azért az állapot nem kevésbbé nehéz.
Tisztában kell lennem azzal, hogy itthon nem tudok keresni a képeimmel.
Most már semmit sem tudok; éppen semmit. Abból a fizetésből pedig, a
melyet a rajztanitásért kapok, lehetetlen megélnem. Adósságaim vannak.
Volt egy idő, a mikor sok adósságot csináltam. (Nem bántam meg.) A
sokból mára is maradt egy kevés. Aztán most se élek szegényesen. Sőt
fényűzően élek. Azt akarom, hogy a gyermekem ne lássa hijját semminek, a
mire szüksége van. És egy anyátlan gyermeket jobban kell ellátni, mint
azt, a melyik az anyja mellett nő fel. Ennek megvan az, a mi a gyermekre
nézve a legfőbb jó; ez nélkülözhet egyetmást. De a másik, az nem
részesülhet elég jóban. Az anyát pótolni minden figyelmesség, minden
gyöngédség, minden kényeztetés kevés. Azért semmit se sokallok, a mi a
gyermekem érdekében történik. Nem akarom, hogy az én kis árvám a
születésétől fogva csak nélkülözzön. Azt akarom, hogy olyan ápolásban,
olyan gondozásban részesüljön, a milyet csak egyátalán meg lehet
szerezni. Mindene meglegyen, a mije megvan a gazdag szülők gyermekének.
És ez persze sok pénzbe kerül.
Igazán nem tudom, mit csinálnék, ha a véletlen nem szivesebb hozzám,
mint a pályatársaim.
Szerencsémre – itt van a herczeg!
Azon a réven, hogy a herczeg szereti a képeket, sok pénzt keresek. A
herczeg megveszi minden vásznamat. Azokat is, a melyek itthon garasokért
se kellenek. És illő áron veszi meg. Mindig többet kínál értök, mint a
mennyit kérek és elfogadok. Ha a kalózból csak egy szemernyi volna
bennem, könnyen kiaknázhatnám a pazarló hajlandóságát és azt a bogarát,
hogy vadászkastélyának minden falát Biró-képpel akarja befedni.
Nem szivesen dolgozom a herczegnek. Azt hiszem, meczénáskodása csak
nagyúri sport. Alighanem tetszenek neki a képeim, de azt gyanítom, hogy
a művészeteknek is csak bolondja és nem komoly szerelmese. (Megvallom,
szeretném látni a képtárát. Ugyan kiknek a társaságában vagyok ott?)
És engem megaláz magam előtt, hogy egy embernek a tetszéséből éljek. Egy
kissé czigánynak érzem magamat ebben a helyzetben. Semmi kedvem hozzá,
hogy udvari festője legyek egy kis Lorenzo Medicinek, a kinek még nincs
is udvara, és a kinek a legszebben festett kép talán nem több, mint egy
akárhogyan mázolt verseny-gépkocsi, és mindenesetre kevesebb, mint egy
rosszul festett hajú, de szép vállú leány.
Igaz, hogy a nagyok, a legnagyobbak is egy-egy embernek, meczénásoknak,
Lorenzóknak a tetszéséből éltek. De azok más idők voltak. Ma már a
jellemünk egy kissé megfinnyásodott. Ma úgy gondolkozunk, hogy a
tehetség is úrrá tesz. Az úr pedig nem élhet egy másik úr kegyelméből;
nem lehet udvarfi, műtárgyakat készítő házi alkalmazott, lelkével
dolgozó szolga, halhatatlan lakáj. Az úr csak egy urat ismerhet el
magánál nagyobb úrnak: az egész világot; nem ismerhet tehát kenyéradót,
csak szerződő felet, s ez a szerződő fél nem lehet más, csak a nagyobb
úr: a milliónyi ember, a közönség.
És mégis kénytelen vagyok belenyugodni, hogy mindegyik képem sorra a
herczeghez vándoroljon. Jól sejtettem; azok, a kik egy darabig vakon
követték a herczeget, és képet kértek tőlem, mert egy félévig divatban
voltam, lassankint elmaradtak. A herczeg azonban hűséges maradt.
Meglehet, külföldön még most is el tudnám helyezni a képeimet. De mindig
várakoznom kellene, és a mi még inkább nehezemre esnék: egy kissé
kinálgatnom a podgyászomat. A herczeg nem várja meg ezt. Fölkeres,
sürget, ostromol; lehetetlen kitalálnom, hogy mi ütött hozzá?
Leveleinek, üzeneteinek a kedvessége mindannyiszor megejt. A mi nem
csoda; egy cseppet se vagyok szokva az efféléhez. Aztán nem igen van más
választásom. A mikor aggodalmaskodom, mindannyiszor meggyőződöm róla,
hogy a képem okvetetlenül a nyakamon marad – a meddig csak
aggodalmaskodom, s ha időtlen-időkig kényeskedem, akkor örökre. Be is
kell adnom a derekamat mindig; mert ha ilyenformán kielégíteném a
művészi önérzetemet, nem tudnék megfelelni a polgári kötelességeimnek.
És mégis csak »ez az első!«
Szóval én is gyönge vagyok. Szóval nekem is meg kellett alkudnom.