Naplót irni – a legtöbbször azok gyöngesége, a kik senkinek se
mondhatják el azt, a mi a leginkább foglalkoztatja őket. Kislányoké, a
kiket nyugtalanná tesz, megzavar, lázba ejt az a csodálatos átváltozás,
mely egy idő óta hatalmába keritette a lelköket, – szerelmes lányoké, a
kik még nem tartanak ott, hogy megvallhassák érzéseiket annak, a kit
ezek a mindenkor egyforma, gyermekes mondanivalók nagyon is érdekelnek,
– asszonyoké, a kiknek titkuk van.
Ezeknek a kislányoknak, szerelmes lányoknak és titkot takargató
asszonyoknak a lelkéből kikivánkozik valami. Az elhallgatott,
feltartóztatott, fojtogatott érzések annyira megáradnak bennök, hogy az
özönnek ki kell fakadnia valahol. És ha nem gyónhatják meg
nyugtalanságaikat egy hozzájok hasonló valakinek, a kiben tökéletesen
megbíznak, ha nem suttoghatják el titkaikat még a titoktartó, de
részvéttelen nádasnak sem, mit van mit tenniök: kilehellik, kipityergik
sóhajaikat a magánosságban, vágyódásaikat kiöntik szavak helyett
betűkbe, sorokba, és vallomásuknak örök rejtőzködésre kárhoztatott
tanúit, hogy árulóikká ne válhassanak, elcsukják egy kapcsos, kulcscsal
zárható könyvbe.
Később, mikor már van kinek elmondaniok, hogy mi jár a fejökben: nem
nyitják ki többé a kapcsos könyvet. Vagy, ha igen, nem azért nyitják ki,
hogy megint irjanak bele, hanem: hogy mulassanak azon, a mi már benne
van. A napló egész tartalma egyszerre gyermekességnek tűnik fel előttük.
Milyen ostobák voltak – akkor! És nem hinnék el, hogy a mit ezek a
gyerekes sorok sírnak el, az valóban komoly valami, – hogy nem ők lettek
komolyabbakká, hanem a körülményeik váltak vidámabbra. A bőségben élő
szívesen és derülten gondol azokra a kalandos napokra, a mikor
minduntalan koplalnia kellett; a mit akkor állott ki, most már vidám,
humoros, tréfás dolognak tűnik fel előtte, a boldog ifjuság, a kalandos
élet mulatságos tartozékának. Bőségének tudatában, elbizakodottságában,
mely tulajdon erejének véli azt, a miben csak a sors kedvezését kellene
látnia, nem tudja elképzelni, hogy régi esete, régi gyöngesége, régi
keserve igen komoly dolog volt, mely könnyen végzetessé válhatott volna,
ha az idegen erők, a körülötte s nem benne működő erők, véletlenül, meg
nem könyörülnek rajta.
Naplót irni – sokszor azoknak a gyöngesége, a kik szerelmesek magukba. A
kik benyomásaikat, már akármi kelti fel ezeket a benyomásokat, minden
esetben érdemesnek tartják a följegyzésre; a kik megfigyelésüket olyan
értékesnek vélik, hogy sajnálnák, ha ez a számos, szép megfigyelés mind
veszendőbe menne. Naplót irnak tehát, hogy ezekben az érdekes dolgokban
mások is gyönyörködhessenek, vagy legalább még egyszer
gyönyörködhessenek ők maguk, később, esztendők multán, a mikor ez a sok
elfelejtett holmi megint ujnak tűnik fel előttük.
Ezeknek már érdemes naplót írniok, mert a második czélt bizonyosan
elérik.
Naplót irni – végül, szoktak, nagyritkán, olyanok is, a kikkel vagy a
kik előtt minduntalan történik valami följegyzésre méltó.
A napló-irók nagy sokasága ennek a három csoportnak egyikéhez vagy
másikához tartozik. Én, Biró Jenő, a ki az itt következő jegyzeteket
irom, nem tartozom a három csoport egyikéhez sem.
