Gabriella meghalt.
Régen tudtam, hogy menthetetlen; hogy nemsokára meg kell halnia. Régóta
úgy gondoltam rá, régóta úgy néztem, mintha már nem is élne. És mégis…
ez az átmenet az alig-életből a halálba… a feloszlás lassú folyamatának
ez az utolsó válsága olyan nagy hatást tett rám, a melyet nem vártam, a
melynek átérzésére magamat már képtelennek tartottam.
Azt képzeltem előbb, hogy csak kevésbbé meggyötört s kevésbbé fásult
szivek érezhetnek effélét.
Azt hittem: úgy fogom nézni a halálraitélt csöndes elmulását, a hogyan
őszszel az elsárgult falevelek hullását nézem, bánatosan, elmélázva, de
megértéssel, a mindenség életéről gondolkodó embernek azzal a
nyugalmával, a melyben ugyanannyi a megadás, mint a szomorúság.
De a szinte előre látott, legalább is várható esemény váratlanúl
megrázott, megrenditett.
Semmi se természetesebb, mint a halál, és mégis, a halál, ha szemtől
szembe állunk vele, mintha valami kábultságot keltő ütést mérne ránk.
Hiába látjuk előre, abban a nagy pillanatban, a mikor csakugyan
megjelenik előttünk, fagyos lehellete átjárja, feldúlja,
összeborzongatja, megreszketteti minden idegünket, eltompitja
érzékeinket, lesujtja egész gondolkozásunkat. Megjelenésében van valami,
a mi szivünknek örökre megérthetetlen; valami borzalmasan leverő,
süketitő, butitó…
A természetben nincs ugrás, csak lassú, szünettelen átváltozás; de
akármilyen jól tudjuk ezt, mikor a szemünk előtt van az az utolsó
_átmenet_: a halál mégis mindannyiszor valami szörnyű ugrásnak tűnik fel
előttünk.
És abban a pillanatban, a mikor egyszerre úgy éreztem, hogy Gabriellának
a keze rémesen hideg… aztán az orvosra pillantottam, a ki intett, hogy
már nem ver a szive… úgy rémlett, mintha ismét valami váratlan csapás
sujtott volna. Ostobaságok jártak a fejemben: nem követtünk-e el valami
iszonyú mulasztást, én, vagy az orvos?!… Hirtelen megérthetetlennek tünt
fel előttem, hogy a halál ilyen hamar elvégezte rettenetes munkáját.
Vádoltam magamat, hogy, ha az utolsó időben nem is követtem el
mulasztást, mert a beteg, a haldokló ápolásáról nagyobb figyelemmel már
nem gondoskodhattam volna… annak idején, régen, nem foglalkoztam vele
eléggé… akkor, a mikor még talán megmenthető lett volna, nem gondoltam
vele annyit, mint ha közelebb áll hozzám… És kétségbeesetten kezdtem
keresgélni emlékezetemben azokat a szavakat (az ő szavait, meg egy orvos
szavait), a melyek már elveszettnek mondták, – abban az időben, a mikor
még alig egy párszor láttam.
Halála perczében jobban éreztem, mint valaha, hogy mily közel jutottunk
egymáshoz, – mennyi hálával tartoztam neki, – mily jó és nemes volt, – s
mily szomorú a sorsa.
A csapás fájdalmasabban sujtott, és most: gyászom mélyebb, mint akkor
képzeltem, a mikor Gabriella még élt, de el kellett készülnöm rá, hogy
már nemsokáig fog élni.
Akkor igy gondolkoztam:
– Nagy szomorúság fog érni és egy uj gond szakad a nyakamba.
Most érzem:
hogy egykori boldogságom világának a romjaiból ismét elveszitettem
valamit; ismét elveszitettem valamit, a mi Ő hozzá tartozott;
elveszitettem, nemcsak az egyetlen jóbarátomat, hanem azt, a ki Őt
majdnem úgy szerette, mint én; azt, a kiben ugyanaz a vér folyt, a mely
Ő benne; azt, a kiben volt valami az Ő testéből-lelkéből; azt, a ki
valaha a legjobban hasonlitott és még nemrégen is sokban emlékeztetett Ő
rá, ha csak egy-egy mozdulattal, egy-egy hanggal, egy-egy szóval is…
Elveszitettem szenvedéseim osztályos-társát; azt, a ki mellettem volt a
gyászban, a ki velem sirt, és kivette részét a fájdalomból, melylyel a
végzet meglátogatott.
És lelkemnek utolsó társát is. Mert az volt, lelkemnek a társa, ez a
megtört szivű, szegény, beteg asszony, a kit élethosszig tartó
gyötrődésre itélt a végzet, mert jobban tudott érezni, mint a
könnyebbvérüek, s mert úgy gondolkozott, mint én, hogy: a szerelemből
egy is elég, az egész életre!
Még a sorsunk is hasonlitott egy kissé. Ő is a szerelemtől várt életet
vagy halált; ő is az egész jövőjével játszott a sorssal való nagy
koczka-játékban; és ő se tudta kiheverni, hogy mindjárt az első
koczkavetéssel mindent elveszitett, a puszta életén kívűl.
