Mikor a monte-carlói eset ismeretessé vált, már nem volt ember, a ki
Biró Jenő urat kalandornak merte volna mondani.
A monte-carlói esetet egy szemtanu igy adta elő a kaszinóban:
Masa grófnő soha se látta még a játékot. Puszta kiváncsiságból nézett be
a terembe; az ura azzal a megadással és nyugalommal követte, a mely soha
se tűnik el az arczáról, s a melylyel mintha örökösen várakoznék
valamire, a mi soha se következik el.
Masa grófnőt tiz percz mulva tökéletesen megejtette a játék mámora.
Minden áron nyerni akart egypár aranyat, a mi olyan furcsa volt, mint
mikor Saint Paul herczeget, Francziaország legszebb parkjának
tulajdonosát, egy közkertben viráglopáson érték.
Természetesen nem volt egy vörös garasa sem. Az urához fordult egy kis
barátságos kölcsönért.
– De, kedvesem, nekem nincsen pénzem – szólt Biró és összekutatta minden
zsebét. – Nézze, ez az egész vagyonom.
Olyan szegények voltak, hogy az ember megszánta volna őket. De Biró
nagynehezen mégis csak összehalászott vagy ezer frankot papirban.
Megkinálta vele a feleségét, a ki ijedten csapta össze a kezét.
– Hová gondol? Csak nem fogok ezer frankot eljátszani!
Minden áron aranyat akart. Kijelentette, hogy a világért se tenne többet
egyszerre egy aranynál, s ha kétszáz frankot elveszit, soha se játszik
többet.
Biró kiüritette a nadrágzsebeit is. Tizenhét darab aranya volt, mint
később kiderült.
Masa grófnő leült, s az asszonyok hatodik érzékével azonnal kitalálta,
hogyan lehet a legcsunyábban játszani. Mint a félénk játékosok
legtöbbnyire, egy-egy számoszlopra tett, még pedig nem mindig, hanem
lesve a valószinüséget, mint azok a lutrizó kávénénikék, a kik az évek
óta ki nem jött számokon csüggenek makacs, kitartó szerelemmel.
Ha nagy szerencséje talál lenni, nyerhetett volna még egyszer annyit,
mint a mennyit koczkáztatott. De nem volt szerencséje.
Elúszott a három első arany, aztán elúszott a negyedik és az ötödik is.
Majdnem megsiratta őket. És ettől fogva még óvatosabban, még
takarékosabban játszott.
Igazán, nagyon kedves volt.
Akárhányszor láttam házmester-kisasszonyokat – értekezett a monte-carloi
eset szemtanuja – a kik azelőtt soha még csak nem is képzeltek egy
rakáson száz forintot, s a kik két polka között, a _bac_ asztalnál, a
legnagyobb hidegvérrel vesztették el az ebül szerzett ezreket, s
mondhatom, kedveseknek találtam azokat a tarka tollu kis madarakat, a
kik égi öntudatlansággal és derült szemtelenséggel csipegetik fel az
elibéjük került apró gyöngyszemeket.
De ezt a nábob-ivadékot, jó gazdasszony-rémületével, még kedvesebbnek
találtam, mint azokat a pompázó csatorna-virágokat. Istenem, azt, hogy a
szemétdomb koronkint megelevenedik, s gőzeiből apró tündérek szállanak
szerte, láthatjuk mindnyájan; s mindennap látni azt is, hogy ezek a
hegyes fogú kis tündérek »a rágcsálók és őrlők« tökéletességével tudják
megenni a leghatalmasabb vagyonokat is. De olyan hölgyet, a ki minden
esztendőben épittet egy templomot, s a kinek legforróbb vágyakozása,
hogy vagy százhúsz frankkal lefőzze a monte-carloi bankot, ilyen hölgyet
még keveset láttam. Mondhatom, önöket is mulattatta volna ez a ritka
látvány.
Szóval oda gyökereztem a hátuk mögé, és nem bántam meg.
Biró mosolyogva nézte a feleségét, de meglátszott az arczán, hogy nagyon
szeretne odakünn lenni és szivarozni.
Az asszonyka végtelen komolysággal merült a számitgatásaiba, de minél
okosabb akart lenni, annál jobban vesztett; megpróbált számsorra,
megpróbált számnégyszögre játszani, hiába.
Elúszott bizony a tizenhetedik arany is.
– Tizenhét arany! – kiáltott fel olyan hangon, hogy a játék-terem
kalandokat leső vén hiénáiban édes reménységek kezdtek sarjadzani (azt
hitték, hogy mindenét elvesztette) – tizenhét arany! Egy egész vagyont
játszottam el!
– Hja, kedvesem – szólt Biró mosolyogva – a kit annyian és annyira
imádnak, mint önt, annak nem szabad játszania!
