III.

Lehet, hogy, ha többet forognék az emberek között, már nem mondanák

rólam, hogy beteg lélek vagyok, és – már nem érezném annyira, a mi most

csak úgy fáj, mint a legelső napon. Az életünk föltételeit szabályozó

törvény úgy kivánja, hogy az uj benyomások háttérbe szoritsák a

régieket; hogy a sok apró uj benyomás háttérbe szoritsa a legerősebb

régi benyomást is; s hogy a sokszor, sokára háttérbe szoritott régi

benyomások lassankint elhalványodjanak, elsorvadjanak. Ha keresném a

felejtést, ha el akarnám altatni a szivemet, ha azt kivánnám, hogy

valami elölje a fájdalmamat, ha nekem is csak egy óhajtásom volna:

átaludni azt az időt, a mig a sebem beheged, s valami lelki altatószer

használata után kábultan helyeződni át abba az állapotba, abba az

időpontba, a mikor az ember már nem emlékszik s nem érez, – csak sokat

kellene az emberek közé mennem, és nekem is sikerülne az, a mi sikerül

másoknak, a gyászolók ama nagy többségének, a melyben megvan az ehhez

való jó szándék.

Nem keresem a felejtést. Ragaszkodom az emlékeimhez, a mig

ragaszkodhatom. A nekem oly kedves, drága képeket, a mult képeit, a

melyek, ha olykor összefacsarják a szivemet, fölidézik az eltünt napok

édességét is, s meg-megjelenésükkel egy kissé vigasztalnak – nem akarom

elűzni. Nem akarom elűzni kedvesem árnyékát; árnyéka is kedves nekem.

Nem félek, nem kínos nekem Rá gondolni. Megőrzöm, a mi Ő belőle még él,

a mig megőrizhetem. Hisz azok a képek is, a melyek a legerősebben

dobogtatták meg szivünket, oly hamar elillannak a tehetetlen emlékezet

elől! Hisz amúgy is oly korán következik el az az óra, a mikor az idő

már mindentől meglopott bennünket, a mikor boldogságunk egész

paradicsomából csak valami iszonyuan kevés, homályos, zavaros

álomfoszlány marad meg agyunknak a legmélyén!… a mikor a multat is csak

úgy _sejtjük_, akár a jövőt!

De azért nem akarom mesterségesen ápolni a fájdalmamat. Étherrel,

pézsmával csikarni ki egy iczipiczi haladékot a természetes elmúlástól –

mit érünk el vele? perczeket! A ki balzsammal akarja feltartóztatni a

természetes feloszlást, mássá teszi halottját, egyszerre megváltoztatja

azt, a mi volt, s egy árnyéknak az árnyékát őrzi. És hiába minden. Igy

is, úgy is hiába. Az emlék pillangó, mely elrepül; hiába kapkodunk

utána, szárnyainak a hamva se marad meg sokáig az az ujjaink hegyén. Mit

nyernék vele, ha erőszakolni akarnám a zavartalan, az állandó

emlékezést? Talán napokat; talán semmit. Az emlékezésnek egy irányba

erőltetése talán még csökkentené az emlékezés erejét. És ez a meddő

kisérletezés mindenesetre meggyöngitené az akaraterőmet. Akármilyen jól

esnék visszavonulni emlékezésem csigaházába, s ki nem mozdulni onnan:

nem tehetem, hogy csak a multamnak éljek. Nem szabad megfelejtkeznem

arról, a ki élve maradt meg az Ő lényéből, a ki az Ő második élete. S ha

én megfelejtkezném erről a kötelességről, az Ő árnyéka emlékeztetne rá…

intene, hogy egész lélekkel gondoskodjam életének folytatásáról, hisz

már csak ennyit tehetek Ő érte! Nem zárkozhatom el emlékeim közé, s ha

valami beteges érzésem azt kivánná, hogy mesterségesen ápoljam a

fájdalmamat, akkor se tehetném, mert minden szent kötelességem tiltja.

