II.

Akkor este, a hogy az erkélyére könyökölve a csillagos égboltozatot

nézte – egy ismerős fehér fényalakot látott ott, a hol nem káprázó

szemek a tejutat látják – egyszerre csak a nevén szólitotta valaki:

– Biró Jenő úr!

Tisztán hallotta, hogy a nevén szólitották. A hang sima és megnyerő

volt; s a szobája felől jött.

Biró Jenő úr határozottan emlékezett, hogy az ajtaját bezárta. De mivel

harmincz és egynéhány esztendő alatt megtanulta azt az egyet, hogy soha

semmin se kell csodálkozni, most sem adta át magát az álmélkodásnak,

hanem elvégezte, hogy:

– Valaki bejött a szobámba.

Visszafordult, s átlépett az erkély ajtaján. Csakugyan, valaki bejött a

szobájába.

Előkelő megjelenésű, csinos fiatalember volt, kifogástalan báli

öltözékben. Az arcza kedves, a szeme jóságos, a haja szőke volt.

– Ön bizonyára csodálkozik – szólt sima, kedves hangján – hogy bár az

ajtaját bezárta, zavarni bátorkodtam, de a zárt ajtók nem feszélyeznek,

s a dolgom sürgős.

– Kihez van szerencsém? – kérdezte Biró Jenő úr.

– Én a Sátán vagyok – mutatta be magát az idegen.

– Ugyan ne mondja!

– Önt talán az lepi meg, hogy nem hordom többé viseltes köpönyegemet?!…

Valóban, ingeimet a legjobb czégektől hordatom. A művelődés, kérem,

elhatolt a pokol fenekéig.

– Nagyon örülök, hogy szerencsém van. Tessék helyet foglalni.

– Ön nagyon szives.

– Parancsol egy szivart? Merem ajánlani. Azokból való, a melyeket a

portlandi herczeg készittetett.

– Nagyon lekötelez. Csak akkor szíhatok, ha idefenn járok; odalenn nem

tehetem. Méltóztatik tudni, hogy az otthonom nem alkalmas erre; egy

pillanat, és a szivarnak vége… De, ha megengedi, a dologra térek.

– Kérem.

– Bár a költők fecsegő hirébe kevertek, nem szeretem a sok beszédet.

Azért, igyekszem: a legrövidebben szólni. Én egy kis levélkét hoztam

önnek; hoztam pedig és nem küldöttem azért, mert igen óhajtanám, ha ön a

választ velem egyetértésben lenne szives megszerkeszteni.

– Ah!

– Bizonyos vagyok benne, hogy ön nélkülem nem úgy válaszolna, a mint én

óhajtanám. Ezért láttam szükségesnek, hogy magam látogassam meg önt.

Fájdalom, a mai világban még az én legényeimben se lehet megbízni.

– Ez épp oly meglepő, mint szomorú.

– Tökéletesen igaza van. De ha nem támaszkodhatom a tisztviselőinkre,

bízom a tulajdon rábeszélő képességemben. Ámbár, megvallom, csupa olyan

dolgot lesz szerencsém hangsúlyozni, a miket ön bizonyára nem először

hall.

– Kérem, hallgatom. Az a forma, a melylyel, megvallom, kellemesen lep

meg, könnyen megnyerheti az embert oly eszméknek is, melyek korábban nem

látszottak tetszetőseknek.

– Elhalmoz a szivességével. Remélem azonban, tüstént meghálálhatom. Ez a

levélke, bár egy cseppet se fogja önt meglepni s bár az első pillanatra

puszta alkalmatlanságnak tünhetik fel ön előtt, nem tartalmaz semmi

kellemetlent. Szabad arra kérnem, hogy legyen szives elolvasni?

Biró Jenő úr felbontotta a levelet s elolvasta.

Igy hangzott:

»Kedves barátom!

Meilhac egy vigjátékából tudom, hogy vannak olyan ostoba körülmények, a

melyek közt egy férfi és egy nő, a kik szeretik egymást, s a kik

egyformán okosak, jók és kedvesek, négy felvonáson át kereshetik

egymást, s még akkor se találkoznának össze, ha a hölgy, minden törvény,

szokás és illendőség ellenére, elébe nem menne a férfinak.

Én ugyan a férfiak gondolkozását ebben a pontban képtelen vagyok

megérteni, s azt az aggodalmat, melyről a Meilhac vigjátékában szó van,

egyszerüen nevetségesnek találom, de minthogy ez, úgy látszik, igy van

rendén, ime, elébe megyek önnek és megkérdezem: akarja-e, hogy a

felesége legyek?

Szeretem önt, s elég hiú vagyok azt képzelni, hogy ön is szeret egy

kissé. Ne higyje, hogy nagyon elbizakodott vagyok; csak tegnap óta

képzelődöm igy.

Ha ön is úgy akarja, nagyon hűséges és nagyon jó kis felesége lesz:

_Galanthay Masa_.

U. i. Bocsánat, az utolsó sorokat visszavonom. Nem igérek semmit.

Még egyet. A világért se szóljon senkivel rajtam kívül. Nekem nemcsak

hogy meg kell kérnem, de meg is kell szöktetnem önt.

_M_.«

Biró Jenő úr letette a levelet s ránézett a vendégére.

– Tudja-e, kedves uram – kérdezte az idegen – mennyit ér ez a kis

papiros?

Biró Jenő úrnak úgy tetszett, mintha vendége, a kit előbb igen jó

nevelésü úrnak nézett, kissé szemtelenül nézne rá; a hangját se találta

olyan kellemesnek, mint előbb.

– Ez a kis papiros huszonöt millió forintot ér, a krajczárokra, úgy

hiszem, nem kiváncsi.

S megveregette a Biró Jenő úr vállát.

– Ön elpirul? Tulságosan bizalmaskodónak talál? Hátha még azt is

megkérdezném, hogy a haragtól, vagy az örömtől pirúl-e? Ej, legyen

őszinte, kedves uram; előttem kár feszélyeznie magát. Legyen őszinte és

vallja meg, erre a gondolatra, hogy: »csak a kezemet kell kinyujtanom és

szépen beleülhetek ebbe az óriási vagyonba«, az embernek végig borsódzik

a háta. Csak nem haragszik igazán? Vigasztalhatatlan volnék, hogy ha

haragudnék. Tessék elhinni, eszem-ágában se volt önt megbántani.

Megbántani egy embert, a kinek akkor van huszonöt milliója, a mikor

akarja! Huszonöt millió, kedves uram, a pokolban is nagy pénz. Ennek az

összegnek a hallatára még az ördög is lekapja a süvegét.

– Ezeken az érzelmeken nem csodálkozom. De meg fogja engedni, hogy én

másfélekép is gondolkozhatom, mint ön és tisztelt elvtársai.

– Bizonyos benne, hogy másfélekép gondolkozik, mint mi?

– Mindenesetre azt kell hinnem azok után, a miket szives volt előadni.

