Úgy látszik, nem foglalkozom eléggé a kort mozgató eszmékkel.
Megint olvasgatok; és a mi legutóljára a szemem elé akad, az ismét vád,
mely nekem is szól.
Olvasom, hogy a lelkek mindenfelé zaklatottak. Az embereknek uj vallás
kell; a régiek már nem elégítik ki őket. Ujra szomjuhoznak, mely
kevesebbet adjon a külsőségekre, jobban meg tudja vigasztalni őket, és
nagyobb szerepet juttasson a hitnek. (Mintha a régi vallások
akármelyikében nem a hit volna a lényeg.) Azonkivül az emberek a
tudomány eredményeivel sincsenek megelégedve. A kutatás, a megfigyelés,
az egyes jelenségek között megtalált egybefüggés, az eddig megismert
törvények, csak megdöbbentették az embert, de nem tették boldogabbá, és
éppen nem elégítették ki a megismerésre való vágyódását. (Nagyon
valószinű, hogy ez a vágyódás utóljára is egy zárt kapura fog találni,
melyen ez a felirat lesz olvasható: Ignorabimus.) És végre az emberek
nincsenek megelégedve a társadalmi berendezkedéssel sem. (A miben igazat
adok nekik; mert a társadalmi berendezkedésben csakugyan nagy
tökéletlenségek vannak, a mint hogy mindenkor nagy tökéletlenségek
voltak, és előre láthatóan mindenha nagy tökéletlenségek lesznek, kivált
ha a leginkább égető kérdések a legműveletlenebbek kivánsága szerint
fognak megoldódni.)
Szóval mindenfelé uj irányok foglalkoztatják az elméket. Európaszerte
erre is, arra is, uj eszmék zászlóit lobogtatják.
Csak mi aluszunk. Csak mi foglalkozunk örökkön a magunk bajával.
Mi nem veszszük észre, hogy a föld gyomrából valami morgás hallatszik.
Hogy milliók és milliók lelkében nagy csaták dúlnak. Nem látjuk azokat a
jelenségeket, melyek egy uj világ kialakulásának az előfutárjai. Nem
halljuk, hogyan döngeti egy uj irányzat az elvénhedt társadalom falait.
A nagy társadalmi és tudományos kérdések bennünket hidegen hagynak.
Nálunk süket fülekre talál mindaz, a mit a külföld jelesei beszélnek.
Arra, ha a külföld jelesei tudományos könyveikben uj és jobb vallást,
theologiai vitatkozásaikban több és vigasztalóbb tudományt, regényeikben
pedig tökéletesebb és kevésbbé kiokoskodott társadalmi berendezkedést
követelnek, mi nem mondunk se »bű«-t, se »bá«-t.
Mi aluszunk. Mi örökkön csak a magunk bajával foglalkozunk.
A legjobb esetben az országunk bajával. A legrosszabb esetben pedig a
személyes bajainkkal.
Világos, hogy egy országnak összes bajai csekélységnek tünnek fel a nagy
társadalmi és tudományos kérdések mellett. Világos, hogy az az
igyekezet, melynek eszménye csak: fajtájának fenmaradása, a nemzeti
eszme diadala, egy mindenfelől ellenségtől környezett, kívülről
szorongatott, belülről nyomorgatott ország államiságának az
érvényesülése, világos, hogy ez az igyekezet kicsinyes.
Hát még, ha a művész, a helyett, hogy a milliók és milliók tribunus
plebis-évé, kereskedelmi konzulává, tollal és ecsettel harczoló
katonájává, utazó ügynökévé, prókátorává, haruspexévé vagy augurává
szegődnék, – ha a helyett, hogy beállana a nagy társadalmi mozgalom ama
katonai zenekarába, mely béke idején harczra lelkesít, háború idején
pedig nem csinnadrattáz többé, mert az ő szerepe már elvégződött, – ha a
művész, e helyett, megelégszik azzal, hogy a tulajdon gondolkozásából, a
tulajdon érzéseiből merítsen mondanivalót, kifejezni valót, mert hiszen
ő is egy volna a milliók közül, és a milliók között lehetnek, a kiket
nem csak a propaganda érdekel, és nem csak az a nagy koczkajáték, a
melyet a propaganda a jövőtől kiván?!…
A művész, ebben az esetben, úgy látszik, nevetséges.
Tehát nevetséges vagyok. Mert… az ám! – most veszem észre – engem
csakugyan hidegen hagytak a kort mozgató eszmék!
Mért? könnyű megtalálnom az okot.
Mert ezek az uj irányok, kivétel nélkül, csak az intézmények
megmásítását akarják. Egyébre nem törnek. A kort mozgató eszmék
hangoztatói mindannyian azt hiszik, hogy megtalálták a panaczeát, és
megváltották a világot, ha a régi intézményeket ujakkal cserélhetik fel.
