A szerencse, attól fogva, hogy Monte-Carlóban hozzászegődött, hű maradt
Biró Jenő úrhoz. A szerencse is asszony; s nem azok a legmulandóbb
viszonyaink, a melyeket a legkésőbben kötünk.
Ez a kései szerető, akárhová lépett Biró Jenő úr, mindenütt ott járt a
nyomában. Elválaszthatatlanok voltak.
A játékterembe ugyan nem kisérte többé, de talált más alkalmat, hogy a
hűségét bebizonyitsa. Biró Jenő úr nem játszott többet; okosabbat
csinált ennél: üzleteket.
És minden vállalkozásának mesés sikere volt. Ha az egész környéket
elverte a jég, az ő földeit kikerülte a csapás; ha a szél kifútt a
tárczájából egy ezrest, hazatérőben ott találta meg a pénzt a park
kapujánál, egy bokron fennakadva.
A legőrültebb vállalatok aranybányákká váltak, ha ő állt az élükre; a
bot kivirágzott volna a keze között, hogy ha virágszállitásra adja
magát.
A mihez hozzányúlt, aranynyá változott a keze között, mint Midás
királyról beszéli a mese.
Az ilyen embert a világ mindig meg tudja becsülni érdeme szerint;
megbecsülte Biró Jenő urat is.
Elhalmozták tisztességgel, kitüntetésekkel; válogathatott a méltóságok
között; mindenféle rangú szolgahad leste a parancs-szavát; mindennap
bebizonyitották neki, hogy milyen végtelen nagy ember, s még életében
tudta az egész világ, hogy hol fog majd a szobra állani.
Nagy ember volt, kétségtelenül nagy, kiváló ember. Voltak az élet
játékasztalánál sokan, de csak ő találta ki, hogy másodszor is a
harminczas fog kijönni.