Én nem kapom le a süvegemet egy nagy vagyonnak a gondolatára. Nem vagyok

én szinész-asszonyka, a ki nem tudja az életet négy ló, batár,

automobil, yacht, libériás inasok, gyémántok, lehetetlen kalaptollak, s

görcsökben szenvedő vetélytársak nélkül elképzelni. Nem tartozom a

gabonatőzsde apró epikureusai közé, a kik az emberi boldogság

netovábbjának azt tartják, ha az ember mindennap pezsgőben fürödhetik

meg, s nem vagyok lelki rokona azoknak a kereskedő segédeknek, a kiknek

a képzelete nem tud dicsőbbet és lélekemelőbbet, mint ha az ember

versenyistállót tarthat, s fő-főpasája lehet minden mulatóhelynek. Miért

törném magam a nagy vagyon után? Nem vágyódom rá, hogy kastélyom, nagy

szolgaszemélyzetem, bóbitás szeretőim, legyőzhetetlen lovaim és

rettenetes szinekre festett mail-coach-aim legyenek; sőt akár hiszi,

akár nem, azok közé tartozom, a kik a lehető legkevesebbre vágyódnak.

Azokat az apró kényelmeket, a melyek nélkül meglennem talán nehezemre

esnék, a munkámmal is megszerzem magamnak; a nagy vagyon örömeire pedig

nem áhitozom, a mint nem áhitozom például arra sem, hogy király legyek

Közép-Afrikában s úri személyemet fekete katonák őrizzék, a kik

egyenruhaképpen czilindert és fehér gallért viselnének.

– Bocsánatot kérek, ön az igazat mondja, de nem az egész igazságot. Nem

veszi rossz néven, ha egy kis bizalmasságot engedek meg magamnak.

– Csak tessék!

– Ön nem olyan büszke, mint a milyen büszkén szól, és nem olyan

elégedett, mint a milyennek mutatja magát. Igaz, hogy ön ma nem lát

olyan szükséget, mint régen, a mikor még vágyai voltak; igaz, hogy

nincsenek többé nélkülözései, s igaz az is, hogy a mi az élet apró

kényelmeit illeti, ma semmi oka a panaszra. Utazhatik, jöhet-mehet, úgy

élhet, a hogy önnek tetszik; s ha az orvos úgy találja, hogy Biarritz

jót tenne a kis fiának, hónapokat tölthet Biarritzban. Ez bizonyára

olyan helyzet, melyet közönségesen jólétnek szokás nevezni. És mégis,

kedves Biró Jenő úr, ön valójában nagyon, de nagyon szegény ember.

Biró Jenő úr hallgatott. Az idegen folytatta:

– Először is, mert ez a kényelem csak szinpadi kényelem, és senki se

veti meg ezt a hamis jólétet jobban, mint ön maga. Esti nyolcztól

éjfélig tart; ha az előadásnak vége lesz, ön visszakerülhet a

padlásszobájába. Önnek ma meglehetős jövedelme van; a gardénia-herczeg

bolondul az ön képeiért, s igy a munkáinak mindig van egy biztos vevője.

Szerencséjére, a gardénia-herczeg nem maradt magára az itéletével:

vannak visszhangjai és majmolói is, olyanok, a kik nemcsak beszélnek,

hanem koronkint meg is vásárolják az ön képeit. Igy ön könnyen szerezhet

annyit, a mennyi elég rá, hogy a kis fia kényelemben éljen s hogy ön se

nyomorogjon. Csakhogy ön nem örömmel szerzi azt, a mit szerez. A mily

büszkén hivatkozott a munkájára fenszóval, titokban annyira bántja,

égeti önt ez a kereset. S ha egészen őszinte akar lenni, vallja meg,

hogy bensejében ma is átkozza a Sorsot, mely egykor mindent megtagadott,

mindent elvett öntől, ma pedig olyan jólétet juttat önnek, melyet

megszégyenitőnek kell találnia. Senki se mondta önnek, talán nem is

jutott eszébe senkinek, de ön érzi, hogy a mije van, azt nem a

munkájának, nem a tehetségének, hanem egy fiatal ember szeszélyének

köszönheti, a ki II. Lajost játszsza, a II. Lajos művészi érzéke nélkül.

És ez megkeseríti önnek minden falatját, úgy, hogy mikor herczegi

barátja a legkedvesebb önhöz, mikor a legeszeveszettebbül magasztalja az

ön uj képeit (melyek bizony csak árnyékai a régieknek), önnek az szokott

eszébe jutni: nem okosabb vagy legalább is helyesebb volna-e, kiszedni a

zsebéből az aranyait, oda vágni a herczeg elébe, s elmenni a kis fiával

száraz kenyeret enni?!… Nem, kedves Biró Jenő úr, ön nem büszke.

Biró Jenő úr egy nagy füstfelleget fujt maga elé és hallgatott. A másik

mosolyogva sanyargatta tovább:

– És nem is elégedett. Mert, akármilyen megalázó is ez a helyzet az ön

méltóságérzetére nézve: ragaszkodnia kell hozzá – mit mondok? –

görcsösen kell kapaszkodnia belé. Mert ez a mentsvára; a végnek a

legvége. Ha a gardénia-herczeg véletlenül azt a bolondot találja

gondolni, hogy W. G. Baring mégis csak nagyobb művész, mint ön, akkor ön

egy rövid esztendő mulva lelógathatja a lábát a semmibe. A mi nem lehet

kellemes dolog, különösen, ha az ember megszokta az ilyen jó szivarokat.

Biró Jenő úr olyan mozdulatot tett, mely csak a türelmetlenségé

lehetett.

– Ó, kérem – makacskodott a kérlelhetetlen vendég – el tudom képzelni,

hogy önnek nem fog nagyon nehezére esni: lemondani ezekről az

apróságokról. Ha az embernek le kellett mondania mindenről, a miért élni

érdemes, a miért élni öröm: nem olyan nagy áldozat letenni a kényelem

silány élvezeteiről. És tudom azt is, hogy ha úgy beszél, mintha az élet

apró kényelmeinek némi jelentőséget tulajdonitana, ez csak onnan van,

mert önnek alig maradt egyebe ezeknél az apróságoknál, s mert

fájdalmasan nélkülözi azt, a mi helyett ezekkel a hitvány örömökkel kell

beérnie. De, végre is, önnek nincs annyi veszteni valója, hogy ez a

veszteség közönbös lehetne. Engedje meg: akármilyen ízetlen valami is ez

a kényelem, megvan neki a maga jó oldala. Ma ön szép csendesen

bezárkózik a szomorúságába, mint az osztriga a kagylójába. Egy kissé már

meg van halva, s a De Profundis első sorait már bátran elénekelhetnék a

feje fölött; de ön még mindig ön. A kagylójából eddig még nem kaparták

ki: még nincs egészen vége. De ha ön egy szép nap megint a koldusok

piaczán találja magát, ha harminczöt-negyven éves korában, idő előtt

megvénülten, elaggott lélekkel, szárnyaszegetten visszamegy a törekvő

ifjuság boszorkány-konyhájába, uj életet kezdeni, fiatal emberek közé, a

kiknek erejük a reménység, levegőjük a reménység, kifogyhatatlan

kincsesházuk a reménység: akkor már harangoztak önnek. Bizony mondom,

csak elpusztulni menne oda. Ha önt egyszer a balvégzet kikaparja a

kagylójából, ha ön nem élhet többé az emlékeiben, ha ön kénytelen lesz

egészen átadnia magát a jövőnek, a melyben nem hisz: akkor önnek vége,

és mondhatom, másodszor hal meg, a mikor eltemetik. Ismétlem, kedves

Biró Jenő úr, az ön lelkének már csak a fele van meg; de a kényelem

melegágy neki, a melyben még csak elteng valahogy. Veszitse el még ezt a

melegágyat is, biztositom, hogy lelkéből nem marad meg semmi. Még az a

kevés se, a mi okvetetlenül szükséges hozzá, hogy az ember eltengődjék

még egy darabig.

