Attól a naptól fogva, a mikor eszébe jutott, hogy áldozatot hozott, a
fejébe vette azt is, hogy tulajdonképpen semmiért áldozta fel lelkének a
békéjét.
Mióta fiának a sorsa biztositva volt, úgy tűnt fel előtte, mintha a
gyermek jövőjén aggódni soha sem s lett volna oka. Ha túl vagyunk valami
bajon, az első dolgunk, hogy kicsinyelni kezdjük a veszedelmet, a
melyben forogtunk.
Miért áldozta fel tehát az énjét? Egy kis bőségért, mint az utolsó
szédelgő. Olyan bőségért, melynek örömét nem tudta élvezni.
Ez a bőség pedig egyre növekedett. Biró Jenő úr már régen összetette a
kezét, de a vagyona csak nőtt magától, és egyre rohamosabban, mint a
hógörgeteg.
Csinálhatott akármit, minden birtokából uj birtokok támadtak, s Biró
Jenő úr úgy tekintett erre a nagy áldásra, mint a Bűnre, melynek mindig
uj bűnöket kell szülnie.
Az emberek nem tudták megérteni, hogy ennyi szerencse kegyeltje mért jár
mindig olyan arczczal, mintha az orra vére folynék.