Tehát, ha húzódozom az emberektől, ha a magánosságból, a melybe

megvonultam, csak akkor lépek ki, a mikor a kénytelenség szólit ki

belőle, ennek más oka van.

Emberkerülőnek lenni – ebben csakugyan van valami nem természetes.

Az ember társas lény; már a legelső gondolkodónak sikerült

megállapitania ezt a tételt. Egyedül gyönge. Rá van utalva a többiekre.

Tehát már puszta érdekből is keresnie kell a társaságot. Ez alig szorul

bizonyitásra. Csak éppen körül kell nézni a világban és azonnal látni,

hogy maga a mindenfelé jelentkezés is eleven erő, s hogy a sok

összeköttetés egyike a világot mozgató néhány hatalomnak. Minden esetben

áll ez, nem csak abban az esetben, ha pusztán az anyagi eredményeket

nézzük. Hamis az a tanitás, hogy az erős férfi igazán csak egyedül erős,

hogy a sokaság befolyása, a sokasággal való küzködés, a sokasághoz való

surlódás, mely szükségképpen alkalmazkodással járna (mintha okvetetlenül

a gyöngék változtatnák meg az erőst, s nem történhetnék ez megforditva

is!) – csak meggyengíti az erőst; hamis ez a tanitás, mert

következtetéseiben minduntalan összetéveszti a tünetet az okkal.

Bizonnyal csak az erősebbek között akadnak, a kik olyan erőseknek vélik

magukat, hogy azt képzelik: megélnek ők egyedül is, minden összeköttetés

nélkül. De ebből nem az következik, hogy a magánosság tesz erőssé, hanem

csak az, hogy ez a lehetetlen vállalkozás csak az erőseket kisérti és

csak az erőseket teszi tönkre, mint például a túrista-szenvedély. És már

ezeknek a példája is bebizonyitja, hogy a magánosság az erőst is

gyöngévé teszi. Nincs az a testben és javakban erős, bátor, derék, igaz

ember, a kit, ha tenni is akar valamit, és nem csak úgy akar élni, mint

a remete: gyökéren és álmodozáson, gyorsan meg ne őrölne az élet,

mihelyt egyedül akar meglenni, szövetség, társulás, segitők nélkül. A

világ nem bocsátja meg, ha lenézik és fittyet hánynak neki; s jaj annak,

a ki kiköt az egész világgal. Elemi hatalom ez, mely porba teperi a

legerősebbet is.

De nem csak érdeke az embernek a társaság, hanem lelkiszüksége is. Ez a

lelkiszükség épp úgy természettől való, mint alkatának egyéb

tulajdonságai, és többek közt, egyik jele a karom, agyar, hatalmas fog,

szarv, aczélos láb, állatias izomerő, szőrbunda, tollazat, szárny és

pikkelyes pánczél nélkül való állat egymásrautaltságának.

És nincs az az emberkerülő, a ki, életmódjának ellenére, valójában ne

vágyódnék rá, hogy a hozzá hasonlókkal érintkezhessék, néha-néha szót

válthasson, s egyszer-egyszer olyan dolgokról is beszélhessen velök, a

melyek a leginkább érdeklik. Én is óhajtanám a társaságot: a hozzám

hasonlók társaságát. Koronkint olyan, szinte parancsoló szükségét érzem

annak, hogy valakivel szólhassak, olyan szomjuság fog el másvalakinek a

gondolatai, másnak velem együttérzése, másnak a szavai után, hogy azt

képzelem: kivánságom majdnem legyőzhetetlen, mint az éhség vagy a

szomjuság érzése. Igen, ez a lélek természetes szomjusága; csakhogy a

lelket könnyebb legyűrni, mint a testet, mert a lélek sokkal többre

képes, mint a test, nemcsak sokkal nagyobb erőkifejtésre, hanem sokkal

több nélkülözésre is.