– Nem lesz kár értem – szólt közbe Biró Jenő úr.

– Művésznél igazán csodálatos az ilyen nagy önmegtagadás! – folytatta

mosolyogva az idegen. – De ám legyen. Csakhogy ha ön elveszíti a

kényelmét, ezt ön nem egyedűl fogja megsinyleni, és itt a bökkenő. Ebbe

az ingatag jólétbe, mely akármilyen hitvány, mégis csak jólét, nem csak

ön szokott bele, hanem másvalaki is, a kinek a kényelme kedvesebb önnek,

mint a magáé. Könnyü azt kimondani, hogy: »akkor hát elmegyek száraz

kenyeret enni!« – ha az ember egyedül van, s szabad, mint a madár.

Csakhogy ön nincs egyedül, s ebben a kérdésben ön csak a második

személy, az első egy más valaki. Egy más valaki, a ki nem kérte az

életet, egy más valaki, a kiről önnek szép májusi napokban rózsaszinü

álmai voltak… nagyon türelmetlen ön?… szóval egy más valaki, a kinek a

sorsa ma még az önéhez van kötve.

Elhallgatott. Biró Jenő úr nem szólt semmit; oly buzgalommal szítta a

szivarját, mintha kötelességet teljesitene.

– Végre egy pont, a melyben, úgy látszik, egyetértünk – jegyezte meg a

kisértő. – Megengedi, hogy folytassam?

– Kérem.

– Tehát, kedves uram, ön hajlandó megengedni, hogy az ön kis kényelmének

van némi értéke. Legyen szabad, ezzel szemben, arra figyelmeztetnem,

hogy ez a jólét milyen ingatag. Ön még rövid időre sem biztositotta

magát; nem tett félre, a mint hogy nem is tehetett volna félre valami

sokat. Higyje el, eszem ágában sincs, hogy ezért szemrehányást tegyek

önnek. Meg tudom érteni ezt a könnyelműséget. Volt egy idő, mikor önt

hatalmába keritette az a meggyőződés, hogy minden küzdelem hiábavaló.

Észrevette, hogy az iránytűje kegyetlenül megcsalta önt; rájött, hogy

tévedett, hogy a visszahozhatatlan órákból sokat feláldozott a

hasztalan, a bolond küzdelemnek, és ezt sehogy se tudta megbocsátani a

csaló iránytűnek. Fogta magát, bedobta rossz iránytűjét a tengerbe: és…

menjen a gálya, a merre akar!… jöjjön akármi!… Ugy gondolkozott, hogy a

holnap hazug, s nem törődött többé a holnappal. Ugy gondolkozott, hogy a

mit a jelen megadhat annak a másvalakinek: nem fosztja meg tőle a

bizonytalan holnapért, a holnapért, a melyre reménységgel nem, csak

félve, aggódva tudott gondolni. Nem részletezem ezt tovább; látom, hogy

ez a pár szó is fájt önnek. Szóval, ön nem tett félre, már akármiért.

Pedig talán jobban cselekedett volna, mert ime most már közel van ahhoz

a megzavaró, válságos naphoz, a mikor: nincs tovább. Ha déli szél talál

fúni, az ön jólétének, s ezzel együtt a másvalaki jólétének vége. És ön

remeg, ha rágondol arra a rossz órára, a mikor a gardénia-herczeg, a

kinek az itélete nem különb egy asszonyi szeszélynél, mást talál

gondolni, a mikor a gardénia-herczeg visszhangjai kikiáltják önről, hogy

az ön tehetsége kimerült, a mikor az ön szives vásárlói egyszerre a

faképnél hagyják önt, s a mikor ön elmehet koldulni. Nem, kedves Biró

Jenő úr, ön nem büszke, de nem is elégedett. Azért kérem, könyörgök, ne

sujtsa megvetésével azt a nagy vagyont, mely oly alázatosan kopog az ön

ajtaján.

– Ön igen jó logikus hírében áll – szólt Biró Jenő úr. – Bocsássa meg a

merészségemet, de én úgy találom, hogy kissé gyorsan vonja le a

következtetéseit. Tegyük fel, hogy a kényelmemmel nem vagyok megelégedve

(bár ön is szives megengedni, hogy nem pusztán a herczegnek köszönhetem

a jólétemet), tegyük fel, hogy ez a keserves kis kényelem is

veszedelemben van (bár még nem tapasztalom, mintha ráuntak volna a

képeimre), tegyük fel, hogy csakugyan igen bajos volna ujra kezdenem a

küzködést (bár kegyed is elismeri, hogy csak félig vagyok meghalva):

remélem, nem fog ellentmondani, ha azt állitom, hogy annyit a

legrosszabb esetben is kereshetek, a mennyiből a gyermekemet

eltarthatom. Ehhez nem sok kell; sok szegény ember meg tudja tenni, a ki

teljes épségben sem ér annyit, mint én félig holtan. Kérdem tehát: ha

számithatok rá, a mi előttem a fődolog, miért tagadjam meg, a mit

harminczöt esztendeig a legjobbnak véltem, s miért essem térdre, csak

úgy egyszerre, egy nagy vagyon előtt, melynek a dicséretére ön se tud

egyebet mondani, mint hogy tálczán hozza azokat a kényelmeket, a melyek

nélkül el tudok lenni, s ráadásul azokat az élvezeteket is, a melyekre

nem vágyódom, a melyekre soha se vágyódtam?!

– Engedelmet kérek, ön ebben a pillanatban rosszhiszemü – felelt a sátán

szemrehányóan. – Ha a nagy vagyon, melyre szives figyelmét kérem, nem

volna jó egyébre, minthogy részben nélkülözhető, részben pedig megvetett

anyagi élvezeteket nyujtson: őszintén megvallom, nem merném ügyét védeni

olyan érzékeny lélekkel szemben, a minő ön. De ez a nagy vagyon jó

valami egyébre is, a mint alattomban ön is szives volt elismerni. Jó

például arra, hogy megmentse az embert sok mindenféle nyugtalanságtól, a

mit az imént ön se tagadott. Hozzátehetem ehhez, hogy van más

jótulajdonsága is, többek közt egy szinte megbecsülhetetlen, a melyről,

úgy látszik, szándékosan felejtkezik meg. Ez a nagy vagyon mindenkorra

megmentené önt a legnagyobb gondjától. Mert, kedves uram, ön

teljességgel nem számithat arra, a mit fődolognak nevez. Nem láthatja

meg a tűkörből, hogy meddig él: nincs a homlokára irva. S ha véletlenül

holnap, holnapután, egy vagy két év mulva váratlanul be találja hunyni a

szemét: kérdem, ki fogja eltartani a gyermekét, a kinek önön kivül

nincsen senkije?! Az a szegény, beteg teremtés, a ki az árva gyermekre

egy pár esztendeig gondot viselt, elköltözött hazájába, az árnyékok

közé. Nos, és ha ma önre kerül a sor? Ej, kedves uram, ön nem tartozik

azok közé, a kiknek jelszavuk az az ismert mondás, mely így hangzik:

