Ma négy esztendeje, valaki, a kit akkor még csak egy pár nap óta
ismertem, igy szólt hozzám:
– Szeretném, ha lefestene valaki. Azért szeretném, mert tudom, hogy nem
élek soká. És bánt az a gondolat, hogy ebből a helyes, szép kis
teremtésből (a tűkörbe mutatott) egy pár esztendő mulva ne maradjon
semmi, de semmi, még csak emlék se.
Aztán igy folytatta:
– Gondoljon rám, ha három vagy négy év mulva ilyenkor víg társaságban
lesz. Én már akkor szépen künn fogok aludni a temetőben. Igen, igérje
meg ezt nekem!
És meghagyta:
– Tudja, az úgy lesz, hogy mához négy esztendőre, ebben az órában,
akárhol lesz, rám fog gondolni. Egy perczig nem néz senkire, hanem
igyekszik visszaemlékezni az alakomra; meg fogja erőtetni az
emlékezetét, hogy maga előtt lásson, olyannak, a milyen voltam, a
milyennek most lát. Aztán kinéz az ablakon a temető felé s kiüriti a
poharát a tiszteletemre. És hogy ha a többiek kérdik, hogy: mi jutott
eszébe, azt feleli nekik: »Nem, semmi…« – Megigéri?
Szóról szóra igy mondta; jól emlékszem.
Mi volt ez?
Gyerekes, rossz tréfa, a halállal való vakmerő kaczérkodás? Rosszhiszemű
színeskedés, istenkisértő játék, melylyel egy elkényeztetett gyermek
érdekessé akarja tenni magát, és nem is gondol rá, hogy csakugyan
megtörténhetik az, a mivel fenyegetőzik?
Vagy előérzet? Igazán vannak előérzetek?
Akkor, akkor ez a kétség foglalkoztatott.
Ma nem kérdezem többé, hogy: csak játszott-e a halállal, vagy hogy: az,
a mi akkor, hirtelen, ilyen árnyékot vetett közénk, már a halálsejtelem
volt-e?
Még csak négy esztendeje!
Mi minden történt ez alatt a négy esztendő alatt!
Világok épültek, és világok dőltek romba.
Nekem ez a négy esztendő volt – az egész életem. A mi azelőtt történt,
nem számit. És az se, a mi ezután következik.
Ma, ugyanaz az óra nem talált »vig társaságban«. Itt maradtam, a hol
annak a helyes, szép kis teremtésnek egy eleven emléke él, lélekzik,
mosolyog, gőgicsél. A hol minden arra a helyes, szép kis teremtésre
emlékeztet, az arczképétől kezdve a legcsekélyebb tárgyig, mert ebben a
szobában nincsen se egy bútordarab, se egy apróság, a melyet az ő keze
nem érintett.
»Emlékezni fogsz-e a teás csészéinkre, a kék ruhámra, a
Rembrandt-kalapomra?!…«
A teás csészéink még itt vannak, a szemem előtt. Ha kinyitom a
szekrényét, látom a kék ruháját, a Rembrandt-kalapját… más ruháit, más
kalapjait is… A barna hárász kendőjével most takartam be a kis fiát…
Mintha csak kiment volna a városba.
»Egy perczig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az
alakomra…«
Egy perczig nem néztem senkire… de nem kellett megerőtetnem az
emlékezetemet, hogy magam előtt lássam, olyannak, a milyen akkor volt…
A képe, az csak hasonlit hozzá. De a lelkemben ott van, úgy, a hogy
akkor láttam.
Aztán kinéztem az ablakon, a temető felé.
Látom innen a mauzóleumot. Annak a közelében… ott… arra, jobbra… a sok
kőkereszt közül az egyik az övé. A többi sírkő meg a cziprusok elfedik a
tekintetem elől. De szemem már jól ismeri a látóhatárnak azt a pontját,
a hol, alant, egy sirhalom áll, a melyen csak rózsa nyílik, és a melyet
ma reggel tele szórtam rózsával, csak rózsával.
A gyermek alszik. Behunyom a szememet… és zongoraszót hallok. Halk
zongoraszót; mintha valaki csak jobbkézzel érintené a billentyűket,
lassan, csöndesen… mintha valaki szinte simogatná a zongorát… Micsoda
bolondos, léha dalocska ez? De hiszen jól tudom, hogy a _Denevér_
bordala:
Glücklich ist,
Wer vergisst,
Was doch nicht zu ändern ist!…