Neki talán jobb így, hogy nem élt hosszú életet. Alighanem ezután is
csak szenvedett volna; hosszasabban, tovább szenvedett volna:
valószinüen csak ennyi az, a mit az élettel veszitett. Várhatott-e rá
még valami jó? Annyi bizonyos, hogy ő maga hívta és óhajtotta a halált.
De az én érzésemet ez a meggondolás nem nyugtathatja meg. A mig az élet
meg nem szűnik: mindig van remény!… ha a reménynek csak egy utolsó
parazsa is!… Akármilyen kevés, akármilyen szikrányi, akármilyen ostoba
remény!… Hiszen még fiatal volt!
Az életen kívűl pedig nincsen semmi.
Jól esik, hogy az utolsó napjaiban valami keveset tehettem érte. Nem
kellett nélkülöznie; nem kellett gonddal küzködnie. Mindez bizonyára
igen kevés, cserében azért, a mit ő tett nekem; és nagyon adósa
maradtam, az igaz. Nemcsak csodálni való gondviselője, igazán anyja volt
a gyermekemnek; az édesanyát tökéletesebben már nem lehet pótolni. Nem
értem tette, hanem azért, a kit majdnem annyira szeretett, mint én, és
azért, a ki ezt a szeretetet örökölte. De nekem tette; és bánt, hogy
odaadását – egy beteg teremtés önfeláldozó sok fáradozását! – nem
hálálhattam meg úgy, a hogyan szerettem volna.
Nemcsak az érzésem, az önzésem is gyászolja. Nagyobb veszteség már nem
érhetett volna. Aggodalom kínoz, hogy a gyermekem vesztesége egyátalán
pótolható-e? Az a szerencsétlenség, hogy: másodszor veszit anyát, nem
lesz-e ránk nézve végzetes? Ha egy kis gyermek gondozásáról van szó, az
apa szeretete oly gyámoltalan, oly tehetetlen! Ez a gyönge kis lény
nekem: az egész világ… és egész szeretetem nem képes rá, hogy egy napig
gondját tudjam viselni! Ha pillantásom az ablakon át kitéved az utczára,
gyakran látok odakünn egy nagyobbacska kis lányt, a kit egy rossz
szalmakalapú, őszes szakállú, pápaszemes ember vezetget, dajkál, hurczol
jobbra-balra. Valami özvegy ember lehet, a ki sokkal szegényebb, semhogy
gondviselőt fogadhatna a gyermekének; azt hiszem, éppen a szomszédban
laknak, és csak egy takaritó cseléd jár hozzájok. Ha látom őket, nem
tudom, melyiket sajnáljam jobban: az apát-e, vagy a gyermeket?
Most már az én kis fiamnak sem lesz sokkal jobb sora, mint ennek az árva
leánykának. Mert hiába vagyok kész mindenre, a mi tőlem telik, és hiába
fogadok a házamba akárhány gyermekápolót: dajkát vagy bonnet, nevelőnőt,
házvezetőnőt, cselédeket, egész testőrséget, a gondviselők egész
csapatát, a kik ellenőrizzék egymást: a kis gyermeknek mindenekelőtt
szeretetre van szüksége, és szeretetet nem lehet pénzen vásárolni.
Egy pillanatig Terkára gondoltam. Ő, a ki annyi szeretettel foglalkozik
minden kis gyerekkel, a ki oly szivesen pásztorolja, gondozza az idegen
emberek gyermekeit, mintha valamely ösztön élne benne, mely arra készti,
hogy szeretetet áraszszon maga körül, mintha már előre megnyilatkoznék
benne az a hivatás, mely minden női lénynek legszentebb hivatása – ő
bizonyára jó anyja tudna lenni az én árva gyermekemnek, a kinek az
édesanyját ő is szerette. De hajlandó volna-e erre az önfeláldozásra? És
ha: igen, ha – tegyük fel – a szegénység, szűkös viszonyai rá
kényszeritenék erre: elfogadhatnám-e ezt az áldozatot? Cserében a
gondosságáért: micsoda helyzetet tudnék adni neki a házamban?… neki, egy
fiatal leánynak! Ha elfogadná azt a helyzetet, a melyet én nyujthatnék
neki: nem kellene-e lemondania arról a jogos várakozásáról, hogy annak
idején magának is lesz igazi családja? Nem odázná-e el ez az
elfoglaltság a férjhezmenetelét?… ki tudja, nem hiusitaná-e meg a
férjhezmenetelét mindenkorra, végképpen éppen az a helyzet, a melyet
nálunk elfoglalt?… vagy ha egyéb nem, az, hogy közben eliramlik az idő?…
És mi czimen tehetnék neki ilyen ajánlatot? Azon a czimen, hogy:
szegény?… és hogy: még nem ment férjhez, s talán soha se is fog férjhez
menni?… Nem, ha ő maga tenne nekem ilyen ajánlatot, akkor is nemmel
kellene felelnem. Ismét elfogadni egy áldozatot, a melyet soha se
hálálhatok meg! Nem, sajnos, erről nem lehet szó.