Simi gróf meg volt sértve. Azért se hagyta a dolgot annyiban.
Megvizsgáltatta a képet egy szakértővel.
A szakértő megállapitotta, hogy a munka eredeti. Megjegyezte ugyan, hogy
a mester első korszakából való, de nem hunyhatott szemet a fiatalkori mű
szembeszökő szépségei előtt.
És hogy megerősitse az itéletét, nyomban felajánlott érte ezer forintot.
Simi gróf néma megvetéssel felelt, s még az nap kiadta a rendeletet,
hogy vigyék át a képet az előszobából a nagy terembe.
A következő héten aztán, mikor az Illustrated London News és a párisi
Illustration egyszerre adták ki a Biró Jenő úr arczképét, Simi gróf a
szokottnál gyakrabban nézett be az olvasóterembe, s mint ragadozó madár
vetette rá magát azokra a gyanútalanokra, a kik az emlitett képes
lapokon szenderegtek.
Nem engedte el nekik, hogy az ő gyüjteményében van egy külvárosi
jelenet, mely kétségtelenül a nagy Biróé, egy valódi Biró, mely a mester
első korszakából való.
S a fáradsága nem is veszett kárba, mert szép lassan kiköszörülte azt a
csorbát, melyet szakértelmének hírén régi balsikerei ütöttek.
– Jobb orra van, mint hittük – mondogatták eleinte, ha a képeiről
beszéltek. – Egy párszor lefőzték ugyan, de, istenem, kit nem lehet
egyszer-kétszer megtéveszteni?! A szakemberek is megbotlanak néha,
kivált képdolgokban. És azt meg kell adni neki, hogy fölismerte Biróban
a nagy tehetséget. Ez már valami.
Később aztán elfelejtették a csalódásait, csak azt tudták róla, hogy ő
volt az első, a ki Birónak a tehetséget fölismerte. A tréfa élét
vesztette; nem akadt többé, a ki műérzékét fitymálta, kicsinyelte volna.
Egy szép nap arra ébredt, hogy az első rangú szakértők között emlegetik.
Hogyne! Mikor ő volt az, a ki a nagy Birót fölfedezte.
. . . . . .
Nem volt két ilyen nevü festő. A nagy Biró a mi szegény barátunk volt.
Ha valaki azt kérdezné, hogy miképpen jutott Biró a »nagy« jelzőhöz,
erre csak azt lehetne felelni, a mit az olvasó már úgyis tud. A London
News kiadta az arczképét, mint a monte-carlói szerencsés játékosét, az
Illustration, mint Darzens kitünő tanitványáét, a kiről mostanában
annyit beszélnek, végre kiadták a magyar képes ujságok is, a melyek már
mint kitünő hazánkfiát emlegették.
S ha valaki ezt keveslené, ha azt vetné ellen, hogy az
ujság-elismerésektől a nagyságig még egy nagy lépés van, ezzel szemben
csak arra lehet hivatkozni, hogy méltóztassék megszámlálni: hány
nagyságot ismerünk, a mely nem az ujságok egybehangzó dicséretein épült?