– Milyen ravaszság! – botránkozott az asszonyka. – Észrevette, hogy most
már magára kerülne a sor (mert nekem határozottan szerencsétlen kezem
van), s hogy megszabaduljon ettől a robottól, nem átallja
belekapaszkodni az özönviz előtti közmondásba, csakhogy meg ne kérhessem
rá… de azért is megkérem. Kedves, kedves férjem-uram, nyerje vissza a
pénzemet! Ugy-e, visszanyeri? De megigéri, hogy ha száz frankot
elveszit, nem játszik tovább?!…
– Szivesen – felelt Biró mosolyogva, és engedelmeskedett.
Igazán, ha véletlenül nem ismerem őket, azt hittem volna, hogy az egész
jelenetet kieszelték előre.
Biró úgy tett, mint a ki csak azért siet teljesiteni egy asszonyi
szeszélyt, hogy annál hamarabb véget vessen az egész gyerekességnek, de
engem nem csalt meg. Én arról a módról, a hogy a száz frankját az
asztalra vetette, rögtön fölismertem benne a nagy játékost.
Ilyen lehet az a jelenet, mikor Plunkett kiveszi a Nancy ügyetlen kis
kezéből a gyeplőt és maga kezdi hajtani a lovakat. Előbb csak támolygott
a kocsi, a négy ló négy felé húzott; de a hogy megérzik a mester kezét,
a csengős, operett-lovak paripákká változnak át, s a kocsi pokoli
biztossággal repül előre, mint a Phaëton szekere.
A játék istene megérezte, hogy most az ő embere lépett az asztalhoz, és
úgy fogadta, a mint illik, hódolattal.
Bezzeg, nem krajczároskodott ez! Számra tett, mint az igaziak. A
kettesre játszott.
A gonosz szerszám perdült. Masának alig volt ideje, hogy megkérdezze,
mire tett az ura, már kiáltották:
– Kettő, fekete, páros, innen!
S még el se hangzott ez a pár szó, a háromezerötszáz frank már ott
hevert a száz frank fölött.
Más embernek ilyen esetekben az öreg napjai jutnak eszébe; szükségét
érzi annak, hogy félre tegyen, s nem tud okosabbat, mint zsebre gyűrni a
váratlan nyereséget, aztán szépen haza koczogni. Azok már hősies
jellemek, a kik a nyert pénzzel szinre vagy »innen«-re-»túl«-ra
játszanak tovább; olyat, ki teljes nyereségre megismételje a tétjét s
még egyszer számra játszszék: csak két embert ismertem. Az egyik a
szegény Barcsi volt, a ki, mint emlékeznek, elrulettezte az egész
örökségét, a másik Biró Jenő úr.
Csakhogy Biró Jenő úr nem pusztán a tétjét hagyta az asztalon, hanem az
egész nyereségét is. Voltak, a kik azt hitték, hogy hirtelen
megbolondult; s a közelben sokan megvárták ezt a nevezetes tétet, csak
azért, hogy az ellenkező esélyekre vessék magukat.
Biró Jenő úr a harminczasra tett. Mindenki a feketét, a páratlanokat és
az »innen«-t rakta.
– Nem lehet tenni többé!
Nem, nem volt megbolondulva. Olyan hideg és közönbös maradt, mintha nem
is őt érdekelte volna a legerősebben az a szeszélyesen szaladgáló kis
játékszer, melynek ugrándozását annyi szem kisérte. Udvarolt a
feleségének, pedig ennél az asztalnál az ég leggyönyörűségesebb
angyalainak se szoktak udvarolni.
Csak akkor fordult meg, mikor hallotta, hogy kiáltják:
– Harmincz, vörös, páros, túl!
Képzelhetik önök a meglepetést!
A mi pénz volt az asztalon, az természetesen mind hozzá vándorolt. Ugy
hiszem, a bank maga is megérezte ezt a kis érvágást.
Hozzá se nyúlt.
– Ez a harminczas nagyon derék szám – szólt a feleségéhez. – Megérdemli,
hogy még egyszer tegyünk rá.
Nem, ezt az őrült izgalmat nem tudják elképzelni. Akárhányszor láttam,
hogy egy-egy leégett játékos ott a teremben puffantotta agyon magát,
illedelmesen visszavonulva valamelyik sarokba; mondhatom, a kutya se
törődik velök. Láttam azt is, mikor miss Moore, a kit önök mindnyájan
ismertek, ott az asztalnál bolondult meg, s kibontott ősz hajjal
szaladgált a teremben, mint egy vén Ophelia. Ezt már nézték, de nem
sokáig, mert hamar kidobták szegényt. Láttam végre, mikor Webb, kétszer
egymásután fosztotta ki a bankot. Ez már derekas izgalom volt. De ahhoz
hasonló jelenetet, a milyen ez után következett, úgy hiszem, ebben a
században már nem lát Monte-Carlo.
Egy ember, a ki csak számra játszik, a ki kétszer egymásután nyert, s a
ki másodszor tesz ugyanarra a számra, nem száz frankos, hanem százezres
tétet: ez az ember vagy kötöznivaló bolond… vagy ez az ember nem ember,
hanem maga az ördög.
