II. Rikárd király, Anna nevű feleségének a halála után, lebontatta azt a
palotát, a melyben a királynéval együtt élt. Ne maradjon kő kövön abból
az épületből, melyben élete legszebb óráit töltötte! Ne lássa többé azt
a helyet, a hol minden elveszített boldogságára emlékeztette! A falak, a
melyek szerelmüket elfedték a világ szeme elől, ne szolgáljanak többé
semmire! Ne tapodja többé emberi láb azoknak a megszentelt csarnokoknak
a kövét, melyek boltozata alatt isteni mámorban suttogtak egymáshoz!
Ugyanaz a gyász, ugyanaz az érzés sokféleképpen nyilatkozhatik meg. Az
egyik embernél így, a másiknál talán éppen az ellenkező alakban. Nekem a
gyász mást sugall; nem azt, a mit az angol királynak. Más a
gondolkozásom; és nem érzem azt, a mit a nagy olasz mond, hogy: nincs
nagyobb fájdalom, mint ha a nyomorúságban eszünkbe jut a boldog idő! Úgy
érzem: a kifosztottnak az elveszített boldogság puszta emléke is valami;
és annál több, minél kevesebbje maradt.
Szeretném, ha minden változatlanul maradna, a mi kedvesemet környezte.
Szeretném mindenkorra, vagy legalább a halálomig, épen, változatlanul
tartani fenn mindazt, a mit ő itt ismert: szerelmem egész kastélyát.
Pedig, akármit fognak rám a barátaim, akármilyen szivesen hisznek
betegnek: nem vagyok fétis-imádó. A gondolkozásomat nem zavarja meg
semmi; tudom, tisztán látom, hogy ezek a holt tárgyak, a melyeket valaha
megérintett, fájdalom, semmit se tulajdoníthattak el, semmit se
fogadhattak magukba, semmit se őrizhettek meg az ő kedves lényéből.
De nekem ezek a holt tárgyak folyton, ujra meg ujra, a multról
beszélnek, és csoda-e, ha szivesebben gondolok a multra, a mely gyönyörű
volt, mint a jelenre, a mely örömtelen, ha szivesebben élek az
emlékeimnek, az emlékeim között, mint a jelennek, a melyben a bánaton
kívűl nincs egyéb, csak gond, vagy a jövőnek, a melynek ködében több a
ború, mely aggodalmakkal tölt el, mint a derengés, mely reménységeket
fakaszthatna bennem?!
Egy idő óta, ugyanabból a czélból, a mely arra indít, hogy néha leírjam
ebbe a könyvbe a gondolataimat, tehát csak azért, hogy elfoglaltságot
találjak: sokat olvasok. Sokat olvasok, bár valójában csak kevés
érdekel. Sokat olvasok, bár akárhány könyvet veszek elő, és akármilyen
különbözőket: mindegyikből ugyanazt olvasom ki.
Mindaz, a mit olvasok, egy kissé vádol engem. Természetesen nem
közvetetlenül, mert hiszen valami egyébről szól. De mégis vádol, magam
előtt.
Mindaz, a mit olvasok, tulajdonképpen ezt mondja:
Átadni magunkat a fájdalomnak, a gyásznak: önzés, a melyhez egy bizonyos
időn túl, s egy bizonyos mértéken túl, nincsen jogunk. Nem szabad
elfelejtenünk, hogy mindnyájan kötelességek teljesítésére születtünk;
nem szabad csak magunknak élnünk, mert az életet nem azért kaptuk, hogy
örüljünk és szenvedjünk, hanem azért, hogy, örömök és szenvedések között
élve, eleget tegyünk egy isteni megbízásnak, melynek az utasításai bele
vannak írva a lelkünkbe. A halottak nyugodjanak békén!… Szertelenül ne
sirasd őket, mert az élet hí, és az élet kivánságainak meg kell
felelned! A halottak nyugodjanak békén!… Gondolkozzál, érezz, tégy
azokért, a kik megmaradtak! Ha pedig teljesítetted a kötelességedet azok
irányában, a kik első sorban követelhetik az életedet, és még ezután is
maradtak óráid: ezek az órák nem arra valók, hogy gyászold és panaszold,
a mi megmásithatatlan, hogy visszasírd, a mi visszahozhatatlan, hanem
arra valók, hogy teljesítsd a többi kötelességedet! Nem lehetnek óráid,
a melyeket nem követelhetnének más kötelességek; mások, a kik élnek: a
szenvedők, az egész emberiség, az összes élők, és mindazok, a kik még
csak ezután fognak megszületni, a világ jövője, az eljövendők jobbléte,
az eszme, melynek megvalósulásában közre kell munkálnod, mert ez az, a
mire az élettel megbízást kaptál, ha nem is kérted az életet!… A
halottak nyugodjanak békén!… az élet hí, és kivánságainak meg kell
felelned!
