Biró Jenő úr kezet fogott egy bájos kis leánynyal, belenézett két szép
szembe, melyet megcsodáltak már a kontinens minden valamirevaló helyén,
ismételte azt a két szót, melyet utóljára hallott: »a viszontlátásra!« –
aztán megindult magános sétájára. Az ő otthona egy kissé messzebb volt;
odáig lehetett még vagy kétszáz lépés.
Birulov úr, ha egyszer-másszor abban a végtelen szerencsében részesült,
a melyben az imént Biró Jenő úr, az ilyen jelenetek után egy darabig még
sugárzó arczczal szokott járni, mint a hogy a látóhatár is fénylik egy
kis ideig, azután, hogy a nap leáldozott. Biró Jenő úr ellenben
lehorgasztott fejjel bandukolt, s olyan volt, mint a kinek az orra vére
folyik.
Alighanem azt olvashatta abból a méltán csodált szempárból, hogy élni
szép, hogy élni gyönyörűség, mert egy novemberi éjszakára gondolt, egy
rettentő novemberi éjszakára, a mikor Biró Jenő úrnak csak egy gondolata
volt: az, hogy megöli magát.
Azóta sok éjszaka mult már el, de Biró Jenő úr még most is élénken
emlékezett erre a novemberi éjszakára.
Ugy rémlett neki akkor, mintha hosszú, nagyon hosszú, nehéz álomból
ébredt volna fel. Mintha heteken, hónapokon át nem gondolkozott, nem
érezett volna, s mintha csak akkor tért volna vissza az öntudata.
Pedig hát azelőtt is fenn járt, mozgott, beszélgetett az emberekkel,
talán evett és ivott is, csakhogy édeskeveset tudott magáról.
Ugy volt, mint a kit nagyon fejbe találtak kollintani; élt, de ez az
élet csak kábultság volt.
A természet, melyet bölcsnek szoktunk nevezni, s melynek sokféle
katonára van szüksége, gondoskodik róla, hogy a kiknek nagy ütéseket
kell kiállaniok, egy jótékony zsibbadtság segitségével ki is állják a
rájok mért sorsot, s valahogy hamarosan, a mig a sajgás még friss, ne
szökjenek meg állomáshelyükről.
Ez a jótékony zsibbadtság tartotta hatalmában egy pár hónapig a Biró
Jenő úr fejét, s tette lehetővé, hogy künn járhasson a többi ember
között, eleget tehessen a legkevésbbé mulasztható kötelességeknek,
végezhesse, a mit az emberek tőle megvártak, s telhetőleg még értelmes
válaszokat is adhasson a hozzá intézett kérdésekre.
Ez a kábultság azonban nem tarthatott a végtelenig. Azon a bizonyos
novemberi éjszakán föleszmélt, tudatára jutott annak, hogy ő él, s
egyszersmind tudatára jutott annak is, hogy ez egy cseppet sem
örvendetes.
Az igaz, hogy nem látszott rajta semmi különös változás. A tagjai épek
voltak és fiatalok; az ütőere rendesen vert. Csak egy kis sajgást érzett
a szive körül, ez volt az egész.
De ez éppen elég volt neki arra a különös gondolatra, hogy: milyen jó
volna meghalni!
És egy fehér tündér, az egyetlen, a ki igazat mond az embereknek, a
szellemek, villik, tündérek és gnómok szegény játékszereinek, azt
suttogta neki:
– Hidd el, nincs szebb dolog, mint szépen, összekulcsolt kézzel feküdni
egy érczkoporsóban, a másik érczkoporsó mellett, a hol el van temetve az
egész világ. Nincs szebb dolog, mint nem gondolni senkire és semmire,
csak hallgatni a méhek zümmögését, vagy nem hallgatni még ezt sem, mert
még ez is hazugság, hanem egyszerüen belemerülni a semmibe, és fürödni
benne világ végeztéig, mert a Semmi az egyedüli jó, s a Semmi az egyedül
igaz.
Biró Jenő úr, ámbár testének hőmérséklete 37·5, érverése rendes, a feje
világos és tiszta volt, s nem volt semmi baja, csakhogy éppen egy kis
sajgást érzett a szive körül, hitt ennek a fehér arczu tündérnek.