»Utánam az özönviz!…«

A szőke fiatalember, a ki jó logikus hírében áll, megelégedéssel látta,

hogy Biró Jenő úr nem szándékozik ellentmondani, s aztán így folytatta:

– De oktalanság volna elhallgatnom, hogy a nagy vagyonnak, melyet szives

jóindulatába ajánlok, vannak gyümölcsöző jótulajdonságai is. Nemcsak a

gondtól, a nélkülözéstől, és a megaláztatásoktól óvná meg önt, hanem

tekintélyt, hatalmat adna önnek, lábához rakná a sikert, a dicsőséget, s

gondoskodnék a neve halhatatlanságáról. Az ön tehetsége gyémánt, mely

azonban – fájdalom – egy csomó cseh üveg közt hever. Azt mondtam, hogy

köztük? – rosszul mondtam, azt kellett volna mondanom, hogy alattuk

hever. És az igazi műértő olyan kevés! De foglaltassa csak ezt a

gyémántot aranyba: majd meglátja, hogy’ fogják csodálni!

– Ha csak akkor veszik észre a tehetségemet – szólt Biró Jenő úr – a

mikor villamos világitás mellett mutogatom a képeimet, úgy jobb, ha

egyátaljában nem tudnak rólam. Különben, azt hiszem, hogy a mi tehetség

élt bennem, az is a végét járja. Nincs bennem többé hiúság, s a

hatalomra sem vágyódom. Nem óhajtok én már magamnak egyebet, csak békét,

nyugalmat.

– Ej, legyen egészen őszinte! Soha se gondol rá, micsoda pokoli

gyönyörűség volna megtorolni azt a sok igazságtalanságot, megaláztatást,

lenézést, melyet egykor el kellett szenvednie? Rosszul mondom… a melyet

akkor kellett elszenvednie, a mikor még élni akart, a mikor a lelke még

fiatal volt, a mikor még élt önben a tehetség is, és a büszkeség is?!…

– Nem, nem gondolok rá. Csípésekért, harapásokért nem akarok boszút

állani.

– Bizonyára ön a leghiggadtabb a két világrész összes művészei közül! De

azt nem fogja letagadni, hogy mégis csak művész; s mint művész, remélem,

nem hagyja figyelmen kívül ennek a könnyen megszerezhető nagy érzésnek

legalább a művészeti oldalát. Ha elsorvadtak, elsenyvedtek, megfakultak

is a szenvedélyei, bizonyos vagyok benne, hogy még nem veszett ki önből

minden érdeklődés az iránt, a mi uj, a mi nagy, a mi szép. És én egy uj,

ismeretlen, királyi érzést kinálok önnek. Mondja, tisztelt uram,

akármilyen átszellemültnek tartja is magát, akármennyire megtisztultnak

látja is lelkét a kicsinyes kivánságoktól: nem lappang odabenn, a hamu

alatt, egy kis pogány kiváncsiság? Tegye a kezét a szivére, és vallja

meg: néha, egy-egy rossz órájában, nem kiváncsi-e rá, hogy micsoda érzés

lehet az, ha az ismert alakok, a kik hajdan tiportak rajtunk, hason

csúsznak a lábunk elé, s mi Kónsz isten égi közönbösségével türjük

tömjénjüket, s hallgatjuk gyermekes, ostoba siránkozásaikat?!… Higyje

el, kedves uram, kár volna, ha meghalna, mielőtt ezt az érzést

megismerte. Mondja, nem restelné, ha művész létére soha se látta volna a

nap felkeltét?!… s biztositom, hogy az a látvány, melyet én kinálok, van

oly fölséges, mint amaz. Meglehet, hogy ön igazán nem óhajtja megtorolni

a csípéseket, a harapásokat, a megaláztatásait, de teringettét, festő

uram, nem teszünk mindent silány önérdekből, s én ezzel az anyagias

nembánomsággal, ezzel a félig bölcsészi, félig állati nyugodtsággal és

közönbösséggel szemben, hivatkozom a művészi lélekre, hivatkozom a

festőre, és hivatkozom arra az örök elvre, hogy a művészet czélja: maga

a művészet.

– Ön kitünő vitatkozó, tisztelt Sátán úr, s úgy hiszem, még azt is be

tudná bizonyitani, hogy a művészetnek szükségképpen karöltve kell járnia

a nagy vagyonnal…

– Miért ne?! – vágott közbe a szőke. – S ha erre vállalkoznám,

semmiesetre se mulasztanám el megemliteni, mennyit nyerne a művészet, ha

ön soha egy ecsetvonást se tenne kénytelenségből, hanem hónapokat

szentelhetne egy álomnak, s csak akkor dolgoznék, a mikor az ihlet

malasztja teljes bőségben szállja meg önt. De én nem vitatkozom erről, s

nem folytatom a nagy vagyon dicséretét. Végre is ebben a pontban, ha nem

értünk is egészen egyet, nem olyan áthidalhatatlanok a nézeteink.

(Az utóbbi szavakat ismét nyájas, megnyerő, derült tekintetével kisérte,

s azzal a mosolygással, melyet róla neveztek el.)

