Akármit mondanak is a költők, jobb selyemmel párnázott kocsiban járni,
mint gyalog, fel a hegyre, déli egy órakor; jobb Derbyt nyerni, mint
olyan költőnek lenni, a kit minden omnibuszló legázol; végre jobb, ha az
embert az egész világ süvegeli, mint hogy ha folyton oldalba lökdösik.
De akármilyen jó dolog is a kényelem, ha az ember sokáig jár selyemmel
párnázott kocsiban, végre ezt is megúnja, s ha valaki háromszor
egymásután megnyeri a Derbyt, utóljára ezt az örömet se tudja
méltányolni. Azonképpen, ha a szerencse gyermekét folyton-folyvást,
mindig süvegelik, többnyire elfelejti, hogy őt oldalba is lökdöshetnék.
Igy történt Biró Jenő úrral is.
Beleszokott a selyem párnákba; nem tűnt fel neki többé, milyen jó módban
él, s ettől fogva úgy kezdte találni, hogy ő voltaképpen igen
sajnálatraméltó ember.
A kinek megvan mindene, a mit az ember maga körül kivánhat, az rendesen
magában keres valamit, a mit aztán nem lehet megtalálni.
Biró Jenő úr is magában kereste, a mije hiányzott, és ő is hiába
kereste, a mint hogy ez mindig igy szokott történni.
Eszébe jutott, hogy eddig, ha szomorú élete volt is, ha meg kellett is
izlelnie minden emberi szerencsétlenséget, fájdalmat és nyomorúságot,
volt egy vigasztalója, az, hogy magát nem vádolhatta soha. Eddig mindig
volt egy jóbarátja, a ki őt szerette, s a kiben megbízhatott: önmaga.
Azóta elvesztette ezt a jóbarátot. S ha azt mondjuk, hogy elvesztette,
csak szépitjük a dolgot. Mert a rideg igazság az, hogy: feláldozta,
eladta.