És aztán kiszinezte magában az egyetlen Jót; már ilyen volt a
mestersége.
Hogy igen, ott feküsznek majd szépen, egymás mellett, hogy még holtan is
feléje fog fordulni, Ő felé, a ki a Szép volt s az egész világ, hogy
hallgatni fogják együtt a bolond csízt, a ki szerelemről énekel, s nem
tudja, hogy a szerelem csak egyetlen egy tavasz, hogy igen, ott lesz
megint Mellette, a ki mellett lenni élve-halva az egyedüli boldogság.
Kezébe vette a revolverét (kitünő szerszám volt, Simpson és társa
készitették), de annyi ideje se volt, hogy egy kicsit gyönyörködjék a
szép fényes aczélban, a másik szobából gyermeksírás hallatszott be
hozzá, s ez a hang egy kissé habozóvá tette.
Biró Jenő úr »erkölcsi lény« volt, vagyis abban a hitben növekedett fel,
hogy az ember nem azért jön a világra, mintha itt valami különösen jól
érezhetnők magunkat, hanem azért, hogy megfeleljünk bizonyos
kötelességeknek, melyek eredetükben és czéljaikban meglehetősen
rejtelmesek ugyan, de azért igenis léteznek és parancsolnak. Meg volt
győződve róla, hogy ha itt vagy ott élet fakad fel, ez nem valami bolond
véletlen munkája, hanem egy nagyon logikus Erőé, melynek határozott
czéljai vannak, s melynek mi csak gondolattalan katonái, vak eszközei
vagyunk. A szerep megalázó volta nem tette lázadóvá, s nem érezte magát
feloldottnak a rejtelmes kötelességek alól, csak azért, mert nem
kérdezték meg, hogy vállalja-e vagy sem. Bár a titokzatos küldőről
teljességgel nem voltak tiszta fogalmai, s bár az ismeretlen czélok
egészen hidegen hagyták, úgy vélte, hogy még a legokosabb: vakon
engedelmeskedni.
Az ilyen meggyőződések halványulhatnak és kophatnak, de sohasem
enyésznek el teljesen. A ki egyszer »erkölcsi lény« volt: az nagy
bűnössé válhatik, de az akasztófa tövében is »erkölcsi lény« marad.
Nem vesztette el tehát ezt a meggyőződését a mi emberünk sem, a kit
éppen ezek a nézetek tesznek érdemessé arra, hogy esetével
foglalkozzunk. Ha Biró Jenő úr véletlenül nem tartozik az emlitett nézet
hívei közé: az, a mi következik, sohase történt volna meg vele; de
másrészt lehetett volna bármily csodálatos kalandok középpontja,
kalandjaival foglalkozni nem volna érdemes.
De ha megállapitható, hogy Biró Jenő úr ama bizonyos nézetekhez minden
időben, minden viszontagságok között ragaszkodott, másfelül meg kell
jegyezni azt is, hogy ezt minden lelkesedés nélkül cselekedte, és voltak
órái, a mikor zúgolódott. Éppen ezért nem nevezhető története
»hős«-ének; egy hős sohase zúgolódik.
Ismeretes, hogy régebben mért zúgolódott. Alázatos katona volt; nem
voltak lázadó hajlandóságai. Nem panaszolta, hogy a megkérdezése nélkül
sorozták be, hogy nem tudja: miért csatázik, s nem panaszolta végül,
hogy sohase lengett fel szeme láttára a zászló, melynek vak szolgálatára
rendelték. Azt nehezellette, hogy nem kapta pontosan a zsoldját.
S úgy tünt fel előtte, hogy az a szolgáló szellem, a mely mindnyájunkat
ellát utasitásokkal, cserben hagyta őt, ámbátor éppen az ellenkezőt
igérte. Ez a Szellem egykor igy szólt hozzá: »Csak menj előre vakon, ha
bajban léssz, ha csüggedni fogsz, hívj. Jönni fogok.« Biró Jenő úrnak
valaha régen, többször is eszébe jutott ez a titkos igéret. És kiáltott
is egynéhányszor, hogy: »Jövel Szellem!«, de a Szellem csak nem jött.
Talán korán hívta, talán hamar csüggedett, talán nem volt igazi bajban.
S ha zúgolódott is egy kissé, aztán csak megbékélt, s ment előre tovább,
az ismeretlen tengerek felé.