– És feladatomnak – folytatta – csak a kisebbik része az, hogy a nagy

vagyont, melylyel megkinálni bátorkodom, szives figyelmébe ajánljam; ő

maga jobban ajánlja magát, mint bármi szó. Az én feladatom

tulajdonképpen az, hogy bebizonyitsam önnek: mily semmisek azok az okok,

a melyek alapján ön ezt a nagy vagyont vissza akarja utasitani…

– Engedelmet kérek – szólt közbe Biró Jenő úr – de most rajtam a sor,

hogy a rosszhiszemüség vádját hangoztassam. Kérem, ne zavarjuk össze a

dolgokat. Ön nem kinál meg engem ezzel a nagy vagyonnal, csak csalogat

vele. Született jogász létére csak nem fogja azt állitani, hogy a

feleség vagyona tulajdonképpen a férj vagyona?!…

– Éppen azért, mert született jogász vagyok, merném állitani, a minthogy

én kész vagyok mindent állitani, a minek ön az ellenkezőjét gondolja. Ne

ijedjen meg, kérem, nem esem a régi módi, czopfos ördögök hibájába, a

kik mindent tagadtak, és mindent állitottak, a mint észak vagy dél felől

fujt a szél vagy fujdogált a szellő. Én jó ördög vagyok; s ezúttal sem

makacskodom. Legyen úgy, a mint mondja. De viszont, engedje meg, hogy a

feleség vagyona és a férj keze olyan közel vannak egymáshoz, hogy a

különbségen nyargalni nem érdemes. Hozzá tehetem, hogy a jelen esetben

nem is illik ezt tennie. Ha vén sárkányok bérelt férjei értekeznek erről

a különbségről, annak még van értelme. De semmi értelme sincs akkor, ha

a házasság olyan eszményi összeköttetés alapján jő létre, a milyen a mi

értekezésünkre alkalmat adott. Hová gondol, tisztelt uram?! Ej, ej, ön

máris restelli, a mit mondott. Az a hölgy, a kiről szó van, sokkal

nemesebb, sokkal finomabb lélek, semhogy olyan hitványságokkal, mint a

pénz, a legkevesebbet is törődnék. A férje azt fogja tenni a vagyonával,

a mit akar. Ezt ön épp oly jól tudja, mint én. És ha csak róla lehetne

szó, erre a kérdésre nem is vesztegetnék több szót. De tudom, ön azt

akarja ellenvetni, hogy kettőn áll a vásár, s hogy az a férj, a kiről

beszélünk, lelki finomság dolgában nem fog a feleség mögött maradni. Én

is úgy képzelem, csakhogy, engedje meg figyelmeztetnem, ez egy cseppet

se változtat a dolgon. Ha ön nem is nyúl hozzá, a nagy vagyon, melyet

kinálok, tudni fogja a kötelességét. És szerez majd önnek egy másikat, a

melyhez már hozzányúlhat minden aggodalom nélkül. Mert, tessék elhinni,

a nagy vagyon is olyan, mint az asszony; azt az embert keresi, a kinek

az oldalán már ott lát egy másikat.

– Szóval – szakitotta félbe a bőbeszédű sátánt Biró Jenő úr – az ön

sokat emlegetett vagyona nagyon tiszteletreméltó földi jó, melynek egyéb

erényei mellett megvan az a tökéletessége is, hogy valóság. S minthogy

ekképpen be vannak bizonyitva összes jelességei, most már nincs egyéb

hátra, mint hogy kinyujtsam érte a kezemet, s elkövessek egy csinos

gazságot…

– Gazság! Micsoda gazság?! – vágott közbe a szőke. – Bocsánat, kedves

uram, de ha gazságról volna szó, először: eszem ágában se lett volna épp

önre gondolni, és másodszor: nem jöttem volna én. Az olyan ügyeket, a

minőkről ön beszél, a cselédeimre szoktam bízni; a mi engem illet, nem

szeretem a csunya dolgokat. Én gentleman vagyok, kedves uram.

Nagyon fölingerelte ez a szó, de izgatottságában se zökkent ki előkelő

magatartásából. Nem csinált jelenetet, hanem erőt vett magán, visszaült

a székébe, a honnan előbb megbotránkozva pattant fel, rágyujtott egy

második szivarra, s azután megint nyugodtan folytatta:

– Igazán, majdnem zokon vettem ezt a szót, pedig el lehettem volna

készülve rá. Ön művész, a heveskedés jogában áll, s több tekintetre

tarthat számot, mint más, közönséges ember. Nem kellett volna

elfelejtenem azt sem, hogy azok közé tartozik, a kik a nekik nem tetsző

dolgoknak csunya neveket adnak, s a kiket a tulajdon erős szavaik

lázitanak fel. Ez a hiba nemes hiba, s én nem olyan fából vagyok

faragva, hogy ezért szemrehányással illessem. De hivatkozom a

méltányosságára. Ön igen erős szót használt. Legyen türelmes, nézzen jól

a szemébe a kérdéses valaminek, és aztán vallja meg, hogy nem volt

igaza, mikor ezt az erős szót használta.

És neheztelő hangon tette hozzá:

– Gazság?!… De hát olyan népségnek látszom én, a ki akárkit is gazságra

akar csábitani?!

A hangja olyan lágy és sima volt, a tekintetében annyi jóság és

nyájasság tükröződött, hogy Biró Jenő úr megijedt tőle.

De azért nem engedett.

– Szemébe nézek a kérdéses valaminek – válaszolt – és megmaradok a szó

mellett.

– Ej, kedves uram, ha ön makacsabb a legrosszabb ügyvédnél, akkor mi

soha sem értünk egyet. Pedig nekem ez a czélom, s nem az, hogy szavakon

nyargaljak. Jól van, ön nem hajlandó engedményeket tenni; hát, nem

bánom, teszek engedményeket én. Ön azt állitja, hogy pénzért házasodni

igen csunya dolog. Én ugyan, s velem együtt több millió ember, más

véleményen vagyunk, de hagyján. Bár felhozhatnám, hogy a világ, mely

egyébként igen kegyetlen szokott lenni, ebben a kérdésben sokkal

türelmesebb önnél, s bár hangsúlyozhatnám, hogy a világnak, a mikor

türelmes, mindig nagy oka van rá: nem vitatkozom. Nem akarok

akadékoskodni. Megengedem, hogy ha valaki elvesz egy vén boszorkányt,

csak azért, hogy eltartassa magát vele, s talán, hogy legyen, a ki

megfizesse a házon kivüli szórakozásait, minthogy ő maga lustább és

nyomorultabb, semhogy megélni és jól élni tudjon, szóval, hogy ha valaki

áruba bocsátja az egyetlent, a mije van, a férfiasságát, megengedem,

mondom, hogy az ilyen úr nem valami nagy jellem; sőt miattam olyan nevet

adhat neki, a milyet akar, legyen az összeköttetése törvénytelen vagy

törvénynyel szentesitett. Jól van. De mit tartozik ránk az efféle

dolog?! Remélem, megengedi, hogy mi csak más hajóban evezünk?! Én egy

nagyon bájos, nagyon fiatal, nagyon eszes, nagyon kedves kis leány kezét

kinálom önnek, a ki imádja önt, s a kinek nincs egyéb hibája, mint hogy

szerencsétlenségére nagyon gazdag is. Ön csupa jó hajlandósággal

viseltetik ez iránt a kisasszony iránt, és mégis úgy tesz, mintha őt

elvenni valami iszonyu dolog volna. Miért? Mert gazdag? Teringettét, nem

tehet róla. És ez olyan mellékes is neki, olyan keveset gondol erre a

rettentő vagyonra, s olyan bizonyos benne, hogy a lelke és a szive

kincsei hóditották meg önt! Tessék elhinni, ön az egyetlen ember ezen a

kerek világon, a ki mikor ilyen mesés szerencse kinálkozik számára,

tudni sem akar az egészről. Ön ismeri Birulov urat. Biztosithatom róla,

hogy Birulov ur, a ki pedig tökéletes gentleman, nagyon boldognak érezné

magát, ha megtehetné azt, a mitől ön iszonyodik, két kézzel kapna az

ajánlaton, egy egész életen át egyebet se tenne, csak hálálkodnék a

gondviselésnek, és soha, de soha se jutna eszébe az a képtelen gondolat,

hogy ő tulajdonképpen gazságot követett el.

– És Birulov úrnak igaza volna – szólt Biró Jenő úr. – Csakhogy az ő

esete egészen más, mint az enyém. Ha ketten teszik ugyanazt: a dolog nem

ugyanaz. Ő csak azt tenné, a mi a legtermészetesebb dolog a világon, mig

én, ha ugyanarra a dologra vállalkoznám, gazságot követnék el.

– Szabad tudnom, hogy miért?

– Azért, mert én megcsalnám azt a kisasszonyt. Megcsalnám olyan

hitványul, mint a legközönségesebb csaló, még hitványabbul, mert én nem

a jóhiszemüségével, hanem a legnemesebb érzéseivel élnék vissza,

megcsalnám nyomorultul, mert ő ezen a vásáron mindenét elveszitené.