Ezek az uj intézmények, a szerint a hány az irány, sőt a szerint, a hány
a világjavító, mások és mások volnának; egyik ezt a régi intézményt
kezdi ki, a másik amazt; és nincsen két világjavító, a ki megegyeznék
abban, hogy a lerombolni valót mivel kell helyettesíteni; de mindannyian
egyformán azt képzelik, hogy az összes földi nyomorúságok oka valamely
régi intézményben rejlik, és hogy az uj intézmények, a különbözőképpen
álmodott, különféle uj intézmények, az emberiséget boldoggá fogják
tenni.
Nem vagyok meggyőződve, hogy ezek az álmodott uj intézmények többet
érnének, mint a megunt, meggyűlölt, megútált régiek.
De ha ebben tévednék is, ha az utópiák hamarjában testet öltenének, és
az uj társadalmi berendezkedés valamivel különbnek bizonyulna, mint a
régi, bizonyos vagyok benne, hogy nagyjában akkor is csak ott tartanánk,
a hol előbb, és a világjavítók meggyőződnének róla, hogy minél inkább
változnak a körülmények, a külsőségek: annál inkább ugyanaz – maga az
élet. Mert nem hiszem, hogy az emberiség nyomorúságait a rossz
intézmények okozták.
Tehát nem hiszem, hogy más intézmények az emberiséget boldoggá fogják
tenni. Még azt se, hogy legalább is sokat javíthatnának az emberiség
sorsán. Azt hiszem, valamicskét se fognak javítani rajta.
Az emberi nyomorúságok legeslegnagyobb része két forrásból ered.
(Szaporíthatják, valami kevéssel, ezeknek a nyomorúságoknak a rengeteg
sokaságát a rossz intézményekből eredő bajok is, de ez a kevés, a
többihez képest, már olyan csekélység, hogy szóra se érdemes.)
Az egyik forrás: maga a természet, maga az élet, a világrend. Az, hogy
az ember az önfentartás ösztönével született, hogy ettől az ösztöntől
nem szabadulhat, és mégis rövid időn el kell pusztulnia. A halál, mely
rendeltetése, s a melynek mégis ellentmond minden érzése, melytől mégis
borzad egész gondolkozása, mert így van alkotva, a végből, hogy
vigyázzon az életére. És mindaz, a mi abból következik, hogy meg kell
halnia. A testi épség hiánya, a betegség, az öregség, a testi erőnek és
szépségnek már a születésből vagy az élet folyamatából eredő egyenlőtlen
felosztása, az elemi erőknek az emberi életbe való ama beavatkozása,
melynek tengernyi változatosságát a »véletlen« szóval szoktuk kifejezni,
a véletlen, mely folyton leselkedik életére s egyre csapkodja, vesszőzi,
ostorozza érzését… és így tovább… szóval: a dolgok folyamata, a dolgok
rendje.
A többi emberi nyomorúság forrása pedig: maga az emberi lélek, vagy
jobban mondva: az emberi lélekből még ki nem irtott vadállat. A »homo
homini lupus«. Az állati önzés, melynek telhetetlen falánksága az embert
az ember ellenségévé teszi, a helyett, hogy szövetségesévé,
segítőtársává, gyámolítást, enyhülést, vigasztalást nyujtó jóbarátjává
tenné, abban a nehéz küzdelemben, a melyet az embernek az elemi erőkkel
szemben kell vívnia, egész életén át.
Az emberi nyomorúságoknak az az első forrása örök. A belőle eredő
nyomorúságok örök osztályrésze az embernek. Ezek ellen védekezni az
embernek nincsen hatalmában.
De azok a nem kevésbbé nagy számu nyomorúságok, a melyeket az ember okoz
az embernek, nem erednek örök forrásból; nem örök osztályrészünk, nem
örök végzetünk; ezeket kiirtani a világból, megszüntetni, vagy legalább
csekélységekké szelidíteni az embernek hatalmában volna.
Csakhogy ezzel a czéllal szemben minden intézmény tehetetlen. És erre a
czélra az intézmények, a melyeken sokkal könnyebb változtatni, mint az
ember megrögzött rossz hajlandóságain, fölöslegesek is.
Ez a czél, a melynél nagyobbat, fenségesebbet nem képzelhetünk, csakis
úgy volna megközelíthető, ha valaha az emberek – az egész világ –
gondolkozása és érzésvilága tökéletesen átalakulna.
A mi nem elérhetetlen.