Mondom, én is óhajtanám a társaságot; de csak a hozzám hasonlók

társaságát, és nem azokét, a kikkel érintkezhetném.

Az én környezetem, sajnos, nem olyan, a mely ezt a szomjuságomat

kielégithetné. Hiába, nekem nem volt szerencsém. Bizonyára igen sok

olyan ember él a világon, a ki után nem érdemes vágyódni, a kit a

legokosabb kikerülni, a ki nem nekem való társaság, s a ki számomra

örökre idegen marad. De végre vannak, emezeknél jóval kevesebben,

jóravaló, derék, értékes és kedves emberek is. (Tudom, tapasztalásból.)

Csakhogy a körülöttem élő emberek, az én mai ismerőseim, jóformán mind

az első osztályba tartoznak. Abból a társaságból, a melyre áhitoznám,

nekem nem igen jutott ki.

Kikkel érintkezhetném?

Az én ismerőseim három csoportba sorozhatók. Az elsőbe tartoznak

Weinberger Arnold úr és társai; azok, a kiket az üzleti érdek köt hozzám

(inkább az ő érdekök, mint az enyém). Az ezekkel való érintkezés még a

legkevésbbé volna terhemre, és szivesen elnézném nekik, hogy engem csak

azért keresnek, mert azok közé tartozom, a kik nem kapzsiak és nem

kicsinyesek, a kiket tehát a legjobban kizsákmányolhatnak. De nem tudom

elnézni nekik, hogy kicsinyes érdekhajhászatukat a barátság mezébe

öltöztetik, – hogy, a mikor hasznot húznak abból, a mit bennem

élhetetlenségnek tartanak, ezt olyan formában cselekszik, mintha még

leköteleznének, mintha voltaképpen szivességet tennének nekem, – és hogy

szeretnék, ha ezt a képzelt szivességet hallgatag én magam is

elismerném, bár nem igaz, bár ők tudják, hogy nem igaz, és tudják, hogy

én is tudom, mennyire nem igaz. Szinlelt barátságuk hazug szólamai

bántanak; nemességet játszó haszonlesésök undorit; még a nyomorúság se

birhatná rá, hogy mikor tulajdonképpen megvetem őket, barátságot

mutassak irántuk, a mit pedig ők a tettetett szivesség viszonzásául

megkövetelnének; önérzetem nem hajlandó rá, hogy akkor, a mikor csak

kiaknáztatom magamat, odáig megalázkodjam, s odáig lealacsonyodjam, hogy

az övékhez hasonló érdekhajhászatból vállaljam a lekötelezett szerepét,

a mit képmutatásuk és hiúságuk megkivánna; szóval: egyszerüen nem tudok

beszélni velök.

Aztán az úgynevezett jóbarátok következnének. A pályatársak, a kikhez

egy közös vonzalom: a művészet szeretete fűzne. Képzelhető-e

érdek-ellentét jóbarátok között? Nos, tehát örökre elválaszt tőlük az

érdek. Nem az én érdekem, hanem az ő érdekük. Az ő érdekük, a melyet én,

akaratlanul, sokszor megsértettem, mikor őszintén, becsületesen

elmondtam, hogyan vélekedem a művészetükről. Nem szivesen birálgatom a

társaimat; minden szót, a mit valaha róluk kiejtettem, valósággal ki

kellett csikarni belőlem. A legtöbbször ők maguk kényszeritettek

szinvallásra, abban a reményben, hogy magasztaló szavakat fognak

hallani. Máskor mindig valami kötelesség kivánta, hogy igazat beszéljek

róluk – és igazat beszélni: bizonyára a legnagyobb fényűzés a világon.

