Olyanoktól, a kik derülten birálják embertársaikat és soha se néznek
vissza arra a csekélységre, a mi a multjokban egy kissé feketéllik: az
édesanyára, a ki éhen halt s a kivel nem törődtek, – a felebarátra, a
kit gyöngéd, a büntetőtörvénynyel egy cseppet se ellenkező formában, de
azért nem kevésbbé hathatós módon segitettek kituszkolni ebből az
árnyékvilágból, – az elhagyott kedvesre, a kit a nyomoruságba
taszitottak, – a magzatra, a kinek életefonalát a lehető legkorábban
juttatták Atroposz párka ollós kezébe, – a szegényekre, a kiknek ügyesen
elvarázsolt piszkos krajczárjaiból, bűzös párnáiból, utálatos
verejtékéből angol kényelemmel berendezett, jó illatú otthont épitettek
maguknak, – a testvérre, a kit kizsákmányoltak, – a párbajban lelőtt
ellenfélre, a kinek a holttestéből talapzatot készitettek maguknak, hogy
végül mint államférfiak magasodjanak ki a sokaságból, – a megrágalmazott
vetélytársakra, a kiket előbb elbuktattak, aztán elsirattak, hogy az
üres helyekre ők ülhessenek, – a megtévesztett ezrekre, a kiknek ostoba
bizalmát, ostoba meggyőződését vagy ostoba érzéseit okosságuk
adófizetőivé tették, – és igy tovább, mert ennek soha se volna vége, –
az ilyenektől gyakran hallani efféle nyilatkozatot:
– A világnak haladnia kell, és a haladásnak erős akaratú, kemény
legényekre van szüksége, nem érzelgős, puha lényekre. Az érzelgős ember
nem férfias; az érzelgős férfi nevetséges, ostoba, utálnivaló.
Érzelgősnek ők háromféle embert neveznek. Mindenekelőtt az olyat, a kit
az ostoba meggyőződés még arra is rábir, hogy e miatt ellentétbe
keveredjék a tulajdon érdekével. Azután az olyan embert, a kinek az
érzései erősek, mélyek, tartósak, s a ki, érzésből, még áldozatokra is
képes. Végül azokat, a kikre (előttük örökkön megérthetetlen) nagy
hatással van a szerelem, a részvét érzése, vagy a fájdalom.
Érzelgés vagy érzés nekik mindegy. Se a két szót, se a két fogalmat nem
tudják egymástól megkülönböztetni. Minthogy érzés nem igen van bennök: a
nagy és a mély érzést képtelenek megérteni. És mert ők taplós szivüek:
az érezni tudókat szánalmasan gyöngéknek, betegeknek, ostobáknak, maguk
alatt valóknak nézik.
Ha az orrszarvúval meg tudná értetni valaki, hogy az ember bőrén a
szúnyogcsipésre hólyagok támadnak, az orrszarvú agyvelejében bizonyára
valami olyan képzetféle derengene fel, hogy: az ember igen gyatra és
alsórendü állat. Pedig abból, hogy az orrszarvú bőre föl se veszi azt, a
mi az érzékenyebb bőrű embernek már egy kissé fájdalmas, nem az
következik, hogy az orrszarvú egészséges, az ember pedig beteg, nem az,
hogy az orrszarvú eszes, és az ember ostoba, hanem csak az, hogy az
orrszarvú és az ember két különböző állat.
Ezeknek a taplós szivü felsőbb lényeknek, a kik olyannyira szivükön
viselik a világ haladását, s oly meghatóan gondoskodnak a messze jövő
ismeretleneiről, miután fenevadak módjára viselkedtek a hozzájok
tartozókkal szemben, azt lehetne mondani:
Meglehet, hogy a világot ezentúl azok fogják előbbre vinni, a kikben
annyira túlteng az értelem, hogy minden érzést kiszorit a lelkükből, de
eddig nem egészen igy történt. A mi a társadalom mai berendezésében jó
és az eleveneknek hasznos, olyan halottak alkották meg, a kik a
meggyőződéseiket előbbre helyezték a személyes érdeküknél. A mi az
előttünk lévő emberi alkotásokban maradandó, vagy legalább tartósabb,
mint az egyes ember élete, nagyrészt (s ha csak a leginkább kiemelkedő
jelenségeket tekintjük: általában) olyanok műve, a kik érzésből képesek
voltak áldozatokra is. A legértékesebb eredmények, a melyekhez az emberi
elme valaha eljutott, azok, a melyeknek felkutatását az érzés sürgette;
kivívásukban olyanok működtek közre, a kikben az érzékenység és ennek
megfelelően a részvét érzése fejlődöttebb volt, mint a nagy tömegben,
mig az érzés nélkül való értelmesek megelégedtek azzal, hogy tarkává
tették a világtörténelmet.
Mi teremtette meg, például, a művészeteket, ha nem az érzés? (Mert, ha a
szépet szeretjük: öntudatlanul is a jót keressük; azt, a mi a
természetben vigasztaló; azt, a mi a természet és az ember
rendeltetésében azonos.) Igaz, csinálnak ma már úgynevezett művészetet
ügyeskedéssel, tisztán »észből« is; de a remekműveket, a melyekhez a
divat hóbortjainak ellenére is vissza-visszatér az emberiség, mindenkor
a nagy és mély érzések sugallták.
Érezni tudni: nem beteges állapot, hanem a fejlődöttebb emberi léleknek
egyik tulajdonsága. (Mert az érzés kiigazodik a homályos képzetek közt,
a hol az értelem nem tud itélni; mert az érzés birodalma: a csak
sejthető; az, a mi az észnek örökre »ignorabimus«; az, a mi csak a
bennünk rejlő legtitokzatosabb valamivel, az ösztönszerü itélettel, a
természeti erő legrejtelmesebb részével közelithető meg.) Adomány, mely
olyan, mint az élet többi adománya: nemcsak gyönyörűséggel jár, hanem
bajjal és fájdalommal is.
És nem természetes-e, hogy a művész, a kit aprócseprő dolgok kevésbbé
foglalnak le, tehát kevésbbé szórakoztatnak el, mint más embert, – a ki
a többieknél szabadabban adhatja át magát az érzésének, mert hisz ez:
kötelességének nem ellensége, hanem ellenkezőleg: ihletének forrása, –
hogy a művész, a ki végre is az egész természet életében megnyilvánuló
örök érzés egyik követe volna (mert az életfolyamatok bonyodalmas
összejátszásában nem csak egy titokzatos erő, nem csak egy titokzatos
önző czél jelentkezik, hanem egy még titokzatosabb, minden szervessel és
szervetlennel szemben hozzája mérten gondoskodó örök érzés is, mely
mintha a bennünk lévő érzőképesség ősforrása volna), – hogy a művész
erősebben érez, mint a számitó kalmár?
Hallom, hogy számitó kalmárok, a kik festenek és űzérkednek a képeikkel,
azt beszélik rólam, talán meggyőződésből, de talán egy kissé azért is,
hogy így könnyebben rázhassanak le a nyakukról, s ne kellessen éppen
kiöklözniök a piaczról… szóval a barátaim azt mondják, hogy beteg lélek
vagyok. Mert egészséges lélek-e az, a melyen ilyen sokáig rágódik a
fájdalom? _Ők_ sokallják, a mi _nekem_ fáj.