Persze, hogy az ördög.
Nekem legalább a _Mefistofele_ zenéje zúgott a fülemben, mikor a
kisértetes zörgésre következő pillanatnyi síri csöndet megtörte a
játékbank egyik tisztviselőjének a szava:
– Harmincz, vörös, páros, túl!
S mintha hallottam volna a basszista kaczagását.
Természetesen, nem tudták kifizetni. A banknak különben is rossz napja
volt; a pénzkészletből nem telt ki az óriási összeg.
Biró Jenő úrnak tehát várnia kellett, mig a főpénztárból elhozzák a neki
járó, és a játék folytatásához szükséges pénzösszeget. Elég hamar
megtörtént, de még sem oly gyorsan, mint Biró kivánhatta volna. Nem
kerülhette ki, hogy neki ne essenek. A babonások – pedig ki nem babonás
ebben a teremben? – megrohanták minden oldalról. Könyörögtek neki, hogy
tegyen még egyszer, legalább egy, egyetlen egy aranyat; csak még
egyszer, csak egy aranyat, hogy ész nélkül kapaszkodhassanak bele a
kabátjába.
– Nem – szólt Biró Jenő úr – egy aranyat se teszek többet.
Tessék elhinni, ő volt az egyetlen ember a teremben, a ki józan maradt.
Mi többiek, mindnyájan meg voltunk bolondulva.
Szentűl meg voltunk győződve, hogy ez után már világ végeztéig mindig a
harminczas fog nyerni.
A játék persze nem akadt fenn s a Biró vezérlete hiján a harminczas
számra vetettük magunkat. Én is elvesztettem egy ezrest. A zéró jött ki.
– És Biró Jenő úr? – kérdezte valaki a monte-carlói úr hallgatói közül.
– Biró Jenő úr úgy tett, a mint beszélt. Egy garast se tett többé; nem
tett egy szerencse-aranyat se. Karjára fűzte a feleségét, hátat
forditott a bűnbarlangnak és talán vissza se nézett. Bejárta San-Remot,
Bordigherát, Ospedalettit, Mentonet, s mindazt, a mit érdemes megnézni,
és nem törődött többé a játékteremmel, a mint mi nem törődünk egy
elhasznált keztyűvel.
A monte-carlói urat sokan hallgatták, a kik közül néhányan a sors
kiválasztottjai közé tartoztak. De ebben a sok fejben ugyanegy dolog
történhetett: mert mikor az elbeszélés véget ért, senki se szólt semmit.
Ez annál nevezetesebb volt, mert sok emberen egy és ugyanaz az érzés is
különböző hatásokban szokott nyilvánulni. A fájdalom az egyiket
bőbeszédűvé, a másikat némává teszi, a szerelem hol fecsegővé tesz, hol
szótalanná, a harag néha tombol, néha magába zárkózik. Csak egy érzés
van, mely minden embert minden körülmény között egyformán hallgataggá
tesz: az irigység.
Az irigység igen rossz hírben álló érzelem, pedig ennek a sanda czégnek
sokkal nagyobb közönsége van, mint képzelné az ember. És nincs az a
bőség, a mely megóvjon a csábitásaitól.
A társaságban akárhány ember volt, a ki jóval nagyobb vagyonnal
rendelkezett, mint a mekkora a monte-carlói asztalnál verődött össze,
hogy megalapitani segitsen egy uj pénzkirályságot. De, istenem, mekkora
különbség a szerzésben! Mennyi ősre kellett nekik szert tenniök, milyen
gondosan kellett megválasztaniok a szüleiket, mig ez az ember öt
percznyi előkelő viselkedéssel ott van, a hová ők csak annyi
körültekintés után érkeztek!
Az izgalom is mámoritó lehetett, ha a nagy kalandor nyugalmat szinlelt
is. És ez a hatalmasan rideg kijelentés, hogy egy garast se tesz többé!
Ez az akaraterő, hogy a szerencse-aranyat sem adta ki a kezéből!
Bizonyára, ez az »egy aranyat sem« méltó rá, hogy helyet foglaljon a
történelem arany könyvében a mellett a nagy mondás mellett, hogy: »Szó
nélkül halál!«
Legelőször Simi gróf kapta vissza a szavát. Ő volt a legszűzibb lélek a
társaságban.
– És ha meggondolom – szólt – hogy nekem egy külvárosi jelenetem van
ettől az embertől, egy külvárosi jelenetem, a melyet ötven forintért
vásároltam!
– Az a külvárosi jelenet is abban a műhelyben készült, a melyből a
multkori Van Ostade került ki – felelt a monte-carlói úr.
Simi grófnak a képvásárlásban való szerencsétlensége közmondásos volt.
Külvárosi jelenetével is kinevették. Egy valódi Birót nem vásárolnak
ötven forintért.