Mindannyiszor, a mikor ekképpen vétkeztem: jobban szerettem volna

hallgatni; de nem tehettem mindig azt, a mi rám nézve sokkal kellemesebb

lett volna. Ők pedig nem méltányolják, hogy csak a kénytelenség beszélt

belőlem (és az igazság-szeretet, a melyet nem ismernek). S minthogy

sokkal különbeknek tartják magukat, mint a mennyit érnek: csak arra

emlékeznek, hogy megsértettem az érdeküket. A kinek a hiúságát

bántottam: azt megtámadtam személyében; a melyiknek nem váltam

czinkosává, mikor az igazság ellenére valami előnyhöz akart jutni: azt

megtámadtam nemes becsvágyában, jogos anyagi érdekében, sőt

kenyérkeresetében, családja, gyermekei kenyerében. Mindezt,

természetesen, nem tudják megbocsátani nekem.

De útjokban is állok. Azt képzelik, ha bármi csekély sikert érek el: ezt

a sikert tőlük loptam, mert ez az előny is voltaképpen őket illetné. Ha

gyűlölnek, mert megsértettem az érdeküket, még jobban gyűlölnek azért,

mert azt hiszik, hogy minden falat kenyeret, a melyet a képeimmel

keresek, az ő rovásukra, a nekik járó jutalomból hóditottam el. A

legtöbben megölnének egy kanál vizben. Hogy megtorolják ellenök

elkövetett vétkeimet, s hogy védekezzenek azzal a versenynyel szemben, a

melyet úgy fejtek ki, hogy én is élek és én is festek: a mennyire

megtehetik, a meggyőződésük ellenére is kisebbitenek, s ha rajtok áll,

akadályokat görditenek a tehetségem érvényesülése elé. Hogy minél inkább

ártalmatlanná tehessenek, szánnivalónak hirdetik a munkásságomat;

letagadnak a képeimről minden jót, a mi egyátalán letagadható;

mesterségesen, czélzatosan, következetesen terjesztik a rólam szóló,

meglehetősen rosszakaratú itéletet; még attól se idegenkednek, hogy apró

rágalmakat bocsássanak világgá rólam – legutóbb azt találták ki, hogy az

ivásnak adtam magamat – s hogy alaposan népszerüsitsék ezeket az apró

rágalmakat, mert hiszen ezek is megtámadják a művészi hirnevet, ezeknek

is megvan a maguk – rájok nézve hasznos – hatása. (Nem szenvedek a

képzelt üldözés tébolyában, s nem képzelem, hogy csak velem tesznek igy.

De velem is igy tesznek, s ez nekem elég.) És azért mégis azt várnák

tőlem, hogy úgy szóljak hozzájok, mint jóbarát: pajtáskodó hangon,

kedvesen, szeretettel. Erre nem vagyok képes.

De látni se kivánom őket. Miért kivánkoznám Krajnay, Barta és Vezekényi

művésztársaim után? Mi közöm hozzájok? Nem nézem őket rokonlelkeknek;

közöttük és közöttem nincs semmi szellemi közösség. Társam nekem

Krajnay, a ki, minthogy művésznek utolsó rangú, az élczeivel teszi

ismertté magát, és a társaséletben tanusitott fürgeségével szerez

magának közönséget, mert az emberek szeretnek nevetni, s a ki gyakran

mulattatja őket, arról elhiszik, hogy egyébként is jeles embernek kell

lennie?! Vagy Barta Pali, a ki végig zsúroz, végig uzsonáz, végig

tánczol és végig udvarol minden házat, a hol az ebédlőben még elfér egy

képecske, a hol egy csipetnyi műérdeklődést szimatol, és a hol még

találkozik száz forint képvásárlásra?! A kivel arczképeket festetnek,

mert mindenütt ott van?! És Vezekényi! Vezekényi, a kinek még a

szobafestésre sincs tehetsége, a kinek azonban a tudós asszony alaposan

felvágta a nyelvét! Vezekényi, a ki összes ismerőseiről – ha valaha

megsebezték a hiúságát, pedig ezt aligha kerülhették el – a legcsunyább

eseteket kedélyeskedi el, Vezekényi, a kitől sokan félnek, mert

veszedelmes, mint a csörgő kigyó, Vezekényi, a kit egypáran komolyan is

vesznek, mert – tudva, hogy ez gyümölcsöző – hol a mókás embert játszsza

(pedig még a paprikajancsiskodáshoz sincs tehetsége, kedélye, ötlete),

hol meg a művészlelket, a kit felháborit mindaz, a mi nem szép, a

vidáman lármás embert, a ki nem tud uralkodni magán, a kit elragad az

ifjuság tüze, s a kinek a szava oly népies zamatú, hogy öröm hallgatni!

