Az esküvőt csakugyan Pesten tartották meg, s csakugyan az érsek adta
össze az ifju párt. Alisz és Gina grófnők nem is bocsátottak meg az
érseknek soha, pedig a nagy alapitvány, melyet Masa grófnő esküvője
alkalmával tett, megértethette velök, hogy az érsek nem hívságos, hanem
szent érdekekre tekintett, mikor magát legyőzte.
A rokonságból csak Henrik gróf s az erdélyi rokonok jelentek meg a
szertartáson, de az erdélyi rokonok sokan voltak. S ha az öreg grófnők
meg a Viktor gróf távolléte kellő szinpadi hatással volt is, az esküvő
még se vesztette el az előkelőség minden jellemvonását. A kiváncsiság
erősebb volt, mint a botránkozás. Három vagy négy fiatal asszony, a
kiknek a megjelenése elhatározó volt, teljessé tette a Masa győzelmét.
A kiváncsiak úgy találták, hogy a látványosság megérte azt a kis
szóbeszédet, a mibe került. Masa grófnőnek a ruhája valóságos csoda
volt, s a vőlegény méltó arra az érdeklődésre, mely mindenfelől fogadta.
– Egészen jól fest a piktor – suttogta Juliska grófnő Dóra grófnőnek,
azzal a nyugodt lélekismerettel, hogy ezeket a szavakat visszhangozni
fogja az egész társaság.
– De nagyon – felelt Dora grófnő, a ki nem számithatott ekkora sikerre –
s én úgy találom, hogy a szegény Masa nem is olyan szerencsétlen, mint
képzelné az ember.
Nem, nem volt szerencsétlen. Sugárzott, és tüntetett vele, hogy
sugárzik.
Ugy, hogy voltak, a kik megbotránkoztak ezen a merészségen. A dolog
közel járt az illetlenséghez.
Ellenben a vőlegény mindenkinek tetszett.
Csak egy nézet volt róla: az, hogy meglepően kifogástalanul viselkedik.
S ez a kifogástalan magatartás élét vette a Masa ügyetlenségének.
A megjelenése is elég jó hatást tett. A botrányos frigy kezdett kevésbbé
botrányosnak tünni fel.
– Határozottan igen jó arczot csinált magának – jegyezte meg az öreg
Linka, a ki le nem vette róla szemcsiptetőjét.
Ugy beszéltek róla, mint egy szinészről. Alakja nemességét, termete szép
arányosságát, érdekes arczvonásait, tekintete tüzét és hangja csengését
mind érdemül tudták be neki, mint ügyesen kiszámitott hatásokat.
– Azt az egyet meg kell adni neki, hogy végig kitünően játszsza a
szerepét.
S nem vették észre, hogy már nemcsak ezt az egyet adták meg neki.
Azok a fiatalemberek, a kiket a kiváncsiság elvitt a lakodalmi ebédre,
teljesen lefegyverezve tértek vissza.
Egész lovagregényeket tudtak mesélni erről a lakomáról. Biró úr olyan
szerepet játszott ott, mint a szinpadi hős a népség és katonaság között.
Maga volt a szeretetreméltóság, a finomság és az előkelőség. A szegény
erdélyiek, a kopott Dusi, az irodalmi hajlandóságokban bűnös Béni, és
Endre (az örök képviselőjelölt) között olyan volt, mint egy kis princz.
Simi gróf határozottan kijelentette, hogy ilyen nagyszabásu kalandort
nem látott még soha.
Másnap elutaztak, de azért a kalandor tovább is foglalkoztatta a
közvéleményt. Az ujságok kiadták az arczképét, s fölfedezték, hogy Biró
Jenő úr, a milyen ismeretlen nálunk, olyan kedvelt Párisban, a hol a
nagy Darzens legjobb tanitványának tartják, s a hol, egyszóval, tudják
róla, hogy művész isten kegyelméből.
A reklám, a mily önkéntes, olyan ügyetlen volt. Csakhogy ekkor már az
egész világ tudta, hogy Biró Jenő úr kemény legény, s ez a rosszul
pukkant rakéta sem árthatott meg neki.
Később aztán összezavarták a dolgokat. A kik ismerősek voltak Párisban,
úgy emlékeztek, hogy Birónak, mint művésznek, nagy hirneve van itthon; a
kik ezt tagadhatták volna, szentül hitték, hogy Párisban rózsa-ágyakon
hál s tenyereken sétál.
Ettől már csak egy lépés volt, hogy nemzeti nagyságnak kiáltsák ki.
Megtörtént ez is, még akkor, a mig Biró a nászutján volt. Az elégedetlen
művészek egyik vezérének eszébe jutott, hogy a falánk Barta ellen, a ki
a sógorság révén minden freskó-megrendelést lefoglalt magának, nagyon
ügyes és nagyon könnyü dolog volna Birót játszani ki. Biró nagyon
kényelmes ember, először mert messze van, másodszor mert, ha visszajön,
akkor se fog vadászni a megrendelésekre. A versenytársak ugyan jobban
hittek a Biró tehetségében, mint maguk a kürtösök, de egy félesztendő
mulva nem volt többé kétség, a trombitások megvaditották egymást, s
ekkor már esküdni mertek volna arra a mesére, melyet maguk találtak ki.
A társaságban nem volt senki, a ki természetesnek ne találta volna, hogy
Biró Jenő urat egyszerre igy elárasztják borostyánnal. Hogy Birónak
különb művésznek kell lennie, mint a milyen az a szerencsétlen Barta, a
kin még soha senki se látott egy pár rendes keztyűt, az világos volt,
mint a kétszer-kettő.
Biró Jenő úrról ekkor már mindenki tudta, hogy rendkivül elmés ember.
Valaki, a ki Firenzében találkozott velök, szerte hordta a világba Biró
Jenő úrnak egy élczét, melylyel ez a szegény Galanthay Mukit fizette ki,
s minthogy a szegény Galanthay Muki arra volt hivatva, hogy holtáig
nevessenek rajta, a gyilkos elmésségnek óriási sikere volt. Muki egyik
nagybátyja, a miniszter, maga is szenvedélyes adomázó, a könnyezésig
nevetett rajta, s ettől fogva Biró Jenő úr tudtán kívül »benn volt« a
legjobb társaságban.