– Ezt ön maga se gondolja komolyan.

– Dehogy nem gondolom komolyan! Ha ő a kezét nyujtja nekem, ezt abban a

hiszemben teszi, hogy olyan bájos, kedves, ragyogó teremtést, mint ő,

majdnem lehetetlen nem szeretni. Ennyi hiúságot meg lehet bocsátani egy

olyan lénynek, a ki arra van hivatva, hogy tessék, hogy ünnepeljék, hogy

elbájolja az egész világot. Természetesnek találom, ha eszébe se jut,

hogy nőül lehet őt venni szerelem nélkül is. Tehát ha én hallgatnék

önre, s elfogadnám ezt a kedvesen nyujtott kezet, akkor én megcsalnék,

aljasul, nemtelenül csalnék meg egy minden ízében nemes, becsületes,

nagylelkű teremtést, a ki – súlyosbitó körülmény – nem is gyanakszik.

– Mert nem szereti?

– Mert nem szeretem.

– Bocsássa meg a vakmerőségemet, de bátor vagyok ellentmondani.

– Engedelmet, ezt én még az ördögnél is jobban tudom.

– Okvetetlenül ön tudja a legjobban, mi az, a mit ön érez; de hogy, a

mit szives vallomásaiban nem fog eltagadni, szerelemnek nevezhető-e vagy

sem, az már egy kissé én rám is tartozik. A meghatározás olyan

mesterség, a melyet én találtam fel. De a dologra térek. Ön azt állitja,

hogy a mit ennek a levélkének a küldője iránt érez, az nem a szerelem.

Nagyszerű! Hát létezik a szerelem? A szerelem délibáb, tisztelt uram,

csak szerelmek léteznek. S ezek hol kezdődnek, hol végződnek, azt még az

ördög se tudja. A szerelem annyiféle, a hány az ember. A. nem úgy

szeret, mint B., B. nem úgy, mint C., és igy tovább; a hányan lélekzünk,

mind másképpen szeretünk. (Engedje meg, hogy többes első személyben

beszéljek; én is műkedvelősködöm.) De nemcsak, hogy az A. szerelme

egészen másféle érzés, mint a B.-é, A.-nak a szerelmei is nagyon

különböznek egymástól. A hányszor és a hány nőt szeretünk, mindannyiszor

mindannyit másféleképpen szeretjük. De még mindig keveset mondtam. Hisz

ugyanazt az egy lényt is máskép és máskép szerethetjük különböző időben!

A szerelem, tisztelt uram, maga az örök változás, s ha ön bölcselkedni

szerető lélek, nem mondhatja azt, hogy a mit ön ennek a levélnek a

küldője iránt érez, az nem szerelem.

– Pedig erről alaposan meg vagyok győződve.

– Ej, kedves uram, ha ön azt akarja mondani, hogy ez nem az a földöntúli

érzelem, a melyről a költők beszélnek: akkor én nem is mondok ellent.

Annyival kevésbbé, mert én nem hiszek ebben a földöntúli érzelemben, s

ön bizonyára meg fogja engedni, hogy ha létezik is ilyen szerelem, az

nem valami mindennapi dolog.

– Semmiesetre.

– De viszont, ha már mindenáron köti magát a szavaihoz, engedjen meg

annyit, hogy ha az az érzés, a melyről beszélek, nem szerelem, úgy

bizonyára valami olyas, a mi nagyon közel áll a szerelemhez. Elhiszem,

hogy nem halna bele, ha ettől a szép kis hölgytől meg kellene válnia, de

be tudom bizonyitani, hogy: igenis, ön szereti őt, a maga módja szerint.

– Kiváncsi vagyok erre a bizonyitásra.

– Ó, nincs semmi rendkivüli mondanivalóm. De tudom, hogy ön nagyon jól

érzi magát, ha kettesben van vele, sőt ilyenkor fel is vidul egy kissé,

a mi a gyermekszobán kívül nem igen szokott megtörténni önnel. Tudom,

hogy nincs senki az ismerősei között, a kit kedvesebbnek találna, a kit

többre becsülne, a kivel örömestebb volna együtt; s tudom azt is, hogy

ha kényszeritenék, hogy élettársat válaszszon: a szive szerint őt

választaná. Többet mondjak, kedves barátom? Ön azt hitette el magával,

hogy az érzékeit sikerült elaltatnia, és ime nemrég, a mint a keskeny

gyalogúton egymás mellett mentek hazafelé, egy olyan gondolatát leptem

meg önnek, a melyet most szeretne letagadni. De látom, hogy ön egyre

türelmetlenebb. Nem zsákmányolom ki tehát ezt az apróságot, hanem csak

azt kérdezem öntől: nem védelmezné-e meg őt bajtól, szerencsétlenségtől,

rossz emberektől, hogy ha ez egyedül önön állana? Nem volna-e képes

áldozatokra, hogy neki örömet okozzon, s hogy őt boldoggá tegye? Nem

tudna-e neki barátja, testvére, igaz híve lenni, hogy ha a sorsa önre

volna bízva?… Ön nem felel, tehát: igen. Nos, kedves uram, az meglehet,

hogy ez még nem az a földöntúli érzelem, a melyről a költők beszélnek,

de higyje el, tudok szerelmeket, a melyek távolról sem érnek fel ezekkel

a tiszteletreméltó indulatokkal.

– Lehet, csakhogy egy egészen fiatal leány nem ezekről a

tiszteletreméltó indulatokról álmodozik, hanem egészen másféle

érzelmekről.

– Csak nem akarja a vén embert játszani? Ej, kedves uram, ön nem az az

ember, a kiben egy akármilyen fiatal leány csalódhatik. Különben, bízza

a dolgot a fiatal lányokra; elég jó szemök van azoknak, ha nem is tudják

mindig, hogy mit látnak… Tréfán kívül, megint rosszhiszemüséggel kell

vádolnom. Ön épp oly jól tudja, mint én, hogy a kiről beszélünk, nem a

nagy indulatok és féktelen szenvedélyek képzelődő bolondja, hanem egy

nagyon okos, s a mellett nagyon jóságos kis személy, a ki idegenkedik a

drámai érzelmektől és a szavalástól, ellenben meg tud becsülni egy olyan

embert, a milyen ön. Honnan gondolja, hogy ez a leány, a ki csupa

okosság és csupa mélység, éppen egy Romeo után epekedik, honnan

gondolja, hogy másnak képzeli önt, mint a minő?! Eh, kedvesem, ez a kis

lány tudja, hogy ő egy özvegy embernek nyujtja a kezét, s tudja, hogy

nem azok a legjobb, legnemesebb férjek, a kiknek még nincsen történetök.

Aztán meg sokkal mélyebb kedély, semhogy azt képzelné, hogy a mi

következik, az egy örök farsang, s biztositom, hogy ha ön néha el fog

gondolkozni, azért még nem lesz boldogtalan. De hisz ez önnek nem is a

legkomolyabb aggodalma, s én nyitott ajtót török be, mikor nagy hévvel

bizonyitom, hogy e felől nyugodtan alhatik, mert ha igent mond, akkor

boldoggá is fogja tenni ezt a kedves teremtést, a kinek nincs egyéb

hibája, mint hogy gazdag, rettentően gazdag.