Vezekényi, a ki mindenkivel szemben mézédes, a ki mindenkit vállon

vereget, a ki mindenkivel szemben csupa bók, s a ki a bókjait olyan

ügyesen fogalmazza meg, hogy tulajdonképpen lebecsüli a megtiszteltet!

Vezekényi, a ki olyan bohó, mint egy komédiázó gyermek, s a ki

alattomban olyan okosan számitó, mint egy uzsorás! A ki csupa jókedvü

lárma, s a ki valóságos művész az apró ármányok petéinek ügyes

elhelyezésében! A kinek a múzsa csók helyett monoklit adott, s a ki egy

inget nem tudna lefesteni, de maga úgy öltözködik, mint egy gróf, mert

ha a tehetségével nem teheti, az öltözködésével nyit utat magának a

nagyvilágba… és mert a jól öltözködés tehetsége az egyetlen tehetség, a

melyet nem tagadtak meg tőle az istenek! A kinek minden igyekezete:

minél felsőbb körökbe jutni, s a ki az előkelők termeiben olyan czifrán

beszél, mint Szilaj Pista! A ki egy alkalmat se mulaszt el, a mikor az

előkelők között megjelenhetik, s a ki ott a Murger Marceljét játszsza, a

született bohémet, a legbohémebb bohémet, pedig valójában nem festő,

hanem gyüjtő, mert takarékpénztári könyveket gyüjt! Miért kivánkoznám

Vezekényi után?!

Vezekényi díszpéldány, de sokan vannak, a kik nagyon hasonlitanak rá, és

kevesen, a kik nem hasonlitanak rá egy cseppet sem. Igaz, ismertem ilyen

pályatársakat is. De a gonosz véletlen úgy akarta, hogy éppen ezek

tünjenek el mellőlem. Meghaltak vagy más világtájakra kerültek.

Maradna még egy harmadik csoport. Pályatársak vagy nem pályatársak, de

olyanok, a kiktől nem idegenkedem, a kiket becsülök, a kikkel örömest

volnék együtt. Csakhogy ezek, véletlenül, hozzám hasonlóan: szenvedők,

és még érzékenyebbek, idegesebbek, nem olyan sokat kibiró szervezetek,

mint én. Ha velök vagyok: örökösen rettegnem kell, melyik ártatlanul

kiejtett szavammal okozok nekik akaratlanul rossz érzést?!… néha látnom

kellett, hogy irántam való figyelmességük, gyöngédségük bizonyos

önmegtagadásra, idegességeik eltitkolására, kínos lelki erőfeszitésre

birta rá őket. Mert olyanok, mint az aeol-hárfa, s én nem ismerem őket

annyira, hogy tudnám, mik azok a kicsinységek, a melyek már szenvedést

okoznak nekik. Áldozatot fogadnék el tőlük, ha keresném őket.

És utolsó környezetem? Azok az egyszerü, jó emberek, a kik boldogságom

rövid ideje alatt a közelünkben, egy kissé a társaságunkban éltek? Velök

szemben én vagyok ideges, s talán érthetetlenül türelmetlen. Nem tudom

látni őket, mert fáj, hogy ők olyan könnyen túltették magukat azon, a mi

volt és a mi elmult! Pedig hisz ez természetes. Az ő életökben mi csak

kis szerepet játszottunk; azt, a ki nekem az egész világ volt, ők csak

kedves ismerősnek látták, a ki átváltozott szomorú emlékké. És mégis

rosszul esik látnom, hogy annak elköltözésével, a ki nekem minden volt,

ők milyen keveset vesztettek; nem tudom nézni, hogy ők, a kik ismerték

boldogságom világát, tovább is örülni tudnak az életnek, – most is

olyannak látják a világot, mint azelőtt, – és mig bennem a szerető szív

egyre lázong a halál ellen, a melynek erőszakosságába az élő soha se

nyugodhatik bele, a mely az élőre nézve örökkön megérthetetlen szükség,

örökkön gonosz, kegyetlen ellenség marad: ők már olyan nyugodtak!