Nem érzem a szükségét annak, hogy elmondjam valakinek, a mi a leginkább
foglalkoztat. Vagy ha bennem is szendereg ilyes hajlandóság, ez még nem
növekedett, s aligha fog növekedni ellenállhatatlan vágygyá. Soha se
voltam nagyon közlékeny természetű. Életem sora, emberismeretem s a
hosszú megszokás zárkozottá tett. A lelkemből nem kivánkozik ki
semmiféle vallomás. Nem keresem a rokon lelket, a ki megértsen. Tudom,
hogy nem igen van ilyen rokon lélek, és ha véletlenül mégis akadna,
rokonomat vallomásaimból mindössze az érdekelné, hogy esetem mennyire
hasonlit az övéhez. Rokonomnak magának is sokkal több baja volna,
semhogy valami nagyon törődnék velem; éppen elég neki a magáé.
De szerelmes se vagyok magamba. Nem képzelem, hogy benyomásaim akárkit
is érdekelhetnének. És nem akarom megőrizni a feledéstől azt, a mit ma
gondolok és érzek. Nem hiszem, hogy valaha gyönyörüséget találhatnék
ezekben a följegyzésekben. Soha se leszek kiváncsi arra, hogy milyen
voltam öt, tiz, tizenöt esztendővel ezelőtt. Ettől a tanulmánytól nem
remélek semmi örömet.
És végre nem történik se velem, se körülöttem semmi olyas, a minek a
följegyzéséért érdemes volna tollat fognom. Azt, hogy az élet arasznyi,
és mégis a szomorúságok egész hegyei férnek belé, – hogy az emberek a
rosszasággal milyen keveset érnek el, és mégis milyen rosszak tudnak
lenni, – hogy a jó ember milyen áldás, és hogy mégis ebben az áldásban
mennyivel kevesebb részünk van, mint a napfény áldásában, – hogy a
boldogsághoz voltaképpen milyen kevés kellene annak az embernek, a ki
magát, a többieket és a természetet megérti, és mégis, néha éppen azok a
legkevésbbé boldogok, a kik a legszerényebbek, a legkevésbbé követelők –
ezt ugyan fölösleges untalan ismételni.
Már jó ideje egyik napom tökéletesen olyan, mint a másik. És hogy mi
történik kívül, a világban, azt talán minden ember közűl én tudom a
legkevésbbé. Ugy élek, mint a pók, mely hangtalanul szövi hálóját egy
sötét zugban, és egy cseppet se törődik azzal, a a mi a napfényen élőket
foglalkoztatja, izgatja, futkározásra s küzdelmekre birja. Csak éppen
akkor mozdulok ki remeteségemből, a mikor az élet eleséget követelő
föltételei már nem tűrik meg, hogy a rejtekemben maradjak.
Mért irom hát ezeket a följegyzéseket?
Időtöltésből. Hogy elöljek vele egy pár órát, a mikor nincs más
választásom, mint: tépelődni, tovább tépelődni, vagy: ákombákomokat
vetni papirra.
Mindennap van egy pár órám, a mely a gyönyörüségé. Él – hálaistennek,
él! – egy kis lény a világon, a kiért én is mintha élnék. A kinek a
jövőjéért mozgok, táplálkozom, igyekszem dolgozni, már a mennyire tudok,
a kinek az érdekében teljesiteni szeretném azt a feladatot, melyet
mindnyájunkra ránk róttak, melynek végső czélja ismeretlen, s melynek
teljesitése rám nézve még terhesebb, mint a legtöbb küzködőre nézve,
mert én már nem reménykedem, mint ezek, nekem már nincs jövőm, csak
jelenem, s a jelenem az, hogy az életnek ezt az egyetlen, – mindig oly
rövid! – gyönyörüségét napról-napra megujuló, sok óráig tartó, s szinte
elviselhetetlenül nyomasztó szenvedéssel kell megfizetnem. Él egy kis
lény, a ki szerelmemből fakadt, s annak szivéből, a kit mindenekfelett
szerettem. Hallgatni ennek a kis lénynek a gügyögését, látni
arczocskáján az imádott vonásokat, annak a vonásait, a kit el kellett
temetnem, viszontlátni rajta, elevenen, valamit az ő lényéből, az ő
szemét, az ő ajkait, élve látni egy picziséget az ő szépségéből, az ő
bájából, nap-nap után valami ujat fedezni fel benne, a mi az ő életének
a folytatása, a mit a halál legalább emléknek meghagyott nekem, a piczi
lény mosolygásából, formáiból, mozdulataiból ráismerni ő rá, a ki ime,
nem mult el egészen, elnézni gyermekünknek a növekedését játszani vele,
ha ébren van, s lesni a lélekzetét, ha alszik – bizonyára isteni
gyönyörüség… s aligha irom ezeket a sorokat, ha ez a gyönyörüségem nem,
marad meg. De ez a gyönyörüségem naponkint csak egy pár óráig tarthat –
ennek a kis lénynek az érdekében. Az az ápolás, a melyre szüksége van, a
legjobb ápolás, a melyben részesülhet, az éjszaka óráira mindig,
könyörtelenül elválaszt tőle, és nappal is tovább, mint szeretném.