Biró Jenő úr hallgatott.

– Ellenben, mit gondol? – ingerkedett a kisértő – valami nagy hőstettet

követ el, ha a mellét verve kijelenti, hogy: ön nem eladó, s

visszautasitja ezt a finom kezet?!… Nem, nem találom, hogy ez valami

fényes cselekedet volna. Ó, a leány mindenesetre tulélné a csalódását, s

keserüségében nem csinálna drámai eszeveszettségeket. Talán később, egy

pár esztendő mulva, el is felejtené, hogy valaha másfélének képzelte az

életet. De higyje el, eleinte igen rossz napjai volnának, és megsértődve

a leggyöngédebb érzéseiben, nem szegődnék az ön érczjellemének a bámulói

közé.

– Nem törődöm vele, hogy bámulnak-e vagy sem. Soha se kerestem, hogy

közönségem legyen; nem a mások, hanem a magam kedvéért cselekszem.

– Ó, ön maga se lesz büszke erre az elhatározására. Hőstettének örömét

alaposan meg fogja rontani az a tudat, hogy nagyon rossz napokat

szerzett egy szép és jó kis lánynak, a ki nem ezt érdemelte öntől. A

nagy lelki megelégedés csak egy pár óráig fog tartani; a bánat megmarad.

– Láttam már másféle viharokat is. Ezt a lelkifurdalást is csak el fogom

viselni.

– Egygyel több emléke lesz, ugy-e, a mivel emésztheti magát? Eh, higyje

el, ennél az élvezetnél többet érne az az érzés, a melyet elmulaszt.

Mondja, egy cseppet se csábitja önt a sorsfordulat érdekessége? Nem

kiváncsi magamagára ebben az uj, ismeretlen helyzetben?

– Egy idő óta nem szeretek magamban fölfedezéseket tenni. Vesziteni

szoktam vele, nyerni soha.

– Pedig hát ezt az egy fölfedezést érdemes lesz megtenni. Akarja, hogy a

próféták mesterségébe kontárkodjam? Nos tehát, olyas valamit fog

fölfedezni magában, a minek már a létezésében se hisz: egy kis

elégedettséget. Dicsérni fogja az eszét, hogy hajlandóságai ellenére nem

viselkedett úgy, mintha holdkóros volna. Be fogja látni, hogy ez volt az

egyetlen okos dolog, a mit cselekedhetett: megragadni a kinálkozó

szerencsét az üstökénél fogva. Be fogja látni, hogy előbb-utóbb úgy is

meg kellett volna házasodnia; hogy a gyermekének többet ér egy második

anya, mint akárhány nevelőnő, s hogy ez a szép összeköttetés méltóbb

önhöz, mint a kósza szerelmek. Azt fogja kérdezni magától, hogy hát kit

vehetett volna el, ha nem ezt a leányt, a ki imádja önt, s a kit a

legkedvesebbnek talál minden eleven női lény közül? És nem fog

tépelődni. Volna is miért! Mondja kérem, kinek tesz kárt vele, ha

kinyujtja a kezét ezért a szerencséért? A kik ebben a dologban érdekelve

vannak, azokra nézve csak ez az elhatározás kivánatos. Igy lesz a

legjobb a leányra nézve, és igy lesz a legjobb önre nézve. Igen, önre

nézve is. Mert hisz ön elvenné ezt a leányt akkor is, ha egy szál

perkál-szoknyában jönne úri szine elé; a különbség csak az volna, hogy

akkor nem haboznék olyan sokáig, mint most. De hát akkor miért ennyit

tépelődni? Hisz még csak nem is gyanúsithatják érte, hogyha elveszi!

Szép is, jó is, kedves is; mindenki boldog volna, hogyha elvehetné; s

bizony mondom, ilyen különös lénynek kellett a világra jönnie, a milyen

ön, hogy legyen valaki, a ki csak egy óráig is tünődhetik azon, hogy

igent mondjon-e?

– Eh, jogtudós uram, beszélhet ön akármit, azért mégis csak hitvány

dolog volna, hogy ha megtenném. Nem tudom, hogyan gondolkoznám az

ajánlatról akkor, ha az a bizonyos nagy vagyon nem szerepelne a

játékban; mindenesetre gyanúsitom önt, hogy nem tartotta volna

érdemesnek ide fáradni. Különben, igen helyesen, ön mindjárt azzal

kezdette, hogy erre a nagy vagyonra figyelmeztetett, s azóta

természetesen ez a nagy vagyon szüntelen jelen van mind a kettőnk

gondolatában. Gonosz álokoskodás volna tehát most egyszerre

agyonhallgatnunk. Nos, én ezzel a csábitó szerencsével szemben csak azt

felelhetem önnek, a mit eddig mondtam. A mi társadalmunk úgy van

berendezve, hogy a férfi tartsa el a nőt, s ne megforditva legyen az

állapot; ha elfogadnám ama bizonyos milliókat, ugyanannyi értéket

veszitenék magamból. Nekem pedig már nincs sok veszítenivalóm.

– Az önök társadalma! – szólt a sátán vállat vonva. – Ugyan sokat tett

önért ez a kedves társadalom, hogy ennyit törődik vele! Ha önnek volnék,

megvallom, nem sokat adnék rá. Egyébként ön maga sem olyan rajongója a

tanainak, mint mutatja; önt olyan törvények aggasztják, a melyeket maga

alkotott magának. De hát, kérem szeretettel, nem tapasztalta-e eddig is

lépten-nyomon, hogy a magunk törvényei épp oly tökéletlenek, mint a

többi törvények, s hogy milyen másvilági dolog: következeteseknek

maradnunk?! A természet (a gondolkozás kincseiben), szives megadni

önöknek a módot, hogy nagyon szép törvényeket csinálhassanak maguknak,

de sem a dolgok rendjét, sem önöket nem úgy alkotta, hogy mereven

ragaszkodhassanak is ezekhez a törvényekhez. Bizonyára ön még a jobb

fajta és lelkiismeretesebb emberek közül való; de kérdem, csak nem akar

előttem hivalkodni az egyéni méltóságával? Hol van már önnek az egyéni

méltósága! Hisz, kedves uram, ön régen ki van kezdve! Ön már akkor

kezdett költeni az egyéni méltóságából, mikor elfogadta a mai jólétét,

kényelmét, vagy bárminek nevezzük is az ön bizonytalan jelenét. Persze,

a fejével nem mehetett a falnak, de ha már alkuszik, alkudjék okosan; ha

elfogadta a rossz vásárt, ne utasitsa vissza a jót. Egy kicsit többet

vagy egy kicsit kevesebbet áldoz fel az egyéni méltóságából, az már

körülbelül egyre megy; de ha ennek mindenképpen csak kopnia lehet,

legalább mentse meg azt, a mi még megmenthető. Ha hajlandó volt áldozni

a méltóságából akkor, a mikor cserébe alig kapott érte valamit, ne

riadjon vissza még egy kis áldozattól most, mikor olyan cseretárgyról

van szó, mely érdemes arra is, hogy egy egész, ép, érintetlen egyéni

méltóságot adjunk érte. Ha már az _i_ le van irva, ne riadjon vissza

attól, hogy rá tegye a pontot; gondolja meg, hogy a mit veszit, az egy

veszett fejszének a nyele, s gondolja meg, hogy ezzel szemben a

legeslegfontosabb érdeke: gyermekének a jövője forog a koczkán.