Kikkel érintkezhetném?

Uj ismeretséget keresni semmi kedvem. De nem is volna érdemes. Ez

szükségképpen oly sok csalódással, oly sok kellemetlen kalanddal járna,

hogy az, a mit nyerhetnék, nem érne annyit, mint a mennyibe kerül.

És hol keresném az uj ismeretséget? melyik társadalmi osztályban? miféle

emberek között? Néha, mikor szót kell váltanom idegenekkel, néha, mikor

végig kell hallgatnom ismeretlenek beszélgetését: ujra meg ujra

meggyőződöm róla, hogy a hozzám hasonlók vagy nagyon elrejtőznek, vagy

nagyon szét vannak szórva a nagyvilágba. A mit akaratlanul hallok: csupa

olyasmi, a mit az én gondolkozásom vagy üres, vagy igazság nélkül való

beszédnek talál. Milyen önzően elfogultak, milyen megértés és

méltányosság nélkül valók a különböző társadalmi rétegek egymással

szemben! valamennyi, a hány osztály csak van, szemben a többivel! Milyen

türelmetlenséget tanusitanak egymás iránt! Milyen előitélettel teli,

milyen rideg, milyen méltányosság nélkül való majdnem minden ember,

mihelyt az övé felett vagy az övé alatt lévő osztályok érdekéről és

embereiről van szó! Milyen igazságtalanul, milyen hamisan itéli meg a

többi osztály embereit, és milyen szűkkeblű emezek jogos érdekével,

élet-szükségével szemben! Igazság-érzetem majd emezektől, majd amazoktól

távolit el, mert mind a hányan, a mennyire különbözők

életföltételeikben, olyannyira egyformák igazságtalanságukban. Hová,

merre fordulhatnék a rokonérzésemmel?!

Aztán a tömeg! A nagy sokaság, a melyben összevegyűl mindenféle elem! Ez

legalább őszinte; ha az őszintesége nem is láttat egyebet, mint

vadállati önzést és durvaságot. A tömegnek majdnem minden egyes alakja

milyen önzően követelő, milyen kiméletlen, milyen ragadozó állat –

szemben a többivel, szemben az egész világgal! Éppen emberies érzésem

távolit el az emberi sokaságtól, a melyben annyi fenevadat kell

találnom! És ha lehetetlen kikerülnöm a tömeget, mindaddig, a mig el nem

menekülhetek a sokaság közeléből, folyton csak az a kérdés foglalkoztat:

»Ugyan mi az ördögöt szeretnék az embereken?!«

Igen, ez mizantrópia. Az igazságérzettől szabadulni nem tudó, a magának

és másoknak egyforma mértékkel mérő, a jólelkü és minduntalan

rosszaságot tapasztaló, a senkinek se vétő és sokszor lelketlenül

megbántott, az érzékeny lelkű és önző, rideg, embertelen környezetben

élő, szenvedő Alcestenek a mizantrópiája.

Nem tudok megbocsátani a gonoszoknak és azoknak, a kik nagyot vétettek

ellenem. Az igazságtalanság látása idegessé tesz. Azokkal, a kik hazugok

és képmutatók, s tőlem is csak hazugságot és képmutatást várnak, nem

birok beszélni; elég látnom az ilyeneket és már rosszúl vagyok. Nem

tudok megalázkodni; nem tudok hizelegni. Nem vagyok ebbe a világba való.