El lehet képzelni, hogy az emberek a műveltség és a lelki megnemesedés
valamely igen magas fokán el fognak jutni a világ tiszta látásához, az
életnek, önmaguknak és egymásnak tökéletes megértéséhez; hogy át fogják
látni és át fogják érezni azt a nagy közösséget, mely a mindenséggel
való egységben egymáshoz fűzi őket, a testvér-atómokat; hogy meg fogják
érteni, mily lelketlenség, micsoda öntudatlanság: a másik emberben egy
más, idegen világot látni, s érezni fogják, hogy a ki a másikat megöli,
lelki vagy testi épségében bántja, kizsákmányolja, éhezésre kényszeríti,
nélkülözésbe, szenvedésekbe hajtja stb., az voltaképpen önmaga ellen is
tör, mert a másik élete a mi életünk is, minthogy _az élet egy_… szóval,
hogy egyszer nem fognak nevetni azon, a mit ma a költők álmodozásának,
talán hóbortnak tartanak.
És akkor, ha majd az ember épp annyi tekintettel lesz a másikra, mintha
csak önmagáról volna szó, ha épp olyan türelmes lesz a másikkal, mint
tulajdon énjével szemben, ha – különbséget tudván tenni a jó és a gonosz
tudás fájának gyümölcsei közt – le fog mondani falánkságának és
telhetetlenségének kicsapongásairól, ha vérengző fenevadból gondolkozó
lénynyé szelidül, a ki hatalmas és mégis ártalmatlan, hatalmasabb és
ártalmatlanabb, mint a nagy erejű és növényevő elefánt, ha ragadozó
állatból, emberevő kannibálból minden életet kimélő, minden falánkságnak
hijjával való, kevéssel megelégedő, igénytelen emberré, valóban homo
sapiens szé válik, tehát ha egyszer csakugyan eljön a szeretet országa,
a melyet Krisztus igért, és a melyről a rajongók mindenkor álmodoztak:
akkor az emberi nyomorúságok nagyobbik sokasága el fog tünni a világból,
megszünik magától.
Ez a messzi, nagyon messzi jövő – mely ma még oly nehezen képzelhető el,
hogy a róla való ábrándozás mulatságosnak látszik – egy cseppet se
képtelenség. Nincsen benne semmi lehetetlen. Inkább azt hihetjük, hogy
ez az emberi haladás egyik végső czélja (ha talán nem is a legvégső.)
Természetesen addig a művelődésnek és a lelki nemesedésnek rengetegül
hosszú és meglehetősen lassú, talán tizezer vagy százezer évig tartó
folyamatát kell az emberiségnek megvárnia. A pápuák egy kissé hátra
vannak; és olyan ember, a ki lélekben pápua, meglehet, sokkal több van,
semmint »bölcselmünk álmodni képes.«
És természetesen az emberi nyomorúság még jó sokáig, igen sokáig csak
annál több, minél inkább növekedik, lassan, nagyon lassan, a jó emberek
ma még parányi kisebbsége. Mert a jó ember és a rossz ember viszonyában
okvetetlenül a jó ember húzza a rövidebbet. Nem egyenlő fegyverrel
küzdenek; azaz: az egyik nem is küzd, s a másik visszaél vele, hogy a jó
ember nem védekezik, és nem használja fel azt az erőt, a mely megvolna
benne is. De ha így csak még több a jó ember nyomorúsága, sebaj!
rosszabbúl is lehetne!… Mert ha a jó embernek véletlenül az jutna
eszébe, hogy majd ő is visszavág, és ő is megpróbálja: milyen érzés
lehet az, rossz embernek lenni?!… akkor a jó embernek csak egygyel több
ellensége lenne: magamagában. A jó embert megöli az, a mi amazt élteti.
A mi amannak erősítő szer, neki méreg; mert hogy mi válik hasznunkra, és
mi kárunkra, ez a legtöbbször attól függ, hogy a szervezet mihez szokott
hozzá, mihez alkalmazkodott.
Hiszem, hogy nem lesz mindig ilyen szomorú világ. Hiszem, hogy a hosszan
lezajló, egyenlő fegyverek nélkül kezdett, mondhatni: egyoldalú harcz
után valamikor béke fog következni.
Ez az én utópiám. És ez talán nem is utópia – a szó megszokott
értelmében.
De addig is – a problémák?
Istenem, az ő problémáik! Mennyit problémáznak vagy egy félszázad óta!
– Legyünk igaz beszédűek és legyünk igazságosak! – mondta Ibsen. –
Legyünk jók, igénytelenek, önmegtartóztatók! – mondta Tolsztoj. És
mindezt már sokkal régebben elmondta Krisztus.
Egyéb problémát eddig még nem oldottak meg, és valószinű, hogy ezután se
fognak megoldani.