– Nem akarom, hogy a gyermekem így jusson vagyonhoz.

– Eh, higyje el, nem fogja rossz néven venni öntől, hogy elszánta magát

erre a kis megalkuvásra. Ha majd felnő, s körülnéz a világban, hamarosan

be fogja látni, hogy minden történeti névnél többet ér az a név, a

melyet a bankokban kalaplevéve emlitenek; be fogja látni, hogy a világok

eme legjobbikában, a hol minden jóllakottra tizezer éhező esik, mégis

csak legkényelmesebb fekvés kínálkozik az aranyzsákokon. És ha

véletlenül nem tetszenék neki kényelmének az eredete, vigasztalódni fog,

mihelyt észreveszi, hogy nincsen egyedül. Látni fogja, mily kevéssé

háboritja meg a barátjai álmát az a tudat, hogy a nagy nevű ős egy kis

hazaárulásért kapta az uradalmait, mily mélységesen érdektelenné válik

idővel az az emlék, hogy az ősmama nagyon szerette a gyémántokat, mily

tökéletes gentleman lehet valaki attól, hogy olyan vagyont élvez, melyet

a néhai szerző egy kis csalással, uzsorával vagy másféle embernyúzással

sietett öregbíteni, s mily jelentékenyen megkönnyiti az erkölcsbirálást,

ha a nagyapa elég előrelátó volt minden erkölcsi elvet szegre akasztani.

Majdnem minden nagy vagyon eredetében van valami, a mi nem jó illatú, a

mint hogy a nagy vizek mindig sodornak magukkal egy kis szennyet; de ez

csak a holdkórosakat zavarhatja, az okosok tudják, hogy minden ember

csak a maga tetteiért felelős. Ha aztán az ős bűneit elviszi a tisztitó

tűzbe, hogy beszámoljon velök, ellenben a vagyonát itt hagyja az

ivadékainak, további használatra: annál jobb az örökösökre nézve, a

vagyonuk és a társadalmi állásuk megengedi, hogy emelkedett erkölcsi

világnézetre tegyenek szert, s megvetéssel vegyes hálával gondoljanak

érdemes őseikre. Ez a két érzelem szépen megfér együtt; én legalább nem

ismerek olyan örököst, a ki a helyzetével meg ne békélt volna.

– Ön rágalmazza az egész világot. Vannak olyan nagy vagyonok is, a

melyek eredetében nincsen semmi, a mi nem jó illatú; olyanok, a melyeket

munkával szereztek. Én is óhajtom, mint minden apa, hogy a fiamnak ne

kelljen a kenyérért küzködnie, de olyan vagyont óhajtok neki, a melynek

eredetében ne legyen egyéb, csak a becsületes, a verejtékes munka.

– Micsoda álmodozás! Nézzen szét a világban, és lássa be, hogy a vagyont

lehet örökölni, a vagyonba bele lehet házasodni, szerezni is lehet

vagyont szépen, becsületesen, lassan, nagyon lassan, vállalkozással,

szerencsés vállalkozással, szerencsével és megint szerencsével, de

_munkával_ vagyont szerezni nem lehet. Vagyont gyüjthetünk a föld

kivételes kegyelméből, vagyont szerezhetünk okos kereskedéssel,

vállalatokkal, üzletekkel, de munkával, puszta, verejtékes munkával

vagyont szerezni nem lehet. Czéres és Merkúr rá-rámosolyognak egy-egy

halandóra; de Vulkán a koldusok istene. Különben a vagyonszerzésnek

mindig az lesz a legbiztosabb módja, a melyet előbb emlitettem; s úgy

tartom, nem méltányos, ha az örökösök erről megfelejtkeznek. Remélem, az

ön fia épp oly értelmes ember lesz, a milyen ön, s azt az apróságot,

hogy a második házassága okos házasság volt, meg fogja önnek bocsátani.

– Nem lesz rá alkalma. Nem adom el magam még ő érte sem. Ha munkával

csakugyan nem szerezhetek neki vagyont: hát úgy is jó. Legyen inkább

szegény, semhogy kénytelen legyen megvetéssel vegyes hálával gondolni az

apjára. Majd meg fog élni valahogy, a mint megélt az apja.

– Ejha! Küzködjék ő is, élje végig ugyanazt a nélkülözésekben és

lelkiismereti csatákban bőséges életet, a mely önnek adatott, s aztán

bukjék el a küzdelemben, ha a végzet igy rendelte. De hátha ő nagyobbat

talál bukni, mint ön, a kinek csak maga előtt kell pironkodnia, hátha ő

rá több megpróbáltatás vár, mint önre, hátha neki nehezebb lesz

megállnia a küzdelemben, mint önnek, a ki már kicsi korában bele szokott

a nyomoruságba?… Ej, kedves uram, hagyjon fel ezzel a rideg beszéddel;

nem önhöz valók az ilyen lélektelen szavak. No, ugyan szépen

gondoskodnék róla, hagyván neki egy jóhangzású nevet, sok, sok erkölcsi

fogalmat, a csillagos égboltozatot éji szállásul, s egy szép ajánló

levelet ahhoz, a ki a mezők liliomait ruházza!… Eh, semmi önzés, kedves

uram! Ha hivalkodni tetszik vele, hogy a gyermekéért képes volna minden

áldozatra, ne riadjon vissza mindjárt a legelső áldozattól. És tegyen

róla, hogy neki módjában legyen olyan finom lelkűnek, olyan

kifogástalannak, olyan büszkének lenni, a milyen ön volt egykor, s a

milyen szeretne lenni még ma is, a mikor már késő, késő.

– Nem, nem, és százszor nem.

– Jól van, nem erőtetem tovább. Tudom, hogy nem ez az utolsó szava.

– De ez az utolsó szavam.

– Ma igen. De holnap, holnapután gondolkozni fog arról, a mit szerencsém

volt előadni. Visszajövök.

Lenyult a széke alá magastetejü kalapjáért, s mosolyogva folytatta:

– Mindenesetre nagyon igazam volt, hogy magam jöttem. Teringettét, önt

csakugyan nem könnyü mesterség megpuhitani. Egészen kiszáradt a torkom.

Mondja, kérem, nem kinálna meg egy pohár pálinkával?

Biró Jenő úr elővett egy konyakos üveget, töltött a vendégének, s aztán

töltött magának is.

– Az ő egészségére! – szólt a sátán szemtelen mosolylyal.

Kocczintottak.

Biró Jenő úr felhajtotta a konyakot. Mire a pohárkát elvette az ajkától,

a kisértő már eltünt.

*

Fölébredt. A gyertyái még pislákoltak, s a villamos lámpa körtéi is

égtek, de a nap már benevetett a fogadó fejedelmi, széles ablakain.

A karosszékében találta magát; a szolga nem merte fölébreszteni.

Körülnézett. A sátán nem volt sehol, hanem a levél, az ott hevert

előtte, egy ezüst tálczán.