Mindaz, a mit olvasok, ezt mondja, bár csak a sorok közé vetetten,
alattomban. Ezt mondja maga a sok nyomtatott betű, a mely mind valamely
egyetemesség czéljaira, tehát az egyén jóléténél magasabb czélra,
íródott. Ezt mondja továbbá az a nyugalom, melylyel a betűkben
megnyilatkozó szellem az általánosság czéljait szolgálja; olyanok
szelleme, a kik maguk is szenvedtek vagy szenvednek, és olyanoké, a kik
már békén nyugosznak, de a kiket túlélt a köznek szentelt munkásságuk,
az a kötelességérzetük, hogy a lelkükbe írt magasabb rendű czélok
érdekében erőt vegyenek érzéseiken, gyászukon, csüggedtségükön, s talán
még az olyan levertségén is, a mely már örökösnek látszott, mint
örökösnek látszik az enyém.
Erre a vádra nehéz megfelelnem.
Talán azt felelhetném, hogy: igen, csakugyan elgyöngített a fájdalom.
Talán azt, hogy: az egyetemesség czéljait csak kicsiny munkakörben
szolgálhatom, a melyet nem én magam választottam… a melynél többet,
nagyobbat nekem nem juttatott a sors. Ebben a kicsiny munkakörben
elvégzem a magamét; talán kettő helyett is dolgozom. És ha szertelenül
gyászolok: a munkától, attól a kötelességteljesítéstől, a melyet
legelőbb követelhet tőlem az élet, nem lopok el időt.
A magasabb rendű kötelességet pedig… hogyan teljesíthetném, én, a festő,
ha nem: a művészi alkotással?! És azzal az igyekezettel, hogy a bennem
lévő erővel, képességgel, a legtöbbet próbáljam, a mire képes vagyok:
nem hagytam fel. Vérezve is tovább megyek az utamon. Mindig a
legmagasabbra nézek, ha a legmagasabbra nem is juthatok el. Rajta
vagyok, hogy eleget tegyek annak a megbízásnak, a mely a lelkembe van
írva; rajta vagyok úgy, a hogy az isten tudnom adta.
A természet nagyon kegyetlen volt irántam: azért nem hagytam fel azzal,
hogy nézzem és csodáljam. Szemem, mely már nem ismerheti meg a pihenést,
önkéntelenül is rá tapad, akaratlanul is meglopja titkait; lelkem egynek
érzi magát vele; és akaratom már nem is képes más törekvésre, mint hogy
ebből a szent közösségből uj élet fakadjon, olyan élet, a melyet nem a
test ad, hanem a lélek.
Nem hagytam fel azzal, hogy nézzem és csodáljam, hogy egynek érezzem
magamat vele, ha azt az égi békét, melyet a hegyek, a vizek, a fák és a
virágok lehellnek, nekem nem is adta meg.
És – ki tudja?! – talán szenvedésem, melyen nem tudok erőt venni, mely
most elvon attól, hogy az egyetemesség czéljaira gondoljak, szintén nem
egészen hiába való… hiszen a természetben semmi se vész el! Ki tudja,
talán éppen ez a szenvedés tesz rá képessé, hogy annak idején
megfelelhessek magasabb rendű kötelességeimnek, hogy eleget tehessek a
velem született isteni megbízásnak?!