Mert csak nappal dolgozhatom, és dolgoznom kell, érte. Dolgozom, a
mennyit és a hogyan tudok; akkor, a mikor csak egyátalán képes vagyok
rá. De kedv nélkül dolgozom és hamar kimerülök. A rajzolás elemeire
oktatni vásott sihedereket, a kiknek a rajzoláshoz nincs semmi
hajlandóságuk és nincs a legcsekélyebb jóakaratuk – nem nekem való
mesterség. Képpel látni el egy olyan élczlapot, melynek a tartalmát
megvetem, nemcsak hogy megaláz magam előtt, nemcsak hogy folytonosan
sérti lelkiismeretemet, becsvágyamat, s a bennem szemérmesen rejtőzködő,
de leküzdhetetlen emberi méltóságérzetet: nagyon fáraszt is. Ugy
látszik, nemsokára már megszabadulhatok ettől a robottól s ettől a
boszorkánynyomástól; rövid idő mulva talán már nem lesz, a mi lefokozza
bennem azt a megbecsülést, a melylyel magunk iránt viseltetnünk kell,
azt az önérzetet, a melyre minden embernek szüksége van ahhoz, hogy
eredményes munkát végezhessen. Ugy látszik, a közel jövőben elérhetem,
hogy csak a művészi munkának éljek. Van valaki, a ki megkedvelte a
képeimet; ennek a valakinek már utánzói is akadtak; ha festek, már nem
dolgozom hiába. Örülök ennek a fordulatnak, de örömem nem zavartalan,
hanem elégedetlenséggel és bizalmatlansággal elegyes. A jobbnak igérkező
jövő alapja nem egészen tiszta, s igen ingadozónak látszik. A mi kiemel
rabszolgaságomból, nem az, a minek a segitsége büszkévé tenne; nem a
művészet igazi szeretete, nem a jóizlésü nagyközönség tartós
megbecsülése. Hanem egyetlen egy embernek a szeszélye – olyan emberé, a
kinek a gondolkozása felszines s az izlése nem tulságosan finom, a ki a
művészi munkát is csak úgy nézi, a hogy egy szép agarat vagy egy ügyes
szerkezetü automobilt – s ezen a szeszélyen kivül, a (valószinüen csak
rövid ideig tartó) divat, mely nyomon követi a fejedelmi szeszélyt. Ez a
siker nem tesz büszkévé, még kevésbbé elbizakodottá, sőt éppen nem
elégiti ki az önérzetemet. Azonkivül nem igen biztat azzal, hogy a jobb
jövő maradandó lesz. És mindezek koronájául elégedetlennek kell lennem
magammal is. Mi hasznom uj keletü kis sikereimből, mikor azt kell
látnom, hogy azok a képeim, a melyekkel ilyen eredményt érek el, nem
érnek annyit, néha sokkal, nagyon sokkal gyöngébbek, mint a régiek, a
melyek az ördögnek se kellettek?! Azért még akkor is kedv nélkül
dolgozom, a mikor festek. Érzem, hogy fogy a tehetségem, s hogy már nem
vagyok a régi erőmben; látom, hogy az a lélek, mely a régi képeimnek
valami értéket adott, az ujakon egyre halványabban mutatkozik; sőt
látnom kell azt is, hogy nemcsak a művészi erőm, hanem még a
munkaképességem is mind inkább hanyatlik. És ez a keserves tudat, ez a
szomorú látvány csak annál jobban megbénit, csak annál hamarább
elfáraszt.