Ezen a novemberi éjszakán nem zúgolódott többé, hanem fellázadt. Azon a
ponton volt, hogy megszökjék az állomáshelyéről.
Ezen a novemberi éjszakán ott tartott, hogy elhajitson magától minden
meggyőződést, s nemcsak a meggyőződéseit. Feloldozva érezte magát minden
kötelességtől. Azt hitte, hogy tisztán lát a sötétben, s a mit ott
látott, mindarról úgy találta, hogy ez nem volt az alkuban. Hogy a
Természet egy lelketlen csaló, s hogy az ember csak az örök paraszt, a
ki mindig be van csapva, bizonyosabbnak tetszett előtte, mint eddig
akármikor. És úgy rémlett neki, hogy ő a legkifosztottabb minden
kifosztott közül. Korábban úgy gondolkozott, hogy ha a Természet rá is
szed bennünket, ez még nem ok arra, hogy mi viszonzásul ne teljesitsük a
ránk rótt kötelességeket. A Természet megcsalhat bennünket, de az Ember
legyen gavallér.
Ezen a novemberi éjszakán azonban nagyon fáradtnak és nagyon megtörtnek
érezte magát. Nem érzett magában semmi kedvet még egyszer
fölegyenesedni. A fehér arczú tündér oly csábitó, oly édes szavakat
suttogott a fülébe, hogy immár képtelen volt minden ellenállásra. Csak
egy gondolata volt, és ez a gondolat éppen nem volt büszke. Pihenni
akart. Pihenni ott, az ő eltemetett világa mellett.
És ha csak a kötelesség hideg, intő szavát hallotta volna, bizony,
Simpson és társának kitünő aczélja alighanem megtette volna azt a
szolgálatot, melyre oly különösen alkalmas.
Hanem az a hang, melyet Biró Jenő úr hallott, nem a kötelesség hideg,
intő szava volt, hanem egy eleven lény hangja, a kinek kis szivében
friss vér lüktetett, s a kinek gyomrocskája követelte a táplálékot, hogy
majdan férfivá fejlődjék, ujabb áldozatnak, az ismeretes gyötrelmekre, s
ki tudja talán ismeretlen szenvedésekre is.
Ez a hang elriasztotta a fehér arczú tündért. A jelenések nem tűrik el
az Élet harsány szavát.
A revolveres ember megkövülve hallgatózott tovább. Nem mert
megmocczanni, mint egy tolvaj, a ki neszt hall a másik szobából. Csak a
szive dobogott egy kicsit sebesebben; várakozott.
A gyermek elhallgatott; bizonyosan enni adtak neki.
De alig vette vissza a csend sötét birodalmát, kiséretében rémek raja
lepte el a szobát. A rémek körültánczolták az ágyat, aztán tanyát
ütöttek a pallón, mintha otthon érezték volna magukat.
Milyen éjszaka!
Akármerre nézett a sötétben, mindenütt rémképeket látott maga előtt. Itt
az angyalcsináló boszorkány rettentő oduját látta, a kuczkóban egy
iszonyatos kis vázzal, a ki hústalan, nyomorult karocskáit ölelésre
terjesztette felé; amott egy didergő, éhes, a korai munkától
elnyomorodott rongyos kis alakot látott, a ki éjszakának idején a
hólepte utczát rójja, és kéreget, hogy otthon meg ne verjék; látta az
apátlan-anyátlan kis árvát vérben, fagyban, megromolva, látta koldulni,
látta haldokolni, látta elpusztulni a szeméten… És ezek a látomások
felkorbácsolták a könnyü mámorból, melybe a fehér arczú tündér csókja
ejtette.
A Simpson és Társa czég kitünő aczélja ezúttal még nem tehette meg azt a
szolgálatot, melyre oly különösen alkalmas. Várjunk; a mi késik, nem
múlik.
Ezt a novemberi éjszakát Biró Jenő úr nem felejtette el; s ez a
novemberi éjszaka jutott eszébe, mikor Biarritzban, egy gyönyörű őszi
délelőtt, belenézett két szép szembe, melyet megcsodáltak már a
kontinens minden valamirevaló helyén, és ismételte azt a két szót,
melyet utóljára hallott: »A viszontlátásra!«