Aztán, mikor tökéletesen bele fáradtam a munkába, és mikor – késő este –
ki vagyok zárva arról a helyről, a hol egyetlen örömömet találom,
egyedül maradok gondolataimmal. Szenvedésemmel; fájdalmas emlékeimmel.
Ó, nem akarok felejteni! Az emlékeim becsesek nekem; hiszen nem maradt
egyebem, csak a gyermekem meg az emlékeim. És úgy érzem, Ő addig nem
halt meg egészen, a míg legalább az én emlékemben még ott van az a kép,
a mely valaha az Ő lényéből sugárzott, a mig tekintetének, mosolyának,
hangjának a benyomása legalább az én lelkemben él. Hogyne őrizném hát az
emlékeimet! Annál féltékenyebben őrzöm, mert keservesen érzem, mily
hitványul gyönge az emberi emlékezet, s hogy legféltettebb benyomásaink
hamarább illannak el, mint a heliotrop illata egy nyitva felejtett
illatszeres üvegből. És még se adhatom át magamat egészen az
emlékeimnek, az örömtelen magánosság s a kénytelen pihenés óráiban sem.
Az emlékezés nekem még, akármennyire lelki szükségem, s akármilyen
jóleső érzésekkel vegyes, mégis nagyon fájdalmas; a szenvedés tulságosan
kimerít. Pedig szükségem van az erőmre, hogy dolgozni tudjak a fiunkért.
Azért nem temetkezhetem bele a multba olyan mélyen, mint a mennyire
szeretném. Mikor már nagyon sajog a fájdalmam, ki kell ragadnom magamat
ebből az elernyesztő érzésből. De nem menekülhetek a jövő képéhez sem. A
jövőbe nézve csak kétségek gyötörnek. És még folyvást órák választanak
el attól az időtől, a mikor el tudok aludni. Nagy ideje már, hogy igen
keveset alszom; akkor is inkább csak kábultan pihenek.
Ezeket az órákat, a melyekben hiába várom az álom vágyát, vagy legalább
a megváltó kábultságot, el kell ölnöm valamivel. Ugy teszek tehát, mint
a ki munkaközben, fél-pihenésül, firkál, rajzolgat, s abrakadabrákkal,
emberfejekkel, mértani ábrázolatokkal vagy semmit se jelentő
hieroglifákkal rójja tele az előtte heverő tiszta papirlapot. Leirom
ide, a mi olykor foglalkoztat, s a min egy kissé elszórakozom.
Nem naplót irok. Ha a napi élményeimet akarnám ide jegyezni, jóformán
mindennap ugyanazt kellene leirnom, és annak a sok egyformaságnak, a
melyet napról-napra ujra meg ujra átélek, akár hosszadalmas, akár rövid,
de szükségképpen csupa ismétléssel járó följegyzése már nem
szórakoztatna. Csak időnkint irok ebbe a könyvbe; olyankor, a mikor más
menedéket már nem találok. És csak azt irom ide, a mi éppen eszembe jut,
de nem éppen először jut eszembe.
Nincs több szándékom, mint a czéltalanul rajzolgatónak. Nem szántam
ezeket a följegyzéseket senkinek. Hanem azért el kell számolnom azzal a
gondolattal, hogy mi történhetik ezzel a könyvvel a halálom után.
Az bizonyos, hogy nem szeretném, ha olyanok kezébe kerülne, a kiknek
idegen voltam és mindig idegen maradok. Nem azért irok az érzéseimről,
hogy akárki turkálhasson bennök; mindenkinek vannak kedves családi
levelei, a melyeket nem szivesen látna a zsibvásáron. De gondom lesz rá,
hogy ez a könyv ne kerülhessen röhögő kiváncsiak kezébe.
Van valaki, a ki elolvashatja. A fiam, ha majd huszonöt esztendős lesz.
Nem czélom éppen, nem is kivánom, de nem bánom, ha elolvassa. Legalább
meggyőződhetik róla, hogy akármit beszéljenek is az apjáról egy olyan
korszakban, a melyben semmi se általános, csak az éhség és a falánkság:
az apja nem volt se elmebajos, se beteg idegzetü ember, sőt talán ostoba
ficzkó sem, ha ugyan nem mindenki ostoba ficzkó, a ki valami egyebet is
kiván az élettől, és nem csak: garast, sok garast, mentül több garast.